Galambok

A Tanműhelyben a Tanári iroda előszobájából nyílik egy ajtó.
Rendszerint be van zárva.
A tanulók, ha nagy ritkán arra járnak, megkérdezik, hogy mi van az ajtó mögött?
Egy darabig titokzatoskodtam, de annál kíváncsibbak lettek.
Egyszer aztán megkérdeztem, hogy ki jön le velem a Pincébe?
Az ajtó mögött ugyanis egy keskeny csigalépcső van, ami lefelé a „pincébe”, felfelé pedig a padlásra vezet.
A pince egy érdekes hely, mert nem is pince.
Az épületet valamikor úgy alakították ki, hogy a földszinti Nemzetközi pénztár fölé,
(ami valaha Gyermekváróterem és pelenkázó szerepet töltött be a régi szép időkben, amikor még Kultúrváróterem, Könyvtár, Tanulóváróterem és olvasóterem is volt az épületben), egy 6×6 négyzetméter alapterületű helyiséget lógattak be, ahol az épületrész szellőztetésére szolgáló villanymotorok voltak elhelyezve.
A 80-as évek elején, amikor állomási forgalmi oktató voltam, ezt a pincét kitakarítottam és polcokat rakattam bele köröskörül.
Ezeken tároltam a különböző Utasításokat.
Jelenleg is a legtöbb, nem használt, utasítás a pincében van.
Azért is invitáltam a tanulókat erre az eddig ismeretlen helyre, hogy hozzunk fel nekik,
Forgalmi Utasítást.
Mondanom sem kell, az ismeretlen mindig érdekli az embereket, így nem csodálkoztam, hogy mindegyikük a pincébe akart menni.
Fel is hoztuk a szükséges Utasításokat, de közben észrevették, hogy a csigalépcső felfelé is vezet.
Mondtam, hogy oda ne menjenek, de úgy látszik nem elég szigorúan, mert észrevettem, hogy néhány túl kíváncsi, megindult felfelé.
Visszaparancsoltam őket, bár a lépcső tetejénél elakadtak volna, mert a padlásra vezető ajtó be volt zárva.
De a kíváncsiság nem hagyta őket békében.
Megpróbáltam ugyan lebeszélni őket az ajtó kinyitásáról, mint a Kékszakállú herceg Juditot az utolsó ajtónál, de ez csak olaj volt a tűzre.
Elmondom a padlás történetét.
Jó 20-25 évvel ezelőtt, amikor oktató voltam, nem egyszer jártam fenn a padláson.
Ez volt az egyik, szinte egyetlen padlásfeljáró, amelyiken az állomásépület padlására fel lehetett jutni. Volt egy másik feljáró, illetve még van is, de az akkor a Posta birtokában volt, mert az épületnek az a fele a Postáé volt.
A mi feljárónkon a padlásra jutva végig lehetett menni egészen a Posta padlásáig, de ott volt egy vasajtó, ami mindig be volt zárva.
Akkor még nem gyerekek jártak ide tanulni, hanem a felnőtt újfelvételesek, akik között természetesen voltak egészen fiatalok is.
Ők voltak azok akikkel kíváncsiságból végigjártuk a padlást, ahol sok érdekességet nem találtunk, kivéve azt, hogy a „Nagycsarnok” feletti ablakokon le lehetett látni az utasokra.
A másik irányba is el lehetett menni a padláson, de ott egy magas fallal volt lezárva a padlás.
Nem tudom milyen célból, de a padláson volt egy hatalmas létra, amit a magas falnak támasztva meg lehetett mászni.
A létra tetejéről be lehetett látni a „Szolgálati lakások” éléskamrájába.
Ezt a létrát hamar elvitettem innen, nehogy valaki megkívánja a baracklekvárt.
Amit még látni lehetett, a rengeteg galamb.
Ezrével laktak a padláson.
Amikor visszakerültem 2000-ben a Tanműhelybe, egy adandó alkalommal felnéztem a padlásra is.
Az ajtónál beljebb nem mentem.
Szörnyű volt látni, ami ott volt.
Döglött galambok százával halmozódtak az egész padláson. Lépni sem lehetett.
Az ajtót azonnal lezártam, nehogy valakinek eszébe jusson felmenni.
Felhívtam az állomásfőnököt és elmeséltem neki, hogy mit láttam.
Kértem, hogy próbáljon meg valamit intézkedni, hogy a galambok ne járjanak az épület padlására.
Megígérte, de sokat tenni nem tudott.
Néhány évvel később az egész épületet átvette a MÁV Ingatlankezelő.
A szerződéskötésnél én is jelen voltam, hiszen a padlásra, csak a Tanműhelyen keresztül lehetett feljutni.
Kértem, hogy vegyék bele a jegyzőkönyvbe, hogy a padlást le kell zárni úgy, hogy a galambok ne tudjanak oda bejutni.
Ezután az egész padlást tisztítsák meg a galamb tetemektől.
Megtették.
Szkafanderbe öltözött szakemberek takarították fel a padlást.
A tetemeket zárt csövön juttatták le a gyűjtő edénybe és mindet elhordták.
A megtisztított padláson most már csak azt kellett elintézni, hogy az egész tetőt kicserélték.
Újra cserepezték. Naponta többször ellenőrizték, hogy be tudnak-e jutni a galambok.
Sikerült őket a padlásról kiszorítani.
De az állomásépületet nem akarták elhagyni.
A tetőn – kívülről – annyi galamb volt, hogy nem látszott a tető.
A Tanműhely állomási vágányok felé nyíló ablakait állandóan zárva kellett tartani, egyszer azért, mert megpróbáltak bejutni az épületbe, másodszor azért, mert a döglött galambok most a perontetőn, az ablakaink alatt sokasodtak.
Negyedévenként kellett letakarítani a perontetőt.
A város felőli nagy ablakok, ahol félméteres belépők voltak, állandóan tele voltak galambbal.
Mivel a padlásra nem tudtak menni, ezekbe az ablakokba kezdtek fészket rakni tavaszonként.
Ha időben felfedeztük, akkor a félkész fészkeket összeszedtük és bedobtuk a szemétbe.
Ha nem voltunk éberek, már csak azt vettük észre, hogy egy-két tojás ott van a fészekben.
Sőt, tanítási szünetekben ki is keltek a kis galambok.
Átköltöztünk a város felőli helyiségekbe.
Úgy a tantermeket, mint az irodánkat már ezen az oldalon használtuk.
Lassan elszoktak tőlünk, de még most is akad egy-két bátrabb, amelyik oda rakja a fészkét az ablakba.
Ha időben észrevesszük, nem engedjük kiteljesedni őket.
Annyira durván azért nem bántunk velük, mint az egyik diákunk, akiről a többiek mesélték, hogy amikor észrevette az ablakban a galambtojásokat, és a tojó éppen máshol járt, bekente a tojásokat Technokol ragasztóval.
A galamb mit sem sejtve visszaült a tojásokra.
A legközelebbi távozásakor – ha akarta, ha nem – magával cipelte a tojásokat is.
Azt már nem tudták megfigyelni, hol vesztette el őket.
A kolléganőm, amikor tudomást szerzett a műveletről, nagyon megszidta az elkövetőt, ezért a durva bánásmódért.