Gabryelle – az utód 5.

Hosszú csend telepedett a társalgóra. Sokáig senki nem szólt. Tehát ismét elkezdődik, mélázott Dorina. Attilának igaza volt a kislánnyal kapcsolatban. Ő került kereszttűzbe. A lány azt találta a legfurcsábbnak, hogy ugyanúgy, mint őt, Gabryelle –t is rémképek gyötörték. Ám pillanatnyilag nem tudott más párhuzamot vonni kettejük között.
– Mi a következő lépés? – Kérdezte hirtelen Attila.
– Azt tervezem, hogy elutazok – sóhajtott Rudolf. – Látni akarom a saját szememmel, mit művelt az a… – arcán megremegett egy ín. Giselle nyugtatólag átölelte.
– Csitt, drága… most úgy sem tehetünk semmi érdemlegeset, ne idegeskedj. Szívem szerint én is vele mennék, – tekintett fel – de nem hagyhatom itt Gabryelle –t és titeket sem. Nem lenne illendő. És valakinek vigyáznia kell rátok is – Attila megrázta a fejét.
– Ne aggódj miattunk. Ha menni akarsz, csak nyugodtan. Van nálunk fontosabb dolgotok is. Gabryelle miatt pedig ne félj. Vigyázunk rá. Csak meg kell barátkoznia velünk.
– Megtennétek? – Pillantott rá hálásan a hercegnő. – Csak egy nap, míg távol lennénk – a fiú helyeslően bólogatott, és Dorina is megengedett egy mosolyt, habár neki kétségei támadtak afelől, hogy ez valóban olyan jó ötlet-e? Saját maga sem tudta, miért, de valami okból tartott tőle. Ugyanakkor lehetősége nyílt volna megismerni a kislányt, s talán többet megtudni az őt kísértő rémálmokról is. Nem akart nyíltan szimatolni semmi és senki után, de rokonai távolléte erre is alkalmat adhatott… Vajon ki lehetett az, aki ellopta a kristályt? S milyen céllal? Valóban arra kell neki, hogy előcsalogassa lelkük mélyéről a vámpírt? És egyeltalán honnét tudhatja a család történetét? Emellett azonban a lánynak szembe kellett néznie saját problémájával is. Valahogyan ki kellett derítenie, ki az a Galine. Legutóbbi álmában a férfi ezen a néven szólította. Az a furcsa gyanúja támadt, hogy a személy valami módon Giselle családjához tartozik vagy tartozott. A neve kezdőbetűjéből jutott erre a következtetésre. Az anyák hagyomány szerűen G betűvel kezdődő neveket adtak születésükkor lányaiknak. De ez csak feltételezés, gondolta, ráadásul ez nem a Meerbach kastély, ahol talán biztos forráshoz jutna. Csupán az vigasztalta, hogy a kúria is jó ideje a família birtokában áll. Akár még ki is deríthet ezt-azt.
– Szerelmem, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, hogy elkísérj, javaslom, csomagoljunk össze néhány fontosabb holmit. Mihamarabb indulnunk kellene, és Gabryelle –nek is el kell mondanunk pár dolgot – figyelmeztette Rudolf. A hercegnő nem ellenkezett.
– Rendben… Akkor itt az ideje, hogy megismerjétek az unokahúgod – erőltetett magára szenvtelen hangnemet, miközben Dorinához fordult. A lány gyomra enyhe görcsbe rándult. Végül is, jöjjön, aminek jönnie kell…

A hatalmas, vizeskék szempár mély érdeklődéssel időzött Dorinán és Attilán. A kis fejecske oldalra billent, és a mézes barna hajkorona ráhullt a rózsaszín ruhácskára. Gabryelle leengedte pici kezét és letette a játékot, amivel addig foglalatoskodott. A barack színűre festett szobában lányos rend uralkodott. Baldachinos ágy, két díszpárnával, egy kisebb szekrény és asztalka jelentette a bútorzatot. Az ágyon és körülötte játékok hevertek. Szerény volt, mégis elegáns és egy hercegi gyermekhez méltó.
