Az út, mint valami szeszélyes folyondár, fonta be a lankás tájat.
Fentről nézve kész labirintusnak látszott. Eltévedni azonban nem
lehetett, mindenhonnan a „hegynek” csúfolt dombra jutott fel az arra
bolyongó.
Anna harmadik éve lakott a faluban. Innen föntről a házát is látta,
meg a művelődési házat is, ahol dolgozott. Ha szabad ideje volt, min-
dig feljött ide, nézte a távoli fenyőerdő szabályos sziluettjét. Mintha
parancsra nőttek volna egyformára a fák. A völgyben mocorgó kis
falu is innen messziről rendezettnek tűnt. Szinte felkínálkozott, hogy
gyere, költözz ide a csendbe, a békességbe. Itt boldog leszel.
Annát is idecsábította a táj. Meg állás is itt adódott. Ha nem is va-
lami jól fizető, de nyugalmat ígért a nagyvárosi, zűrzavaros élete után.
Nagy szerelem, korai házasság, két vetélés, viták, veszekedés, válás.
Aztán sokáig csak a semmi, az addigi élete lerombolása. Barátok, sze-
retők, bulik, alkohol. A drogot is kipróbálta. Már az első alkalommal
olyan rosszul lett tőle, hogy megfogadta, ezt soha többé. Úgy tűnt, a
szervezete bölcsebb volt nála, tiltakozott az önpusztítás ellen.
A munkahelyén kezdtek ferde szemmel nézni rá. Sokszor jelent
meg gyűrötten, kialvatlanul. A zűrös szerelmi élete pletyka tárgya lett
a kollégái körében.
A könyvtár igazgatója behívatta.
– Anna, elég volt. Nem tartom maga miatt tovább a hátamat. Ke-
ressen másik állást! Valahol messze, ahol újrakezdhet mindent. Sajná-
lom, mert kedveltem magát.
Itt a faluban örültek a szakképzett könyvtárosnak. A művelődési
ház vezetője, egy idősödő hölgy, amolyan vénkisasszonyféle, szeretet-
tel fogadta. Ráérzett Annában a szenvedőre, az önmagát kereső em-
berre. Nem faggatta. Majd megnyílik, ha jónak látja.
– A fizetés nem sok, de van egy szolgálati kis lakás, ott ellakhat. És
biztatásképpen megfogta Anna idegesen babráló kezét. Várt, míg
csillapodott a remegése.
A könyvtár elég jól el volt látva, sajnos, nem sokan látogatták, fő-
leg nyáron, dologidőben. Egyedül a falu papja kölcsönzött rendszere-
sen könyveket. Alig volt fiatalabb Annánál, hamar összeismerkedtek.
– Megszokta már az itteni életet, Anna?
– Próbálom. Főleg az emberek mások. Sokkal kevesebbel beérik,
mint a városiak. Segítőkészek, de gyanakvóak is. Nem hiszik el, hogy
önszántamból jöttem ide. Persze félig-meddig igazuk is van – tette
hozzá egy kis kesernyés mosollyal.
– Még nem láttam a templomban.
– Nem vagyok hívő.
– Akkor nehéz lehet magának.
– Mert cipelem magammal a vétkeimet? – elnevette magát. Azért
az már jó, hogy nevetni tud a korábbi életén.
Egy alkalommal a „hegyen” találkoztak. A pap haldoklótól jött, az
arca borús volt. Meglátta Annát fenn, ahogy egy kövön ült, könyvvel
a kezében.
– Dicsértessék!
– Jó napot, tisztelendő úr! Úgy látom, nincs ma jó kedvében.
– Egy fiatal lány haldoklik. Szinte még gyerek. Szegény család.
Örülnek, ha hetente egyszer igazán jóllakhatnak.
– Ilyenkor elfordul az Úr, hogy ne is lássa? – kérdezte Anna némi
éllel.
A pap, mintha nem is hallotta volna, folytatta:
– Az ilyen értelmetlen halált sohasem fogom megszokni.
– Pedig maga tudja legjobban: „Az Úr adta, az Úr veszi el.”
– Honnan van magában ez a félelmetes nyugalom, hogy ennyire
felülről szemléli a dolgokat? – szegezte Annának a férfi majdnem
ingerülten a kérdést.
– Honnan? Nagyon mélyen voltam, onnan kellett felkapaszkod-
nom. Álmatlan éjszakákba, sírós nappalokba került, míg ide felértem.
Ide, erre a dombra, ami már nekem is inkább hegynek számít. Ennek a
békének, nyugalomnak bennem ára van, higgye el.
– Soha nem fohászkodott Istenhez?
