Főnix

– Jill! Kérlek, állj meg! – kiabálta Will. de Jill meg sem rezzent, ahogy zengett nevétől az üres folyosó. – Jill. – suttogta immár, és feladta az összes reményt.
– Nem, Will! – kiabálta vissza Jill, és csak ment, ne is lássa, hogy néz utána.
– Jill, kérlek! – mondta, és Will újra futni kezdett.
Léptei visszhangoztak a folyosón. Jill kinyitotta a hatalmas fából készült 100 éves ajtót, és ki lé-pett a fénybe. Eltűnt Will szemei elől.
– Jill! – kiabálta még egyszer Will.
Mikor minden zaj elhalt, és már csak a lélegzetét hallotta Will, összeesett a folyosó közepén.

***

– Nem, Will. – suttogta Jill még utoljára, és kilépett a fénybe.
A napsütés teljesen elvakította a szemét. Hajából kivette a napszemüveget, így remélve némi megkönnyebbülést. Még tett pár lépést előre, és elindult a lépcsőn lefelé. Hosszú szőke haja hullámzott, ahogyan lépkezdett lefelé.
A lépcső aljához ért, mikor könny kezdett folyni az arcán. Jill jobb szerette, ha senki sem látja, mikor könnyben úszik a szeme, így minél gyorsabban akart hazaérni, és felmenni a
szobájába.

***

Will egy közeli fékcsikorgatásra lett figyelmes, majd egy halk puffanás, és több sikoly követte. Gyorsan felállt, és kiment a fénybe. A hírtelen jött fény teljesen megvakította. Pislogni kezdett, hogy hamarabb hozzászokjon a fényhez.
Will szemét dörzsölte. A kép; ami elé tárult, lehetetlennek tűnt.
Az úttesten tömeg gyűlt össze. Egy fekete kocsi állt csak a tömegben. Többen telefon után kap-kodtak. Majd egy hangot hallott:
– Kérem, engedjenek át. – a férfi hang hangosnak hatott, de senki sem mozdult. – Utat! Orvos vagyok! – kiabálta, mire a tömeg egy kisebb helyen szétnyílt.
Will ekkor egy fehér cipőt látott csak.
– Jill. – mondta.
Mozdulni próbált, de a lábai nem engedelmeskedtek.

***

– Kérem, álljanak hátrébb, had kapjon egy kis levegőt. – mondta az orvos, és Jill mellé térdelt. – Szia. John vagyok. Kérlek, próbálj nyugton maradni. Pislogj, ha érted, amit mondok. – Jill engedelmeskedett, és pislogott egyet. – Remek. Felteszek néhány kérdést. Ha a válasz igen, egyet pislogj, ha nem, kettőt. Rendben? – Jill újra pislogott egyet. – Remek. Meg foglak érinteni pár helyen. Ha rád nézek, pislogj, ahogy megbeszéltük, annak függvényében, hogy érzed, vagy nem.
John óvatosan fogta meg jill lábát, és levette róla a cipőt. Mikor felemelte tekintetét, Jill pislo-gott.
– Remek. – bíztatta John.
John a másik lábáról is levette a cipőt, és a lány szemébe nézett. Jill várt pár másodpercet, majd kettőt pislogott.
– Nagyon jó. – mondta John, és mosolyt erőltetett az arcára. – Szükségem lenne egy mobilra! – kiabálta a tömegben álló embereknek.
– Tessék! – mondta egy nő és átnyújtotta.
John a Szent Anna kórházat tárcsázta.
– Szia, Milli. Egy rohamkocsira lenne szükségem, a Szent Johanna Gimnázium elé. A lány még eszméleténél van.
John még fél percig némán tartotta a fülénél a telefont, majd újra beleszól.
– Életmentő vagy. – mondta, és visszaadta a nőnek a telefont.
John óvatosan tapogatta végig Jill lábait, és kezeit törés után kutatva. Majd megkérdezte:
– Fáj valamid?
Jill egy pillanatig elgondolkodott a dolgon, majd kettőt pislogott.
– Nagyszerűen csinálod. Bírd ki még egy pár percig, mindjárt itt a mentő. – mondta John, és mosolya most már őszinte volt.
Jill még egyet pislogott, majd becsukta a szemét.
– Hol van a kocsi tulajdonosa? – kérdezte John teljesen kikelve magából.
– Itt. – a hang körül kettényílt a tömeg. – Nem láttam a lányt. A semmiből termett ott.
– Ezt tartogassa a rendőröknek. Engem most az érdekel, hogy álljon félre. – mondta John, és visszaguggolt Jill mellé, hogy ellenőrizze a pulzusát.