– Miért…miért mentek el? – Rebegte vékony hangon, nem értve a dolgokat, ám közben áthatón a két „idegent” figyelte. Giselle megsimogatta a kislány arcát.
– Mert apunak fontos dolga van, és nekem el kell kísérnem őt. Megígérem, hogy sietünk vissza. Talán holnap este már itthon is leszünk. Jó lesz, kisvirág? – Gabryelle tétován beleegyezett. – Dorina majd vigyáz rád, és mond neked esti mesét. Olyan lesz, mintha én mesélném.
– Biztos? – Kérdezte kételkedve.
– Hát persze, kicsikém. Csak fogadj szót szépen. Legyél jó, mert hozunk ajándékot is neked. Ha jól viselkedsz, egyet megkaphatsz a szülinapod előtt – mondta Giselle szeretettel. A lányka arca felragyogott.
– Ajándékot? Jaj, anya, ígérem, jó leszek! – A hercegnő átölelte a kislányt.
– Tudom, kincsem, te mindig jó vagy… Mutasd meg a vendégeinknek a házat, jó? Mesélj nekik, mit szoktál játszani, és hol. Csak okosan! – Gabryelle szaporán bólogatott, mint akire nagyon fontos dolgot bíztak. Egy ideig még a szobában maradtak mindannyian, aztán Giselle és Rudolf elbúcsúzott lányuktól. Minél előbb indulni akartak. Attila és Dorina, Gaby társaságában, lekísérte a házaspárt a fekete limuzinhoz. A zord északi szél belekapott a gyermek hullámos hajfürtjeibe. Mélykék szemei ámulattal nézték a szürke, hófelhőktől terhes eget… Amikor a kocsi motorja felbőgött, Dorina felvette Gabryelle-t, hogy onnét integessen szüleinek, akik egyre csak távolodtak a kúriától, s rákanyarodtak a városba vezető, jeges útra.
Az unokahúgával történt találkozás óta, Dorina megkönnyebbült valamelyest, de ezzel együtt furcsa érzés kavargott benne. Elcsodálkozott rajta, mennyire hasonlít rá a kislány. Mintha csak saját magát látta volna ötévesen. Ugyanezek a kék szemek, a rakoncátlan, szőkésbarna tincsek, rózsaszín arc… sokkal jobban hasonlítottak rá, mint Rudolfra vagy Giselle-re. Csakhogy Gabryelle igazi kis hercegnő volt, nem mint ő, aki csak szegről-végről tagja a családnak. Ám ez a halvány rokoni kapcsolat mégis elég volt ahhoz, hogy majdnem az életével fizessen… S ennek már öt hosszú éve… Ez idő alatt bele sem gondolt, hogy egy utód születésével így felborulhat a rend. Valaki szagot fogott, aki ismeri a családot. De még csak ötlete sem volt, ki lehet az, ahogy arra sem volt válasz, ki ellensége még ennyi idő után is az Edelsburgoknak? S mi célja van a vérükkel? Legutóbb legalább tisztában voltak ezekkel, most viszont a sötétben tapogatóznak. Nincs más hátra, határozta el magában a lány, mint hogy kutakodunk a házban. Kell lennie valaminek, ami nyomra vezet! Gabryelle segítségére lesz szüksége. Kénytelen lesz kérdezősködni az álmairól. Talán kideríthetné, ki az a „Sárkányos ember”. A név már most ismerősen csengett számára, de hogy biztosra menjen, jobbnak látta, ha Attilát is bevonja mindenbe.
Déltájt, amikor dajkája asztalhoz ültette Gabryelle-t, Dorina és Attila is elvonult a társalgóba néhány szendvics társaságában. A lány behúzta a függönyöket, gondosan becsukta az ajtót, majd dobott a tűzre néhány fahasábot.
– Mi baj van, nagyon szótlan vagy – jegyezte meg a fiú. Dorina beleharapott a zsemlébe s megvonta a vállát.
– Csak… jár az agyam… Nem tudom, hogy’ vagy vele, de nekem feltűnt pár dolog… – Attila egy pillanatra abbahagyta az evést.
