Szép szomorú nap ez a mai. Sétálok a temetői úton, virágot viszek magammal .Közben számolgatok ,- hányan voltatok… és most hol vagytok? Mint szépen kötött virágcsokrok, egymáshoz szorosan kötött szálak… szülők, testvérek, barátok… az évek, hogy elszálltak!Emlékek jönnek , hosszú sorban.Voltak kik meghaltak nagyon fiatal korban.Szinte hallom a hangokat. Kedves szavakat suttogtok fülembe. Valami köszönet félét szeretnék nektek mondani, de nem megy, elakad a szó . Körűlnézek, – magam vagyok az úton, nincs kinek mondani. Mégis mintha érezném, hogy jöttök velem , kísértek, mutatjátok nekem az utat , hogy megtaláljam a sírhantokat.Mintha én is szembe jönnék magammal…,hogy van ez?Furcsán viselkedik most a lélek mert az Én utat ad előzékenyen neki.Hagyja suhanni, bejárni a végtelen időt.
Aztán hamar visszazuhanok a mába, ebbe a szomorú világba.Csak sírhalmotok maradt mára,én virágot s gyertyát teszek rája. A gyertya lobogó lángja jelzi, nem éltetek hiába,- érzem ahogy most mindent átölel , a Világ-Világossága.
Ezt kellett ma tennem ,ezt tanúltam otthon,- Anyám tanította, mikor még élt , akkor. Veletek lenni így is öröm, pedig tudom, még kívűl vagyok a körön.
Furcsa kis öröm.
By hova
10 hozzászólás
Kedves Valika!
Először talán arról,nagyon örülök annak, amikor találkozom prózával Tőled.Mi ketten akik igazán verselünk, belekóstolunk ebbe a számunkra nehezebb oldalába az írásnak.Jelenthet bátorságot.Én így élem meg, gondolom Te is.:-)
Az írásod tartalmáról, ünnep a szíveknek, valóban örömet tud adni -e nap.A furcsaságával együtt.Mennyi formája tud lenni, más érzet, és mégis az.
Sok szeretettel:Marietta
Halott szeretteink mindig velünk vannak, végigkísérnek utunkon. Mindenszentekkor, amikor rájuk emlékezünk, mintha valóságosabbak lennének. Torokszorító, mégis örömteli érzés ez.
Kedves Valika!
Nagyon szépen fogalmaztál!!! Jó olykor emlékezni, és ami különösen tetszett nekem, az az, hogy a soraid között megbújik a végtelen idő…
Ui: kicsit a helyesírás és a mondatszerkesztés "kicsúszott"… lehet, hogy siettél vele, vagy talán az érzelem sodort magával, mert a verseidnél ez rendben szokott lenni…
Kategória szerint pedig szerintem ez egy csodás prózavers… (vagy makáma, aminek a jelentése rímes próza 🙂 de ilyen kategóriánk nincs… így belefér a prózaversbe 🙂 )
Szeretettel: Mónika
Kedves Marietta!
Köszönöm ,hogy olvasod folyamatosan az írásaimat.Valóban csak belekóstolok néha a prózaírásba.Több kevesebb sikerrel.Azért köszönöm a bíztató szavakat.
Szeretettel üdv:Vali
Kedves Arthemis!
Köszönöm,hogy olvastad írásomat.Az emlékezés valóban torokszorító de valahogy mégis örömteli érzés.
Szeretettel üdv:hova
Kedves Mónika!
Köszönöm a figyelmedet.A dícséretet is meg a figyelmeztetéseket is.Sajnos be kell vallanom a hibákat nem foghatom az érzelmek sodrására.Az írásnak tökéletesnek illene lenni.A tökéletlendég az én hibám,illetve hiányosságomból adódik.Egyszőval,-lenne mit tanulnom.Megígérem igyekezni fogok,hiszen benneteket olvasókat tisztellek meg azzal,ha tartalom,forma és a helyesírás is rendben lesz.
Szeretettel üdv:Vali
Kedves Hova!
Az emlékeinket nem veheti el senki. Nem tudhatjuk, hogy akik eltávoztak, látnak-e, hallanak-e minket, de valahol itt vannak velünk.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Én is hasonlóképpen gondolom a dolgokat.Biztos vagyok benne,hogy az eltávozottak valami módon velünk maradnak, ha másként nem akkor az emlékeinkben.
Köszönöm,hogy olvastad írásomat.
Szeretettel üdv:hova
Kedves Hova!
Szívfacsaró.Ilyen érzelmekről akartam írni csak eddig nem mertem.
Az biztos hogy az eltávozottak velünk maradnak. Én ezt tapasztaltam.
Szeretettel:Ági
Kedves Valika!
Az elmúlás maradékai, egy dallam , egy kép, egy szó, egy szokás, amik az idő múlásával a korunk előrehaladtával mégjobban elkopnak elhalványodnak elfelejtődnek, mint annyi minden a múltunkból. De ezen a napon emlékezünk rá, hogy régen milyen volt az a dal, az a szó, az a személy. Igen, lehullunk, mint a virágszirom…A kezdet hordozza a véget is.
Szépen írtad meg!
Judit