***

Will kezdett magához térni, mikor az orvos felállt, és a dühtől és méregtől kiabálni kezdett.
Will egy nagy levegőt vett, majd kifújta. Újra beszívta, és lépkedni kezdett a lépcsőkön. A lépcső aljához érve kifújta a levegőt, és most már folyamatosan lélegzett.
Futni kezdett, és meg sem állt az összeverődött tömegig.
– Utat kérek. – mondta Will, és megpróbálta átverekedni magán a tömegen. – Engedjenek át! – kiabál végül, mire az emberek kettéváltak, és meg pillantotta Jill-t.
Will ereiben meg fagyott a vér, mikor látta, hogy Jill ruhája véres lett, a jobb oldala tele volt hor-zsolással. Majd tekintetét az orvosra emelte, és suttogva megszólalt.
– Túléli?
John felnézett, és csak ekkor látta meg Will-t.
– Igen. – felelte, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
A távolból szirénát hallottak.
– Álljanak félre! – kiabálta John azonnal.
Az emberek tömege szétnyílt, és egészen a járdaszegélyig húzódtak. a mentő szirénáját egyre közelebbről hallották.
– A testvére vagy? – kérdezte John Will-től.
– Nem. A barátja, – sóhajtott Will. – voltam.
– Nem baj. A mentősnek mond, hogy rokona vagy. Akkor vele mehetsz a kórházba. – mondta John, és a mentősök épp megálltak Jill-től pár méterre.
Két férfi és egy nő szállt ki a kocsiból, és azonnal hordágyat hoztak. A nő merevítőt tett Jill nyaka köré, és ráemelték a hordágyra. John minden részletet elmondott. A mentő hátsó részéhez tolták, és betették.
– Ön is jön? – kérdezte a nő.
– Igen. – felelte John. – Gyere, fiam. – fordult Will-hez.
– Megyek. – felelte, és futva kerülte meg a mentőt.
– Ő ki? – kérdezte a nő undorral a hangjában?
– A testvére. – felelte John. – Tudtommal a rokonok beszállhatnak a mentőbe.
– Be. – mondta a nő, fogcsikorgatás közben.
John és Will hátul szálltak be. A mentő öt perc alatt ért a Szent Anna kórház bejáratához, ahol egy csapat orvos várta őket. Mikor kiemelték Jill-t, John odafordult Will-hez.
– Ne aggódj. Meg fog oldódni minden. Menj, igyál meg egy forró csokit. Azonnal megkereslek.
– Rendben.
Will nézte, ahogy négy orvos és a három mentős beviszik Jill-t a legközelebbi műtőbe.