– Igen? Hallgatlak – mondta érdeklődéssel. Dorina nem tudta, hol kezdje. Nem akarta elszólni magát az új álmáról, de még mindig aggasztotta, ki lehet az a Galine… Nem szerette volna, ha barátja feleslegesen aggódik miatta, ezért el akarta hallgatni egyelőre ezt a részletet.
– Hát, csak azon gondolkodtam, nem jelent-e valamit, hogy Gaby és én is egy férfiról álmodunk, aki feltehetően nem jó szándékú? Csak annyi kivétel van, hogy Gabryelle álma különbözik egy kicsit az enyémtől. Az én álmomban lévő pasas köpenyén nincs sárkány! – Attila bólintott.
– Igen, ezen már én is gondolkodtam. A másik dolog pedig az, hogy Gabryelle álmai már megszűntek, csak a tieid nem. Tudsz ebből valamire következtetni? – Dorina tétovázott. Kimondja amire gondol? Végül megtette, mert nem volt jobb gondolata:
– Hacsak nem arra, hogy a két férfi egy és ugyanaz – Attila arca egy másodpercig megkövült.
– Mi? Komolyan mondod?
– Igen. Tudod, arra gondoltam, hogy a férfi mindkettőnket kísértett, illetve kísért álmában, de úgy tesz, mintha külön személy lenne, hogy ne lepleződjön le.
– Igen, ez végül is logikus lenne. De ez azért még kevés egy ilyen gyanú igazolásához – ráncolta össze homlokát a fiú. A lány legyintett.
– Folytatom: Ha igazam van, akkor viszont elkövetett egy hibát! Amikor Rudolf elmesélte, mit írt nekik, kiemelte, hogy a férfi kitért a család vérére, és azt mondta, ismeri a vérvonalat. Márpedig az álmomban ugyanígy tett. S alighanem elárulta magát – barátja megvakarta az állát.
– Jól van, Sherley Holmes, tegyük fel, hogy igazad van. Mi jön ezután? – Dorina nem tudott elnyomni egy sokatmondó mosolyt.
– Most jön a te szakterületed! Nyomozunk, és kiderítjük, ki ez a férfi – Attila arrébb csúsztatta az üres tányérokat. Már nem lepődött meg Dorina válaszán.
– Rendben, van rá valamivel több, mint egy napunk, ha csak nem akarunk Rudolf és Giselle előtt is szaglászni. Ahogy én ismerem őket, biztos nem akarnák, hogy beleássuk magunkat az ügybe – Dorina cinikusan felvonta a szemöldökét.
– Több, mint öt éve benne vagyunk… Bárcsak tudnám, hol kezdjük! – Tette csípőre a kezét. – Most csak Gaby-ra támaszkodhatunk. Ő jól ismeri ezt a helyet…reméljük. Biztos van könyvtár, vagy valami, ahol vizsgálódhatunk.
– Azt biztos, de ne feledd, hogy nekünk Gabryelle-re is vigyáznunk kell. Egy gyerek elég nagy gondot igényel, hát ha még véletlenül elárulja Rudolféknak, hogy kutakodunk! – Dorina széttárta karjait:
– Akkor sem hagyhatjuk magára ebben a másfél napban. Magunkkal kell vinnünk mindenhová. Majd óvatosak leszünk, és nem beszélünk a dologról. És megpróbáljuk játékosra venni a figurát, hogy ő se unatkozzon…
– Hát persze. Szerintem jobb, ha mihamarabb indulunk. Szólok neki. Addig is izzítsd be az anyai ösztöneid – élcelődött a fiú. Dorina nagyot köhintett és ökölbe szorult a keze. Szörnyen vicces, morogta magában.

