Furcsa kis történet I.

A busz csak zötyög az épülő úton. A táj varázslatosnak tűnik, ahogy a lemenőben lévő nap megvilágítja. A fákon átsütő nap csillogóvá teszi a párás füvet. Éppen most megyünk át a hídon, ami alatt a lassan folydogáló folyó csillog a naptól. Alig vannak rajtunk kívül a buszon. Egy idős néni a jármű elejében, aki régi olvasószemüvegével egy agyonhasznált könyvet olvas, egy fiatal fiú a busz közepe felé, aki zenét hallgat, a sofőr, és mi. A híd azt jelezte, hogy már nem sok idő van a végállomásig. Ránéztem a mellettem ülő Marie barátnőmre. Az arcán izgatottságot láttam. Már rég nem mentünk együtt sehova, szóval ez remek alkalom lesz egy kis szórakozásra. Kikerestem az övtáskámból az ipodomat, Marie erre felfigyelt, és mosolygott. Már ismert annyira, hogy mindenhová viszem a zenekütyümet, már nem lepődött meg ezen sem. Ő is előkereste a telefonját, és a fülhallgatót betette a fülébe, pont, mint én. Mivel érzékünk volt ugyan azt a zenét kiválasztani, most is ez történt. Lenyomtam a lejátszás gombot, és vártam, hogy a fülembe ordítani kezdjen az énekes rekedtes hangja. Ez az együttes az egyik kedvencem, de nem csak én vagyok ezzel, hanem Marie is. Bámultam kifele az ablakon, és a tájt kémleltem.
Körülbelül negyed óra múlva megláttam a várost jelző táblát. Megjöttünk. Mind a ketten leállítottuk a zenét, helyére raktuk a szórakoztató készülékeinket, és az ajtó fele vettük az irányt. A busz megérkezett a végállomásra. Az ajtók kinyíltak, és leszállt mindenki. A buszpályaudvar zsúfolásig tele volt emberrel. Mindenhol emberek voltak. Volt, aki egyedül, volt, aki csoportban várt a buszra. Marie ment előttem, és mutatta az utat, merre kell menni, mert Ő már párszor járt erre. Kiértünk a pályaudvar területéről. Sok autó állt a lámpáknál, az emberek csak úgy nyüzsögtek.
– Hidd el, jó lesz. – ismételte sokadjára, hogy meggyőzzön, de az út
előtti rossz érzésem még mindig nem múlt el. Mintha valami lenne a levegőben, akár a gáz, amit egyetlen szikra belobbanthat. A főutcáról bekanyarodtunk egy kisebb mellékútra.
– Biztos jó felé jövünk? – suttogtam, mivel eléggé sötét volt az utca
vége felé, és valahonnan üvöltött a zene, csak úgy, mint a nagyvárosokban általában péntek este.
– Nyugi már. – nevetett, és közben gyorsítani kezdett. Rajtunk kívül
senki sem volt az utcában, így csak Marie magas sarkúja kopogott a betonon, talán túl hangosan. Miközben az utca vége felé igyekeztünk, rájöttem, hogy honnan jön a zene. A túloldalon tőlünk körülbelül 500 méterre egy pincehelységből bömbölt a rockzene. Szórakozóhely lehetett, mert két nagydarab pasi állt a lejáratnál. Alig hogy észbe kaptam, Marie már a túloldalon sétált, majd megállt és intett nekem. Az agyam gyorsan kattogott. Én is átszaladtam az úton, egyenesen a barátnőmhöz.
– Nem tetszik ez nekem. Menjünk, jó? – rikácsoltam, hiszen már tudom
miért hívott el magával. Nem azt akarta, hogy csapjunk egy csajos estét, hanem azért rángatott el magával, hogy végre bejuthasson a Hell- be. Mindig erről a helyről beszélt, mert itt állítólag vámpírok vannak. Persze én mindig kinevettem ezért, mert mindenki tudja, hogy vámpírok nem léteznek, csak a filmekben, meg a könyvekben. Ez az újabban kitört vámpírláz tette ezt vele. Azóta csak róluk beszél.
– Tetszeni fog. – indult el, de megragadtam a kezét.
– Nem engedem, hogy bemenj! Ki tudja milyen alakok járnak
oda?! – rikácsoltam neki.
– Engedj el, nem vagy az anyám! – kiabált rám, és kirántotta a kezét.
– Teljesen megőrültél? – sipítoztam még mindig.
– Igen. Te inkább menj haza Jamy-hez, majd ő meg vígasztal. –
csattogott.
– Őt ne keverd bele! – kiabáltam rá.
– Nem veszed észre? Amióta együtt vagytok, nem is foglalkozol senki
mással. Elegem van ebből. Nézz már végre szét, hát fűvel-fával megcsal. – hadarta. Minden szava tör volt a szívemben, mert tudtam, hogy igaza van. Mielőtt visszanyerhettem volna a tudatomat, Marie már a klub előtt állt. A kidobó emberek éppen most engedték be. Utána kiabáltam, de már késő volt. Meggondoltam amit mondtam, és utána eredtem. A két hatalmas ember az utamat állták.
– Elmúltál már 21? – dörmögte az egyik.
– Igen. – hazudtam, csak engedjenek már be, hogy megakadályozzam, hogy a barátnőm őrültséget csináljon.
– Nem úgy látszik. – mondta a másik.
– Kérem engedjenek be. A barátnőmnek szüksége van rám. –kérleltem őket.
– Azt már nem. Na tűnj el innen kölyök. – mondta erőteljesebben a
fickó.
– A lány velem van. – szólalt meg egy hang mögűllem. A két fickó
szeme kikerekedett. A hang irányába fordultam. A lélegzetem megakadt egy pillanatra. A tengerkék, kristálytisztaszemek megfogtak egy pillanatra. Megráztam a fejemet, hogy észhez térjek. A két biztonsági őr elállt az utunkból, így én beléptem az ajtón. Lesiettem a lépcsőn, és szerencsére nem hallottam a fiú lépteit mögöttem.
A hely teli volt emberekkel. Minden piros fényben villogott. A tánctéren mindenki táncolt a monoton ütemre, a bárnál iszogattak, és hatalmas volt a hangzavar. A szememmel végigpásztáztam a tömeget, de sehol sem láttam Marie-t.