***

John pár perc múlva lépett ki a műtőből, és látta, ahogy Will még mindig ott áll, ahol hagyta. Odasétált mellé, és finoman elfordította, hogy ne nézhesse a műtő ajtaját.
– Gyere, igyunk meg valamit.
Will csak bólintott.
– John vagyok. – mondta, és ránézett Will-re.
– Will. – felelte, de nem nézett John-ra.
– Will. – John várt, míg a Will felemeli a fejét, és ránéz. – Szeretnélek megkérni valamire.
– Bármit…
– Értesítenem kell… – gondolkodott el John, de nem jutott eszébe a név.
– Jill. – mondta Will, lehajtott fejjel.
– Köszönöm. Értesítenem kell Jill szüleit. Meg tudod mondani a címüket, vagy a telefonszámukat?
– Természetesen. – mondta Will.
– Remek. Hozok papírt, és tollat. Addig ülj le az egyik asztalhoz. – mondta John, és az asztalok felé bökött a fejével.
Will szót fogadott, és leült a legközelebbi üres asztalhoz.
John azonnal vissza is jött, mire Will helyet foglalt.
– Tessék. – mondta John, és átnyújtotta a papírt és a ceruzát.
Will a kezébe vette a ceruzát, és körmölni kezdett.
„Madrid, Szt. Jakab út 780.”
– Itt van. Édesanyja mindig otthon van. – mondta Will, és átnyújtotta a papírt.
– Köszönöm. – mondta John, és a zsebébe süllyesztette a papírt. – Megyek, átadom a rendőrségnek. Ha bármi kérdésed lenne, a harmadikon megtalálsz.
– Lenne, egy kérdésem. – mondta Will, félénken.
– Mi lenne az?
– Hogy van Jill? – bökte ki a kérdést, ami a lelkét nyomta.
– Gyere fel velem. Ott mindent megbeszélünk.

***

– Tudod, Will. Az élet mindig változik. Sajnos Jill élete akkor változott, mikor lelépett a járdáról, és a kocsi sofőrje nem tudott megállni…
– Minden az én hibám. – jelentette ki Will, belevágva John szavába.
– Nem mondhatsz ilyet! Minden embernek meg van a maga sorsa. Az, hogy Jill, valószínűleg a fél lábára lebénul, nem a te hibád, nem te ütötted el.
– De megakadályozhattam volna. Ha nem állok le vele vitatkozni, nem rohan el, é nem megy ki az ajtón. – mondta Will, nehezen visszatartva a feltörő sírást.
– Will, – kezdte John, és leült mellé a kanapéra. – ha nem most, akkor valamikor máskor törté-nik meg. Mindennek meg van a maga helye és ideje.
– Ezt, ön nem érti! – pattant fel Will.
– Sajnos nem, de elmesélhetek neked egy történetet… – mondta John békülően, mire Will visszaült mellé.

***

„Évekkel ezelőtt, mikor még az orvosira jártam, találkoztam valakivel. Egy lánnyal. Ő volt az egyetem legszebb, és legokosabb diákja. Egy napon azonban nem jött be. Majd hetekig távol volt, és senki nem tudta, hogy mi történt vele. Az egyik reggel az igazgató bejött az osztályba, és azt mondta, hogy „Már jobban van, de még pihennie kell.”. Neki is autóbalesete volt. Ma már kerekesszékhez van kötve, de semmit nem vesztett szépségéből. És az emberek még mindig csodájára járnak szépségének. Megtanult így élni, és ma már nem küzd ellene, hogy megváltoztassa a lehetetlent.”

***

John hagyta, hogy Will elgondolkodjon a hallottakon. Hosszú percekig nem szóltak semmit. A hosszú csendet John központi telefonja törte meg, mikor csörögni kezdet.
– Tessék. – szólt bele, és hallgatott egy darabig. – Köszönöm Andrea. – tette le a telefont, és Will könnyes szemébe nézett. – Menj le, Jill már vár téged.

***

Will azonnal felpattant, és futni kezdett Jill szobájába. Az ajtóban megállt, és csak nézte. Lassan oda ment hozzá, bár legszívesebben azonnal az ágynál termett volna. A szíve zakatolt izgalmában. Az ágyhoz érve óvatosan megfogta Jill kezét, és leült a székre. Szájához emelte Jill kezét, és megcsókolta.
– Will. – szólalt meg Jill halkan, és kinyitotta a szemét.
– Sajnálom. – suttogta Will, és közelebb húzódott hozzá.
– Nem kell.
– Szeretlek. – mondta Will, miközben szíve majd kiugrott a helyéről.
– Szeretlek…
Will közelebb hajolt Jill-hez, és óvatosan megcsókolta.