Gabryelle kitörő lelkesedéssel fogadta az ötletet, hogy vezesse végig a két vendéget az öreg kúriában. Giselle-nek igaza volt. Gaby elsőként a könyvtárba vitte őket. A barna könyvespolcok a padlótól a plafonig értek, s mind egytől-egyig tele voltak pakolva. Néhány helyen korabeli liftet építettek a falba, hogy minden magasságban elérhetőek legyenek a könyvek. Fentről három elektromos csillár nézett le Dorinára és Attilára. Azok adták a fényt. A teremben több, nagy asztal foglalt helyet, nyilván olvasás céljából. A széles ablakok előtt el voltak húzva a függönyök. Dorina körülnézett.
– Ez hatalmas. Egy élet kevés ahhoz, hogy valaki ezt mind kiolvassa! – Gabryelle büszkén összefonta a kezét.
– Igen, itt sok-sok könyv van! Egyszer mind elolvasom! Gyertek, nézzünk körül! – Azzal karon ragadta Dorinát, és magával húzta. Egy, az egyik lift mellett lévő polchoz vezette, majd felmutatott. – Apa azt mondta, itt vannak a krónikák. Nem tudom, mik azok – vonta meg kis vállát -, de szerintem biztos érdekesek. Azt már nem engedte, hogy anya felolvasson belőle, pedig én kértem! Apa szerint, nem nekem való – szontyolodott el és lehajtotta fejét. Attila megsimogatta a hátát.
– Ugyan, ő csak jót akar neked. Egy nap úgy is elolvashatod, ne félj – mondta, de közben lenézett Dorinára, s a vaskos kötetekre bökött. A lány bólintott. Egy krónika már önmagában sokat tartalmazhat, hát még több! Felágaskodott, hogy leemeljen párat, melyekre a következő volt írva: „Familienkronik”, vagyis családi krónika. Dorina le merte volna fogadni, hogy minden kényes részlet közölve van bennük, ami a család múltját illeti. Azonban amikor hátralépett, megbotlott a rajtos szőnyegben, és leejtette a két súlyos könyvóriást. Gabryelle elugrott onnét.
– Jesszus! – Kapott utánuk Dorina. – Remélem, semmi bajuk! – Attila letérdelt, hogy felvegye őket. A sötétzöld borítókba ezüst betűkkel írták a címet. Az egyik lap kicsúszott a helyéről. A lány megfordította, hogy megnézze, mi áll rajta. Magyarul volt írva, ezért, nem tette vissza, mert úgy vélte, nem illik bele a német szövegbe. Összehajtotta és a farzsebébe gyűrte. Gabryelle kérdően nézett rá.
– Miért nem teszed vissza?
– Mert ez a könyv németül van, ez a papír pedig nem. Biztosan nem oda való – a kislány felnézett a magas polcra.
– Hát, ennyi könyv között tuti nem találnánk meg, melyik az, ahonnét kiesett – Dorina nevetett.
– Nem baj, ha kölcsönveszem ezeket? – Kérdezte aztán. Gaby a fejét rázta.
– Nem. Te már elég nagy vagy szerintem.
– De azért, ugye vannak olyan könyvek is, amikből felolvasnak a szüleid? – Fordult hozzá Attila. Gabryelle sűrűn bólogatott.
– Persze! Vannak mesekönyvek is! De azok nem érdekelnek… Folyton bajba kerül valami királylány, és úgyis ugyanúgy végződnek: Jön a herceg, és megcsókolja őket. Aztán felébrednek, mert hát a boszorkány elátkozta őket, és boldogan élnek utána. A legjobb az, amikor anya titokban mesél nekem a családról – pajkosan felcsillant a szeme, és sugdolózást imitált. – Apa nem engedné, mert félelmetesek! Azt sem engedte, hogy anya erről a helyről meséljen, de lefekvéskor megkértem – Dorina és Attila összenézett.
– Elmondod, ha megígérjük, hogy nem szólunk senkinek? A mesék, minket sem érdekelnek – kacsintott a lány. Gabryelle mosolygott.
– Jó! De akkor te is olvass nekem a krónikából. Kééérlek szépen! – Dorina a fiúra nézett válaszért.
– Nos… alkudni, azt tud – bólintott. – Tőlünk nem tudják meg. Miért ne? – Gabryelle széles mosolyra húzta a száját. Egy széken keresztül felmászott a legközelebbi asztal tetejére, és lehuppant. Hüvelykujjával a háta mögött lévő polchegyre mutatott.