– Soha. Ez az én ügyem volt. Emberi dolog. Én rontottam el, ne-
kem kellett kínkeservesen helyrehozni. De segített ez a vidék. Nézze
azt a fenyőerdőt a felfelé törekvő, szálegyenes fáival. Vagy ott lenn a
falu. Lehet, hogy az emberek még mindig idegennek tartanak, de tu-
dom, hogy számíthatok rájuk, mint ahogy ők is rám. Ez bármilyen
fohásznál többet ér. Magának is gyakrabban kellene ide feljönnie, hisz
tudja, minden út ide vezet.
A pap hallgatott. Érezte, hogy itt most nincs helye a megszokott
frázisoknak. Indulni készült. Félig hátrafordulva csak annyit mondott:
– Jó magának, Anna.
12 hozzászólás
Kedves Kati!
A közmondások az élt aranyigazságai egy mondatba sűrítve. "Ki mint él, úgy ítél" – a közmondás szerint.
A te történeted szereplői is a saját életük, saját tapasztalataik szemüvegén keresztül látják a világot /mint mindenki/. Azt a "dombra" vezető utat mindenkinek egyedül kell megjárnia.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy elolvastad. Az ember leginkább a saját életéért felelős, hogy ne pocsékolja el, ha már egyszer megadatott élnie. Csak azután lehet másokért is felelősséget vállalni.
Üdv: Kati
Kedves Kata!
Jólesik olvasni az ilyen megkapó, hangulatában is bársonyos írást. Kellemes, és elgondolkodtató.
Éppen egy kisregényen dolgozom, amelynek hasonló témája van. Egy család elmenekül a stressz, a városi élet elől, és egy kommunához hasonló, de nyitott közösségre talál.
Érdemes lenne folytatni a történetedet. kíváncsi vagyok, milyen változást jelent Anna életében ez a fordulat.
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Janó!
Köszönöm, hogy elolvastad. A történet teljesen kitalált, mint a szereplők is. Talán azért nem folytattam tovább, mert az életszerűség azt diktálná, hogy valami elrontsa ezt lelki békét. Nem tudom, hogy lehetne hitelesen megőrizni. De gondolkodom rajta.
Üdv: Kati
Szia!
Furán írsz, de nagyon jól, elgondolkodtatón. És minden szereplőd érdemel tiszteletet. Úgyhogy add át üdvözletem Annának, meg a tiszteletesnek. kérlek. Pici helyesbítés, de ez írásod értékéből semmit se von le. Nem is csomókeresés a kákán. De. Amúgy, ha az ember "minőségi anyaghoz" jut előszörre, az nagy valószínűséggel nem okoz rosszullétet. Csak mértékkel kell fogyasztani mindent! Kivéve az empátiát, meg a szeretetet.
üdv: túlparti
Szia!
Köszi a helyesbítést. Lehet, hogy Anna nem minőségi anyaghoz jutott. Kitalált személyek, kitalált történet. Egyébként egyik tanítványomtól hallottam, hogy egyszer próbálkozott droggal, de nagyon rosszul lett tőle. Szerinted van mértéktelen empátia meg szeretet?
Üdv: Kati
nem tudom
Pedig mindenkire ráférne.
Kati
Remek életkép, a múlt, jelen és valahol a jövő is. Érdekes prózákat olvasok itt. Valahogy divat ez az "életképek". Én egy novellától rövid időtartamot, kevés szereplőt, de csattanós befejezést várok. Vagy akkor ezeket a rövid prózákat ne nevezzük novellának. Mi legyen a nevük?
Én novellának nevezném ezt az írást, a legfontosabb eleme a kulcsmotívum benne van. Ez a hegy lenne, konkrét és elvont értelemben is. Az 5 szerkezeti egység is megvan benne: expozíció a helyszín és Anna előélete, bonyodalom, amikor kiteszik az állásából, a cselekmény kibontakozása a beilleszkedés, tetőpont a pappal való beszélgetés a hegyen, megoldás, amikor a pap azt mondja: jó magának Anna.
Az Egy régi történet nem novellák sorozata, nem is oda raktam be, hanem az egyéb kategóriába. Elbeszélés leginkább.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Kati
Katika te kitalált novellát írtál. Mindig dicsértem azt, aki így is jó, tartalmas
anyagot tud készíteni. Én azt mondom, hogy nincs szükség keresni azt, hogy
mit is írjak, mert körülöttem, és talán mindenki körül annyi minden fordul elő,
azt kell leírni, s akkor nem kell kitalálni.
Neked ez is nagyon sikeres írás, mivel olyasmit írtál, hogy az életben is
előfordulhat hasonló. Tetszett akár a novellád, vagy akárminek nevezted.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm biztató hozzászólásodat.
Szeretettel: Kati