Füttyös Gyuri

Budapest hetedik kerületében nőttem fel, közel a Városligethez, viszonylag jó levegőn – akkoriban még alig állt egy-két parkoló autó a járdák mellett –, sajátos légkörben. Óvodába és iskolába egyaránt egyedül jártam, persze eleinte anyukám óvó tekintete elkísért: napról napra a sarok mögül lesett meg, hogy én ne lássam.
Élt a kerületünkben egy férfi, akitől kislánykoromban annyira féltem, hogy ha magam voltam, amikor felbukkant az utcán, hát átszaladtam a túlsó oldalra.
– Ki ez a bácsi? – kíváncsiskodtam egyszer, megrángatva anyukám kezét. – Olyan fura…
Anyu már jól ismerte a különös öltözékű és még különösebben viselkedő férfit.
– Füttyös Gyurinak hívják. De van, aki Gyurkának nevezi. Légnyomást kapott a háborúban, attól ilyen bolondos – felelte halkan, nehogy a férfi meghallja.
Füttyös Gyuri talán ha negyvenéves lehetett, de én a magam zsenge korához képest sokkal többnek gondoltam. Folyton egy összecsavart újságot lóbált a kezében, és ha egy nő került az útjába – akár egy tinédzser, akár egy idős asszony –, Gyuri gondtalanul fütyörészni kezdett, elfordította a fejét, mintha a kirakatokat bámulná nagy érdeklődéssel, és közben… csitt-csatt, villámgyorsan odavágott az illető hölgy fenekére. Aztán amikor az „áldozat” felháborodva kikérte magának, Gyuri ártatlan arccal felvonta a vállát, és vígan fütyörészve folytatta útját. Soha nem ment sehová, mégis mindig úton volt. Állítólag az édesanyjával élt, ő gondoskodott Gyuriról, aki szellemi fogyatékossága miatt képtelen lett volna ellátni magát.
Időnként betért egy-egy presszóba, ontotta a bugyuta poénokat, s miközben a vendégek jót derültek rajta, hirtelen mozdulattal felhajtotta a legközelebbi asztalon álló felest vagy bort, és már repült is tovább. Hányszor megfenyegették a pincérek, hogy rendőrt hívnak rá! Mégsem tették meg soha. Valójában senki nem tudott haragudni rá. Sőt! Úgy mondják, ő volt a kerület kabalája.
Mire tizenéves bakfis lettem, már én sem féltem Füttyös Gyuritól. Jókat nevettem rajta, ahogy elmaradhatatlan újságjával végigsuhintott például a trolibusz megállójában várakozó nők fenekén, és olykor évődve már oda is tartottam neki a saját hátsómat. Akkor már tudtam, hogy szegény fickó teljesen ártalmatlan, még egy legyet se lenne képes leütni. A nők feneke persze teljesen más volt, Gyuri valami megmagyarázhatatlan, és roppant erős késztetést érzett arra, hogy megcsapkodja az összes útjába kerülő popót.
Később, fiatal felnőttként már mélységes szánalmat éreztem Gyuri iránt. Mert ugyan mi öröme lehetett az életben? Már persze azon kívül, hogy sikerült mindenkiből valamiféle reakciót kiváltania. Tény, hogy Füttyös Gyuri a maga egyszerű, kissé – vagy tán nagyon – bolond egyéniségével senkit nem hagyott hidegen: egyesek kinevetették, mások megbotránkoztak a viselkedésén, de senki nem maradt közömbös iránta.
Aztán egyszer csak eltűnt… Hosszas kérdezősködés után kiderítettem, hogy hirtelen agyvérzést kapott. Egy hideg téli estén összeesett a Baross téren, a Keleti pályaudvar előtt, és mire rátaláltak, meghalt. A hetedik kerület kabalája, Füttyös Gyuri egyszer csak megszűnt létezni. Mindenkinek hiányzott a közvetlensége, gyermekien tiszta, naiv lénye, örökös bolondozása, és még nagyon sokáig emlegették az emberek.
Őszintén megsirattam…