– Én nem tudom olyan jól, mint anya. Abban a levélmintás könyvben van leírva, de azért elmondom én is – Attila kicsúsztatta helyéről a vékony írást, és mindketten leültek a székre.
– Na, akkor halljuk! – Bíztatta Dorina. A kislány összekulcsolta a kezét, és belekezdett.
– Hát, anya úgy mondta, hogy ez a ház réges-rég nem a miénk volt. Egy másik család lakott itt, akik az ellenségeink voltak. Úgy hívták őket, hogy a tél sárkányai. Mert „gonoszak voltak és ridegek, akik nem tisztelték, ami szent”- igyekezett idézni fejből, amihez koncentrálás képp a plafonra bámult. – Csatáztunk velük, mert az egyikük el akarta rabolni az egyik hercegnőnket, hogy a felesége lehessen. De az én ük-ük apám elüldözte végleg, és a mienk lett a ház és a kincs is! De igazából nem hiszem, hogy ezek igazi sárkányok voltak. Egy sárkány nem házban lakik… – gondolkodott el. Kivéve, ha az nem a férfi, az álmunkból, aki talán itt élt, suhant át a gondolat Dorina agyán. Azonban ez olyan korainak tűnt, hogy nem merte komolyabban megfogalmazni.
– Ügyes voltál! Szerintem jól elmesélted. Csak kár, hogy ilyen rövid – mondta Attila.
– Igen, mert anyu sem akarta tovább mondani. Azért, hogy ne álmodjak rosszat – az indokban Dorina ott érezte Giselle félelmét, miszerint lánya újra a férfiról álmodik majd, és ezt meg is értette. De ez csak megerősítette benne iménti gondolatát. Hirtelen támadt ez ötlete. Ha már az álombeli pasasról nem is nagyon tudhat meg többet, megkérdezi, ismeri-e Galine nevét.
– És mondd, Gaby, nem mesélt neked anyukád egy bizonyos Galine –ról? – A kislány egyeltalán nem jött zavarba, leugrott az asztalról és intett.
– Ha akarod, megmutatom! – Dorina és Attila követte. Mielőtt utolérték, Attila a lányra nézett.
– Ki az a Galine?
– Ezzel a névvel álmodtam, és gondoltam, jelent valamit – válaszolta, nem túl őszintén. – Gaby, várj meg! – Szólt utána. – A neve miatt. Giselle, Gina, Gabryelle… Galine! Talán összefügg velük a kezdőbetű révén – Attila nem vitatkozott. Gabryelle –t egy ajtó előtt találták.
– Gyertek! Ez a galéria. Sok festménnyel, régi családtagokról. Akit kérdeztél, azt hiszem, Galine Edelsburg. Nagyon szép lány! Anya szerint hasonlítok rá. De szerintem pont úgy néz ki, mint te! – Benyitott, és beterelte a vendégeket a tágas szobába. Úgy nézett ki, mint egy képkiállítás, régi festményekkel. A lány felfedezett „kedves” ismerősöket is. Ott találta többek között Rolfot és Ginát. Nevük alatt évszámok szerepeltek. Giselle képét is megnézte, de láthatóan az évszámokat lecsiszolták és megváltoztatták.
– Ő az! – Gabryelle odaszaladt az egyik festményhez. Az egy magas, hosszú, szőkésbarna hajú lányt ábrázolt. Vizenyős szemei, fitos orra és piros ajkai valóban Dorina vonásait idézték. Arcformája is hasonlított, csak a hajuk különbözött. No és az a 160 év. Ő ugyanis abban a korban élt, amelyikben egykor Giselle. Ezzel mégsem jutott semmire, sőt! Nem tudta hová tenni a lányt.
– Nem tudsz róla valamit? – Kérdezte. Gaby azonban tanácstalanul grimaszolt.
