Gének bilincse

Gének bilincse – A kiút

Sötét éjszaka volt. István nagyokat kortyolt a kávésbögréjéből, majd ránézett a holografikus órájára, mely a balján foszforeszkált, halvány, zafírkék színnel, immár lassan öt éve. Huszonnégy óra múlt két perccel. Ásított egy nagyot, majd ismét az előtte álló LCD monitorra fordította tekintetét. Álmosan dörzsölgette barna szemeit, közben egészen elmélyült a munkában és a gondolataiban.
Az Úr 2112-dik évében jártak, és ő egy Operensz nevű bolygón élt és tartózkodott jelenleg is. Ez a bolygó a Föld naprendszerével szomszédos naprendszerben helyezkedik el, és nagyjából száz éve terra formálták. A Földbolygó évezred eleji képmását mutatta a technikai fejlettség szempontjából, persze kissé azért fejlettebb volt annál. Az Operenszen főleg magyar származású emberek éltek. Ez azért volt, mert a bolygót is ők maguk terra formálták, az első telepesek pedig ugyancsak magyarok voltak. A 2020-as években Magyarország kormányát megdöntötték. Az ország kilépett a világméretű szövetségekből, és összefogott Japánnal. A felkelő nap országa hatalmas tőkével biztosította a kis Magyarország fejlődését, ahol az oktatási rendszer szigorítása után kitűnő szakemberek, tudósok és kutatók éltek. Később, mikor a kis Kárpátok-beli ország alig tíz év alatt Japán szintjét beérte, a két ország jelentős hadiipari fejlettséget mutatott, főként az űrkutatásban. Sok ország csatlakozott hozzájuk, a neheztelőket pedig fegyverrel kényszerítették térdre. A szövetség meghozta gyümölcsét: a világméretű ország-szövetség meghódította az univerzumot, még akkor is, ha csak mindössze 24 bolygót hódítottak meg nagyjából 100 év alatt. Az első, melyet lakhatóvá alakítottak a Mars volt. Az Operensz nem volt jelentős bolygó. Viszonylag fiatal volt és még fejletlen. Azonban a kutatóközpont, amelyben ő dolgozott, meghazudtolta ezt az állítást. De persze nem véletlenül. Nem ismerték el a létezését, és lássuk be: a központ létezése illegális volt. Azonban a munka érdekes, jól fizető errefelé, tehát özönlöttek a jobbnál jobb szakemberek. A központ mélyen a föld alatt helyezkedett el, kívülről egy lepukkant, elhagyatott benzinkútnak tűnt.
István magyar származású volt, amire büszke is volt. Hogy ne lett volna az, mikor a porba tiport kis országnak egy szövetségi szerződéssel, barátnemzetük segítségével sikerült világhatalommá válnia.
Az Operensz benépesítése után elterjedt egy bugyuta szokás, mely lényegében annyiból állt, hogy jól csengő magyar közneveket adtak keresztnévként a gyermekeknek. Népszerű volt a Fehérvirág, a Napfény, Tenger, stb. István eléggé bugyuta dolognak tartotta ezt, de nem törődött vele. Jobban lefoglalta a kutatása, melynek fedőneve ISTEN volt, és darabszámra hármat hoztak létre belőle. Ő épp a prototípuson dolgozott. A biztonsági intézkedések négy éve szigorodtak, mikor az egyik biológiai fejlesztésük kicsúszott a markukból, pont az ISTEN-fejlesztés kettesszámú egyede.
Kortyolt még egyet a kávéjába, elmentette az anyagot, majd kikapcsolta a számítógépét. Épp akkor ért oda a titkárnője, Emese. A nőnek barna haja volt, a szeme vakítóan kékek virított ki a sötét teremből. Letett egy vastag köteg papírt a férfi asztalára.
– Kíván valamit még valamit, professzor? – kérdezte lágyan csengő hangon.
– Nem, köszönöm – válaszolt a férfi, és megfordult a gurulós székével. – Mára befejeztem, hazamegyek. Szerintem maga is tegye ezt.
– Megfogadom a tanácsát – mondta mosolyogva a nő. – Jó éjszakát! – azzal távozott.
A professzor sóhajtott egyet, arcán halvány mosoly jelent meg. Ez is egy szokásos nap volt, gondolta. Már látta magát, ahogy fáradtan hazatér, mint minden egyes nap, s másnap megint jön éjszakázni.
A sors azonban közbeszólt…
A vörös vészjelzőlámpák vadul villogni kezdtek, a kutatóközpontot fülsüketítő zúgás zengte be.
– Mi a fene ez? – tette fel magának rémülten a kérdést. Rögtön a rendszergéphez rohant, mely a számítógépekkel tömött terem egyik sarkában volt. Egy óriási, falba épített monitor volt, számos egyéb panellal, és a hozzákapcsolt holopadokkal, melyek csak a szakavatott szemeknek súgták meg titkaikat.
– Hangvezérlés – parancsolt a gépnek, mire egy női hang szólt vissza a számítógépből.
– Azonosítást kérek!
– Hármas szakasz, negyedik osztag. Azonosítószám: 554-3-28-94.
A monitoron egy töltés felirat jelent meg, közben a női hang így szólt:
– Azonosítás folyamatban. – Pár pillanatot várt csak. – Ellenőrzés befejezve. Hozzáférés engedélyezve.
A monitoron megjelent az épület háromdimenziós alaprajza.
– Mutasd a riasztás helyét! – kiáltott idegesen.
