Fönn a hegyen

Az út, mint valami szeszélyes folyondár, fonta be a lankás tájat.
Fentről nézve kész labirintusnak látszott. Eltévedni azonban nem
lehetett, mindenhonnan a „hegynek” csúfolt dombra jutott fel az arra
bolyongó.
Anna harmadik éve lakott a faluban. Innen föntről a házát is látta,
meg a művelődési házat is, ahol dolgozott. Ha szabad ideje volt, min-
dig feljött ide, nézte a távoli fenyőerdő szabályos sziluettjét. Mintha
parancsra nőttek volna egyformára a fák. A völgyben mocorgó kis
falu is innen messziről rendezettnek tűnt. Szinte felkínálkozott, hogy
gyere, költözz ide a csendbe, a békességbe. Itt boldog leszel.

Annát is idecsábította a táj. Meg állás is itt adódott. Ha nem is va-
lami jól fizető, de nyugalmat ígért a nagyvárosi, zűrzavaros élete után.
Nagy szerelem, korai házasság, két vetélés, viták, veszekedés, válás.
Aztán sokáig csak a semmi, az addigi élete lerombolása. Barátok, sze-
retők, bulik, alkohol. A drogot is kipróbálta. Már az első alkalommal
olyan rosszul lett tőle, hogy megfogadta, ezt soha többé. Úgy tűnt, a
szervezete bölcsebb volt nála, tiltakozott az önpusztítás ellen.
A munkahelyén kezdtek ferde szemmel nézni rá. Sokszor jelent
meg gyűrötten, kialvatlanul. A zűrös szerelmi élete pletyka tárgya lett
a kollégái körében.
A könyvtár igazgatója behívatta.
– Anna, elég volt. Nem tartom maga miatt tovább a hátamat. Ke-
ressen másik állást! Valahol messze, ahol újrakezdhet mindent. Sajná-
lom, mert kedveltem magát.
Itt a faluban örültek a szakképzett könyvtárosnak. A művelődési
ház vezetője, egy idősödő hölgy, amolyan vénkisasszonyféle, szeretet-
tel fogadta. Ráérzett Annában a szenvedőre, az önmagát kereső em-
berre. Nem faggatta. Majd megnyílik, ha jónak látja.
– A fizetés nem sok, de van egy szolgálati kis lakás, ott ellakhat. És
biztatásképpen megfogta Anna idegesen babráló kezét. Várt, míg
csillapodott a remegése.
A könyvtár elég jól el volt látva, sajnos, nem sokan látogatták, fő-
leg nyáron, dologidőben. Egyedül a falu papja kölcsönzött rendszere-
sen könyveket. Alig volt fiatalabb Annánál, hamar összeismerkedtek.
– Megszokta már az itteni életet, Anna?
– Próbálom. Főleg az emberek mások. Sokkal kevesebbel beérik,
mint a városiak. Segítőkészek, de gyanakvóak is. Nem hiszik el, hogy
önszántamból jöttem ide. Persze félig-meddig igazuk is van – tette
hozzá egy kis kesernyés mosollyal.
– Még nem láttam a templomban.
– Nem vagyok hívő.
– Akkor nehéz lehet magának.
– Mert cipelem magammal a vétkeimet? – elnevette magát. Azért
az már jó, hogy nevetni tud a korábbi életén.
Egy alkalommal a „hegyen” találkoztak. A pap haldoklótól jött, az
arca borús volt. Meglátta Annát fenn, ahogy egy kövön ült, könyvvel
a kezében.
– Dicsértessék!
– Jó napot, tisztelendő úr! Úgy látom, nincs ma jó kedvében.
– Egy fiatal lány haldoklik. Szinte még gyerek. Szegény család.
Örülnek, ha hetente egyszer igazán jóllakhatnak.
– Ilyenkor elfordul az Úr, hogy ne is lássa? – kérdezte Anna némi
éllel.
A pap, mintha nem is hallotta volna, folytatta:
– Az ilyen értelmetlen halált sohasem fogom megszokni.
– Pedig maga tudja legjobban: „Az Úr adta, az Úr veszi el.”
– Honnan van magában ez a félelmetes nyugalom, hogy ennyire
felülről szemléli a dolgokat? – szegezte Annának a férfi majdnem
ingerülten a kérdést.
– Honnan? Nagyon mélyen voltam, onnan kellett felkapaszkod-
nom. Álmatlan éjszakákba, sírós nappalokba került, míg ide felértem.
Ide, erre a dombra, ami már nekem is inkább hegynek számít. Ennek a
békének, nyugalomnak bennem ára van, higgye el.
– Soha nem fohászkodott Istenhez?
– Soha. Ez az én ügyem volt. Emberi dolog. Én rontottam el, ne-
kem kellett kínkeservesen helyrehozni. De segített ez a vidék. Nézze
azt a fenyőerdőt a felfelé törekvő, szálegyenes fáival. Vagy ott lenn a
falu. Lehet, hogy az emberek még mindig idegennek tartanak, de tu-
dom, hogy számíthatok rájuk, mint ahogy ők is rám. Ez bármilyen
fohásznál többet ér. Magának is gyakrabban kellene ide feljönnie, hisz
tudja, minden út ide vezet.
A pap hallgatott. Érezte, hogy itt most nincs helye a megszokott
frázisoknak. Indulni készült. Félig hátrafordulva csak annyit mondott:
– Jó magának, Anna.