– Semmit se. De anya szereti. Büszke rá, azt mondja, igazi „egyéniség” volt. De nem tudom, az mit jelent – Dorina pedig azt nem tudta, mihez kezdjen azzal, amit tud. Mert minél többet tudott meg, annál tanácstalanabb lett. Megköszönte a kislánynak, hogy elvezette oda, majd hamarosan vissza indultak. Az egyik lépcsőfordulóban Dorina egy sötét, kivilágítatlan folyosót pillantott meg.
– Ott meg mi van? – Attila is odafordult.
– Hát elég barátságtalan. De egy ajtó van a végén.
– Oda nem mehetünk. Az tilos! Mindenkinek – s választ nem várva, Gaby továbbment. Dorina meglepetten barátjára pillantott.
– Vajon miért? – Ám a fiú éppoly tanácstalanul állt ott, mint ő.
– Talán Rudolf mondta. Biztos a „régebbi” dolgokkal kapcsolatos, tudod.
– Lehet – adott helyt a lány, s elindultak Gabryelle után. A nap tovább részét Attila olvasással töltötte. Átlapozgatta az újonnan szerzett könyveket. Dorina pedig engedelmesen játszotta a bébiszitter szerepet, amibe egészen belejött, s nem is volt megerőltető számára. Unokahúga, ellentétben sok hozzá hasonló korúval, nem izgett-mozgott állandóan. Egyfolytában arról beszélt, mi minden lehet vajon a krónikákban. Dorina ugyanezen gondolkodott, viszont attól is tartott, hogy esetleg olyan dolgokat mond el majd a kislánynak, amiket nem szabadna hallania. Remélte, hogy nem tesz rosszat. Nem akarta, hogy a lányka felriadjon éjszaka, mint ahogyan ő. De valamit valamiért! Így egyeztek meg. Úgy határozott, hogy amint lehet, visszamegy a könyvtárba, és alaposabban körülnéz, hogy ne kelljen Gabryelle történeteire támaszkodnia. Biztos volt benne, hogy amiket ő mondhat, csak kis töredéke az igazságnak, amit ráadásul Giselle is megpróbált szelídebbé kreálni… Vacsoránál Gaby a szobalánnyal társalgott, így Dorinának és Attilának megint alkalma nyílt összegezni.
– … És most mondd el, ki az a Galine valójában – kérte a fiú, némi figyelmeztetéssel a hangjában. Dorina megadóan sóhajtott.
– Igazából alig tudok valamit róla. Vele álmodtam. Megint ott volt a férfi, de nem bántott. Galine -nak szólított engem. Ezért kérdeztem meg Gabryelle –t. Gyanítottam, hogy a család tagja lehet – Attila összeráncolta a homlokát.
– Téged? Ugyan miért?
– Nem tudom. Ezzel nem is fogunk előrébb jutni még egy ideig. Csak annyi derült ki, hogy Giselle –lel együtt élt, és ismerték egymást.
– Mindenesetre tőle nem kérdezhetjük meg, ki volt ő. Akkor gyanút fogna – vonta le a következtetést Attila. – És mihez kezdünk a ház legendájával? Szerintem kissé ködös, de benne van a lényeg. A könyv szerint úgy történt, ahogy Gabryelle mesélte. Csak éppen neveket nem közölt, megjegyzem, ez furcsa – Dorina vállat vont.
– Nekem azok a „tél sárkányai” tűntek fel. Nem ismerős valahonnét neked? Mert nekem nagyon is.
– Ó, csak nem… a „sárkányos” ürge? Szerinted közéjük tartozik? – A fiú őszintén meglepődött. Talán nem is gondolt még erre. Dorina halványan rámosolygott.
– Pontosan. Először feltűnik, mint a „sárkányos ember”, kísérti Gaby –t is és engem is. Rudolf és Giselle ide költözik, arra a helyre, ami már a család birtoka, de korábban az ellenségé volt. A „tél sárkányaié”. Szerintem lehetséges, hogy akivel dolgunk van, az ennek a háznak a lakója volt egyszer – Attila ellentmondóan a fejét ingatta.
