Fűszálmese és egyéb kalandozások

Nyár van, június. Egy kaszálatlan réten fekszem a zöld semmi közepén. Egyedül vagyok a fűszálakkal, halkan beszélgetünk. Épp az esőről mesélnek.
-Nincs csodálatosabb annál a zenénél- mondja az egyik.
-Nincs bizony!-bizonygatja egy másik is.
-Mély csend előzi meg a koncertet. Ugyanaz a csend évezredek óta. Gondolj csak bele, már a dinoszauroszok is ezt hallgatták!
-Nahát!-döbbenek rá és máris valami ódon illatot képzelek a szavaikhoz.
-Persze, a dinoszauroszok! –kacag fel hirtelen egy idősebb lágyszárú.
-Hisz még mag se voltál, nem tudhatod!
-Ugyan, ne szólj bele! -mondja kissé sértődötten a kisebbik. Aztán áhitatosan folytatja.
-Ilyenkor megáll a szél, elhallgatnak a fák és minden növény elmerül a várakozás varázsában. Percekig csak füleljük, hogyan hangol a levegő.
-Aztán elkezdődik: egy halk nyitánnyal, a legbátrabb cseppek zuhanásából komponálva.
Ritmusra koppannak, minden levélen más-más a csobbanás hangja. Süvítve hullanak, finoman érkeznek, kecsesen siklanak le, végigsimítva minden rögöt és bimbót, majd méltóságteljesen elszivárognak, hogy a föld alatt a gyökereknek énekeljenek tovább. A felhők igazán tökélyre vitték ezt a mesterséget, sőt…
És egyre csak susogja tovább az eső himnuszát. Márcsak negyed füllel figyelek a fűszál meséjére, közben az eget bámulom és az említett felhőket. Mindig is csodáltam őket, különösen így nyáron, mikor egy mozdulatuk árnyékot teremthet. Vajon mért rajong sok ember a felhőkért? Mert szépek? Vagy mert olyan istenien hatalmasak, ahogyan uralják a végtelen eget? Olyan megfoghatatlanok, határtalan szabadságuk irigylésre méltó. Függönyként takarják a végtelent. Villámokban fürödve legyőzhetetlenek, sivatagokban az életről és halálról döntenek, erősek, mégis sebezhetőek, hisz a szél-ez a láthatatlan elem-méltó ellenfelük. Gyönyörűek, még a szürkék is. Mindig sajnáltam a novemberi felhőket, „komorak és szomorúak” általában ez a vélemény róluk. Szerintem egy ködös-ónosesős napban is ott van a szépség. A természet emberibb oldala, a csúnya, hideg, a sötét és nedves november. Valahol megnyugtató, hogy nem mindig tökéletes.

Ha sokáig nézem az eget, mintha közelebb jönne, egészen rámtelepszik a kékség és elfog valami furcsa félelem, hogy milyen kicsike és sebezhető vagyok. És mindig eszembe jut Isten és az a rengeteg kérdés, amire nincs válasz. Vagyis biztos van, de szétszórva a levelekben, szélben, szemekben, könyvekben, szivekben és még ki tudja hol. Tudom, túl kíváncsi vagyok és biztos nagyon hamar megöregszem majd, mert vannak válaszok, melyek mély barázdákat vájnak a lelkünkbe és persze ez a testen is meglátszik. Régen sosem gondoltam bele igazán ebbe a mondásba, de ma már érzem a súlyát. Bölcs ember lehetett, aki kitalálta.