GABRYELLE – az utód 1.

A nő arca verítéktől gyöngyözött, és a fájdalom elkínzott grimaszt csalt rá. Hangos kiáltása nyomán megremegtek a gyertyák lángjai, s élesen kirajzolták a falon reszkető árnyékát. Hátravetette fejét, és egy utolsót nyögött. Szörnyű vajúdása nagy sokára a végéhez ért. Alig látott és a hallása is eltompult. Könnyei végigcsordogáltak piros orcáján, s lefolytak az állán. De nem mert visszahanyatlani a párnára! Addig nem, míg nem láthatja gyermekét, és nem tarthatja a karjai között! Csak akkor nyugodott meg, mikor az újszülött felsírt. Erőtlenül kinyújtotta kezét a szobalány felé. A nő óvatosan tiszta ruhába bugyolálta a gyermeket és az anyához vitte.
– Úrnőm, kislány… – suttogta fojtottan, mosolyogva. Azzal az apróságot az anyuka karjára fektette, akinek könnyei ismét megindultak. Nagy, barna szemei ragyogtak a boldogságtól.
– Kislány… – ismételte fáradtan, mégis önfeledten. Átkarolta és ringatta őt. A baba sokáig mocorgott, és percről-percre felsírt, nem tudhatta még, hová került. Édesanyja lágy becézgetése azonban megnyugtatta. Lassacskán lecsillapodott, és mély álomba szenderült.
– Kérlek… hívd be a férjem. Látnia kell – mondta álmosan a nő. A szolgáló kedvesen bólintott, és magára hagyta az asszonyt, szendergő gyermekével…

A férfi hangtalanul benyitott. Szíve kalapálni kezdett, ahogy kimerült kedvesére és elsőszülöttjére pillantott. Mindketten jól vannak, nyugtázta magában. A fiatal nő álomittasan felnézett rá. Tekintetük egy percig szerelmesen összefonódott. Az asszony fölé hajolt, s meghatottan figyelte a kis jövevényt.
– Lányod van, hercegem… – duruzsolta a nő, és kis csókot lehelt a csöppség fejecskéjére. Férje szeme felragyogott.
– Kedvesem! – Szeme bepárásodott az örömhír hallatán. – Valóban? Leánygyermekkel ajándékoztál meg? – Lelkendezett. Gyöngéden felemelte a törékeny kisbabát, aki nyűgösen felébredt, és máris sírásra görbült a szája. Az apa felkacagott.
– Üdvözöllek, kicsiny hercegnő! Drága Vérem, leányom! – Majd visszaadta feleségének, s az szoptatni kezdte a felriadt csecsemőt.
– Milyen neved adjunk neki? – Kérdezte, mikor a kicsi megnyugodott.
– Rajtad áll a döntés, szerelmem – felelte a herceg. – Mivel lányt szültél – s hosszan megcsókolta. Az anya elnézte a gyermeket. Pici szája mohón ragaszkodott hozzá.
– Akkor… követem a hagyományt – határozott. – Nagyanyám, Gittha, és anyám, Gerthrud Mariane után legyen…Gabryelle.
– Úgy legyen – bólogatott beleegyezően a férfi. – Szemünk fénye, Gabryelle… az utód!

*
… 5 évvel később, valahol másutt

A lány teste izzadságban fürdött, fejét egyik oldalról a másikra dobálta. Levetette magáról a takarót, és a holdfény szabadon rásüthetett hevesen emelkedő mellkasára. Az arcát könnycseppek borították. Halkan zokogott, néha fel is sikoltott álmában. Fojtogatták! Szörnyű éjszakai képzeteiben valaki erősen markolta vékony nyakát. Nem látta az arcát, csak tompán hörgő hangját hallotta. Érezte, hogy kezein selyemkesztyű feszül, míg alakját sötét lepel takarta el.
– Tudom, mi vagy…- suttogta, rekedt férfihangon. – Nálad van, ami kell… az enyém lesz! Tudom, mi vagy… tudom, ki vagy! – S erősen megrázta a lányt. Ujjai kötelekként fonódtak rá, ő pedig csak csapkodott tehetetlenül, és fuldokolva zihált. Mielőtt azonban a férfi végezhetett volna vele, megfeszítette minden erejét, és sírva felkiáltott… Felült az ágyon, mire valaki azonnal átölelte. Hirtelen nem tudta, hol van, de rettegve magához vonta jóakaróját.
– Ccs… nyugodj meg, itt vagyok! Semmi baj, hallod? Itt vagyok! – Duruzsolta a fiú. De ő csak sírt, könnyeitől alig kapott levegőt. Társa hozzábújt, és kedvesen simogatni kezdte a hátát. Így lassacskán kitisztultak a gondolatai. Otthon van, a kis albérletben, Attilával. Rosszat álmodott, de semmi vész, barátja mellett nem eshet baja!
– Csitt, nyugodj meg – súgta a fiú. A lány megrázkódott, és szemeit törölgetve feltekintett.
– Megint… már megint, rémes volt! – Hüppögte és a vállára hajtotta a fejét. Attila szánakozva tűrte. Mindketten számítottak erre. Fel voltak készülve, és mégsem… A fiú napok óta éberen aludt, mert a lányt bármikor megtámadhatták rémálmai, melyek majdnem a vesztét okozták.
– Mindig ugyanaz… – mondta barátnője fáradtan, beletörődve. Attila hallgatott, majd felkapcsolta az ágyak mellett lévő kis éjjeli lámpákat. Tompa fény világította meg a szobát. A lány belenézett a fekete szempárba. Úgy félt! S minden áldott éjjel ez ment! Nyaka sajgott a szorítástól. Még most is magán érezte a férfi mohó, ölni vágyó érintését… Hagyta, hogy barátja betakarja, aztán visszafeküdt. Jól esett neki a gondoskodása, de feltörő sóhajában ott lapult összes félelme.
– … Attila? – Szólalt meg csendesen.
– Hm? Mi az, kislány?
– Az a… férfi keres valamit. Tudom, hogy nem véletlen, ami velem történik. Ez nem csupán álom. Bármit is akar, félek, hogy megszerzi. És a dolognak köze van az első álmomhoz is.
– Úgy érted … – ráncolta össze homlokát a fiú. – …hogy az álmod, a gyermek születéséről, összefügg ezzel? – Kérdezte. A lány megmarkolta párnája sarkát. Honnét is tudhatná? Hiszen semmiben sem lehet biztos.
– Talán… – válaszolta tétován. Nem ésszerű magyarázatot keresett. Arra nem számított. Túl sokat értek már meg Attilával ahhoz, hogy naivan gondolkodjon. Öt éve kétszer is szembe kellett nézniük a halállal. És öt éve legyőzték a halált! De a sorsot… azt nem írhatja át senki!