– Ugyan. Mégis miért költözött volna Giselle és Rudolf erre helyre, ha ez a férfi a család ellenségei közé tartozik? Azzal belesétáltak volna a csapdába.
– Igen, de… mi van, ha ők tisztában vannak ezzel? Mi van, ha tudják, ki lehet a pasas? Lehet, hogy épp azért vannak itt, amiért mi is: Kutakodni. Mindketten ismerik a hely történetét. Tudják, kik éltek itt. Szerintem sejtik, hogy kivel álmodott Gaby. Túlzottan összevág, nem érted? – Ragadta meg a fiú kezét. Attila néhány másodpercig csak nézte a lányt.
– Na, jól van. Igazad lehet. Nem emlékszel, mit mondott Rudolf, amikor megkérdezted, kié a ház? Mondta a nevet is – Dorina rövid gondolkodás után a homlokára csapott.
– De hülye vagyok! Hát persze! Valami Vintar-Drake! Svédek voltak. És minta azt is mondta volna, hogy közösen egyeztek meg a kúria átvételéről.
– Pf… valószínű! Rudolf kicsit eltúlozta – nevetett rosszallóan Attila. – Vagy tudatosan nem mondott igazat.
– Igen, ez a biztosabb. De ha így állunk, akkor mindketten hazudtak! Tudják, ki ez az ember, csak a szándékát nem. Kíváncsi lennék, Galine –hoz mit szólnának? A férfi tudja, ki volt az a lány, de az nem tisztázott, mi köze van hozzá. Továbbá, azt hiszem Galine kiléte a kulcs. Valami módon kapcsolódnia kell hozzánk, ami magyarázat lehet arra, miért álmodom a köpenyesről, és hogy azelőtt miért szállt rá Gaby –ra is.
– Igen, ez több, mint lehetséges. Ha netán álmodnál még róla, szólj. Hátha ki tudunk szűrni belőle valami értékeset. Ja, és az sem lehet vitás, hogy kérdőre kell vonnunk ezt a két jómadarat. Nem fair dolog, amit tettek – mondta a fiú, és átnyújtotta a lánynak a krónikákat. – Tessék, ezeket vidd magaddal, ha a csajszi lefekszik. Átnéztem, de lényegében csak az van leírva, amit mi is tudunk. A vérről, a lélek-vámpírizmusról, az ősök mérgéről, meg ilyenek. Apropó! Ugye, Giselle és Rudolf rájött arra, hogy ez a valaki fel akarja támasztani az ösztönt a méreggel? És ha ehhez annak a Galine –nak is köze van, hát akkor én már nem értem, mi folyik itt – csapott a térdére Attila. Dorina is fújt egyet.
– Akármi is, én kiderítem! – S már volt is egy jó ötlete, hogyan kezdje…

– Ne légy már ennyire izgatott! – Igyekezett lecsillapítani a kislányt Dorina. Gabryelle az ágyon hintázott, de aztán betakarózott.
– Bocsáss meg, de annyira izgulok, mi lehet benne! – Tekintett sóvárogva a könyvekre. Dorina felkattintotta a pici, díszes, régimódi olvasólámpát, mely a polcon porosodott. Felütötte az első kötetet, és átfutotta.
– Mindjárt megtudod. De meg kell ígérned, hogy nem szólsz a szüleidnek. Nem akarom, hogy baj legyen ebből. Titkos dolgot művelünk – emelte fel az ujját a lány. Gaby visszafojtotta lélegzetét.
– Olyan titkos, mint a krónika?
– Úgy van – felelte méltóságteljesen Dorina, és remélte, eléri a kellő hatást. Húga végül a szavát adta. Majdnem félóra hosszat mesélt neki a család sötét oldaláról. Bár koránt sem a teljes igazat. Csak ízelítőt adott neki, néhány titokról, épp annyit, amennyi még nem káros a gyermek fantáziájának.
– …És valami hercegnőset nem tudsz? – Szakította félbe a lány.
– Azt hittem, azt nem szereted! – Tárta szét a karját.
