Elhűltek a nyirkos lázálmok. Ágyéktájon sajgó, néma lüktetés. Dobol a hiány. Kopog, zörög, ajtóim rebegteti. Korholja a nagy tölcsér a meg nem élt, de még élhető perceket, a buja lépteket, az áspis csókjait, a padlóra kent mágikus színeket. Zörög. Egyre csak zörög és már nincs, aki beengedje.
Újra felriadok. Hallom az ismeretlen vetületeket. A felismerés szilánkos ropogását és nem akarok tudatomnál lenni. El kell zárni az elmét. Elfonnyad az utolsó nénike is az ablak alatt.
Megroppannak a hedonista szirmok. A szilánkos képek preparált vágószobákban hevernek. – keresztbe hajtva, ismeretlenül. Valahol az Oktogonnál Springsteen szól. A szaxofon hangja minden sebet befed. Elmarad az unalmas mosoly. Banthry íze Budapest felett lebeg.
2 hozzászólás
Nos, kedves Lázár kétszer is elolvastam, de harmadszor se jöttem rá mit akarsz mondani. Márpedig szerintem egy prózai műnek kell legyen valami mondanivalója, hogy az olvasó valamivel megmaradjon. Ez egyéni vélemény, meglehet más kihámoz belőle valamit. Üdv. István
megérintett. ágyéktájt. hallom springsteent. égek.