Fuit

Az agyagdepó fölött héják köröznek. Szárnyuk alatt megrendül a biztonság, földön sikló árnyékuk a félelem árnyjátéka. Ott az erő magasában nincsenek kérdések, csak haladék létezik, s e szűkös haladékban a földhöz ragadt lelkeknek erőltetniük kell az emlékezést. Mert nem szabad feledni azt az éles szempárt, azt a pásztázó tekintetet.

Az agyagdepó lábánál vadszeder kéklik. Fürge veréb röppen a rozsdás levelek közé, megrebbennek a tüskés indaszárak, majd megnyugszanak. A veréb most pihen. Kinn a betonplaccon kitépett galambtollak integetnek némán, magukba zárták az éjjelnek megannyi sötét hangját. De a napsugarak alatt szívtelen targoncakerekek írnak már új jeleket a finom vörös porba – fuit.

Az agyagdepó körül hangyaboly ébred; minden nap egy új világ, új törvényekkel, a sok hűhó semmiért háború egy-egy új csatája zajlik, s minden dolgozó úgy indul harcba, hogy biztosan tudja: itt nem voltak és soha nem is lesznek győztesek. A héják a magasban várnak, a veréb a szeder oltalmában pihen, a galambtollak némán integetnek, történelem születik.

Emlékezni senki nem fog erre. A közömbös óriások a legnagyobb veszély, ez, ami egyetlen és állandó, a többi megszokás, reflex. A történelem nem kerül mindig könyvek lapjaira. Néha kinnreked egy betonplaccon, bennszakad egy téglává összegyúrt agyagrögben, s olykor egy ház fala rejti magába valaki fájdalmát, akinek utolsó rikoltását sosem hallják majd a ház lakói.

Az agyagdepó falát fecskék ostromolják. A kis fekete sereg minden délután megrohanja a fellazult falakat, amelyek oly merészen néznek szembe az éggel, mint egy talpára állított derékszögmérce. Csak a fecskék annyira bátrak, hogy ott keressenek kapaszkodót, ahonnét az árnyék is lecsúszik. Egy rög kiválik és megindul…

Lázadó földkupac omlik a mélybe. Nem sérült meg senki, csak a láthatatlan rovarok lesznek egyre kevesebben. Lám, a gyönge madárlábak is tudnak történelmet írni; holnap a letaszított kis halom lesz elsőként felkanalazva, abból gyúrják össze az első téglákat. Apró szemcséikben nem terem élet, ők maguk mégis képesek új életet kezdeni.

A vékonyabb sárga rétegen apró gyíkocska sütkérezik. Miért szereti jobban a sárga agyagot, mint a kéket? Az omlás távol esik tőle, de azért megriad, odább iszkol, jobb a bajt megelőzni. Mindenki szereti és tiszteli az agyagdepót; zarándokhely, terített asztal, menedék – mindenkinek valami. Az embernek azonban ez is csak pénz. Ha ő ránéz, a depó máris bemocskolódik.

A rögökbe zárt kagylók héjai évmilliókról mesélnek, de az emberi szem csak meszet lát, amit ki kell irtani a téglatestből. Azt tartják, az agyag meddő, de tévednek. Megterem benne minden, ami nem emberi. Ezért a közömbös óriásoknak le kell igázniuk őt is. Depót is csak azért emelnek belőle, hogy végül az utolsó morzsáig lemarcangolják. Percnyi létünkért évmilliós rongálással fizetünk.

Így lesz völgy a hegyből, s a völgy alja már túl távoli lesz a héja árnyékának, és az más tájakra siklik át. Vele elköltözik a félelem és az ösztön, s valami bénult nyugalom lesz majd az úr a tátongó seb fölött. Kezdetét veszi a lassú gyógyulás, amely még akkor is zsibong majd a kéregben, mikor minden ház összedőlt már, amit valaha abból a meggyalázott völgyből markoltak ki.

Az agyagdepó fölött a Hold ezüst arca álmodik. Álmodik egy szebb holnapot ennek a meddő, neki testvér, holdbéli tájnak, ahol mégis ezernyi az élet, a létező és ezernyi a történelem, a tegnap, a ma és a holnap. Nagyokat lélegzik a depó, néha ásít, olykor sóhajt, felszuszog csöndesen. S hajnalban esőillatot áraszt, mert az esőt szereti; az eső égi utazó és elmossa a bakancsok nyomát.

————————————————————–

1. A deponálás a téglagyártásban a nagy mennyiségben kitermelt agyag felhasználás előtti tárolásának a módja; itt az agyag pihen és öregszik. Az agyagdepó egy mesterségesen emelt domb. Itt keverik össze a kék agyagot a sárgával és a barnával, fűrészporral, kevés koksz- vagy szénporral, homokkal, mielőtt nagy teljesítményű présekben téglává sűrítik és formálják. A depó az a hely, ahol az agyag még utoljára nevezhető természetes anyagnak; a depó az átmenet a természetes és a mesterséges között.

2. Fuit – (latin) jelentése: "volt".

3. A "hangyaboly" – a téglagyári munkások serege.

4. A "közömbös óriások" – mi emberek.