– Csak azt nem, ami unalmas. Mondj valami olyat, amiben nem herceg és ló van! Vagy… jó, legyen herceg, de ne legyen gonosz boszorkány! – Válogatott Gabryelle. Dorina azonban nem hagyta magát.
– Hát jó. Azt hiszem, tetszene egy. Mese a gonosz hercegnőről és párjáról, akik elrabolják a jókat! Réges-rég élt két hercegnő, akik testvérek voltak. Az egyikük jószívű, a másikuk viszont sötét lelkű. Sosem szerették egymást. Amikor felnőttek, a gonosz elvette a jószívű szerelmét, és elvarázsolta, hogy olyan szívtelen legyen, mit ő maga. Azonban a gonosz testvér balesetben meghalt, és a jószívű mégis feleségül ment a herceghez. Sok évig éltek még, de miután meghaltak, a gonosz testvér és szerelme lelke feltámadt az árnyékföldből. Megérezték, hogy él a világon két fiatal gyermek, egy fiú és egy lány, akikben újra testet ölthetnének. Ezért fogságba akarták ejteni őket. De a leszármazottjuk a két gyerek segítségére sietett! Feltámadt még a jó testvér szelleme is, aki egy bájitalt kevert, amivel örökké megszabadulhatnának a két haramiától! Mivel óvatlanok voltak, a gonoszok mégis elkapták őket, és bizony, majdnem meghaltak! Az utolsó pillanatban a hercegnő és a leszármazott megtudta menteni a gyerekeket. Elmondtak egy varázsigét, amivel a szívtelen hercegnő és a herceg elkárhozott, megitatták velük a szert és semmivé foszlottak a vakító napfényben. A jó hercegnő és a leszármazott itt maradtak és összeházasodtak! Tessék, nem volt ló és boszi sem! – Vigyorgott Dorina. Gabryelle úgy döntött, elég jó történet volt.
– Sokkal jobb, mint a szokásos. De olyan…
– Tömör. Tudom, majd néhány év múlva elmesélem az egészet! – Ígérte meg. – Ez most még túl félelmetes lenne, hidd csak el – a lány nem ellenkezett. Befészkelte magát az ágyba. Dorina úgy érezte, most rákérdezhet arra, ami délelőtt óta foglalkoztatta.
– Mondd csak, az a sötét folyosó, amit ma láttam, az miért tiltott hely? – Gaby felkönyökölt. Arcocskája gondterhesnek tűnt.
– Sem apa, sem anya nem enged oda. Zárva van az ajtó is… Hallottál már a Kékszakállról? Apa azt mondta, olyan titok van mögötte, mint a mesében, és ha valaki engedély nélkül mégis bemenne, szörnyű dolog történne! Félek attól a helytől, mert… – elcsuklott a hangja, látszott rajta, hogy tényleg nagyon bizalmatlan.
– Na, ne félj… semmi baj, Gaby… hallod? – Dorina megölelte a kislányt. – Miért félsz? – Gabryelle sokat pislogott.
– Mert, apa szerint, olyan gonosz az a hely, mint a „sárkányos ember”… és nem akarom, hogy bántson!
– Ugyan, hiszen nem tud bántani! – Nyugtatta, de nem igazán hitt a saját szavában sem. Ő is tudta, mire képes az a férfi. – Hidd el, tudom, mit érzel. Én álmodtam vele – vallotta meg a kislánynak, aki nagy szemekkel felnézett rá.
– Tényleg? – Csodálkozott.
– Igen. És még most is. De ezt csak te tudod és Attila.
– És nem félsz? – Kérdezte tétován Gabryelle. Dorina bólintott.
– De igen, egy kicsit. De neked nem kell. Nem bánthat téged! – Gaby megkönnyebbült.
– Ha félsz, velem aludhatsz. Elférünk – ajánlotta fel. Dorina először vissza akarta utasítani, de végül beleegyezett. Úgy vélte, a lánynak is jobb. Túl fiatal volt még, és biztos volt benne, hogy Giselle is ezt tenné. Összegömbölyödött Gabryelle mellett, és elaludtak. Már ideje sem maradt, hogy eltervezze a holnapi napot…