A képernyőn megjelent egy biztonsági kamera felvétele. Két kivégzett őr szerepelt a képen, és egy darabokra tépett zsilipajtó. Az egyik őr teste a fal tövében hevert, mellkasából egy fémcső lógott ki, háta mögötti falon hosszú vércsík vöröslött. A másik őr levágott fejjel hevert a folyosó túloldalán.
István megnézte a kamera számát: a nyolcas a legalsó szintről.
– Mutasd a kilenceset! – parancsolt rá a gépre ismét.
A következő kameránál is ez volt a helyzet. Tovább pörgette a kamerák képét. Az egész alsó szint vérben ázott. Tovább ment hát a kettesre. A harmadik kameránál meglátta a hiba okát.
A második szinten.
A folyosón rohantak, és épp a következő akadályba ütköztek bele. Egy újabb titániumajtó, mely a riasztás során lezárult. A lázadás vezetője, egy fiatal lány elszántan rohant az ajtó felé, de ekkor közbelépett a hely védelmi rendszere. A plafon sarkában figyelő kis gépezet elkezdte sorozatban szórni feléjük a töltényeket. Ahányan csak tudtak, fedezékbe vonultak, többen sikertelenül. Akik így jártak, a testüket cafatokra tépte a golyószóró, s úgy csapódott ki belőlük a vér, mint ahogy egy veszett vízesés zúdul le a sziklákról. A lány, aki a lázadást vezeti, egy biztonsági ajtó vastag fémkerete mögé bújt be. Megpróbált kilesni a sarokból, ám ekkor a gömbszerű, térfigyelő rendszerrel felszerelt kis gépezet rögtön felé fordult és küldött felé egy sorozatot. Az egyik golyó még súrolta is a homlokát. Rögtön visszalapult a falhoz, és kezét vérző homlokához emelte.
– I-01! – kiáltott felé egyik társa. Természetesen a kódnevén szólította. Nekik nem volt nevük. – Jól vagy?
– Persze! – válaszolt a lány, miközben remegő szemekkel nézett végig a holttestekkel tömött folyosón. – Nem tudom hogy iktassuk ki a T-72-est!
A fiú aki hozzászólt, fiatal volt, akárcsak ő maga. Az R-7-es számot viselte neveként. Néhány fém rakodóláda mögött talált fedezéket.
– Milyen szögben van? – kiáltott át a lány felé.
– 72 fok, észak!
R-7 végignézett a folyosón, és meg is találta, amit kereset: egy földre hullott gépfegyver. Természetesen mindent tudott róla: a típusszáma P-200, 2120-ban tervezték és azóta is az egyik legkedveltebb gépkarabély. Utána vetődött, és amilyen gyorsan csak tudott visszatért a fedezéke mögé, azonban a t-72-es védelmi rendszer így is eltalálta a vállát. Fájdalmas nyögéssel dobta neki a hátát a fémládáknak.
– Jól vagy? – sikoltott I-01.
– Igen. – válaszolt a fiú, és merész vigyorral felhúzta a tárat, az azonban üresen kattant. – Fenébe!! – kiáltott idegesen, és a földhöz csapta a fegyvert. – Ráadásul az a dög ott a sarokban tűzálló! – mérgelődött, majd hirtelen ránézett a mellette heverő fegyverre, és eszébe jutott valami. Ismét elmosolyodott. Megmarkolta a fegyvert, és kihajolt a ládák mögül, a P-200-at pedig egy jól irányzott dobással nekirepítette a sarokban csücsülő védelmi rendszernek.
A rendszergép képernyőjén a hármas kamera képe először beremegett, majd szürke hangyák tömkelege jelent meg rajta. István az asztalra csapott.
– Fenébe!! – Közben rémült arccal megjelent Emese. – Töltényváltás! Bénító töltényt nekik! Nem szabad hogy meghaljanak!
Miközben sikeresen átjutottak egy újabb ajtón, berohantak egy liftbe. Összesen heten maradtak, fehér ruhájukat vérfoltok tarkították. I-01 meghúzta az indítókart, majd mielőtt még a lift becsukódott volna, berohant a többiek közé. A liftben feszült csend uralkodott. Mikor az ajtók kinyíltak, rögtön sortűz zúdult rájuk. Felfegyverkezett őrök és harci gépek vártak rájuk. Többen bekaptak egy-egy bénító töltényt, mely elektromos áramot vezetett beléjük, és így nem bírtak tovább menni, mert bénultan a földre omlottak. R-7 és I-01 a szerencsésebbek közé taroztak, akik elbírtak bújni.
– Most mi a fene lesz?? – kiáltott a fiú.
I-01 hirtelen mély levegőt vett. Tekintete megtelt magabiztossággal, mintha teljesen más személy lett volna.
– Aktivizálódott. – csak ennyit mondott, majd kilépett a liftből.
A gépek rögtön rázúdították a töltények ezreit. A lány azonban nyugodt marad, és széttárt tenyerét feléjük emelte. A töltények megálltak a levegőben, majd mikor a lány megsuhintotta kezét, visszarepültek a katonákra, átütötték a gépek páncélzatát, szabad utat nyitottak a menekülők számára.
István a képernyő előtt mérgelődött. A lázadók szabad egérutat nyertek a harmadik, végső szinten. Az épületben alig maradt néhány harci gép és őr. A harmadik szint egyes kamerája alá lépett a vezetőjük. A lány gyűlölettel teli tekintetében szinte már képernyőn keresztül is érezni lehetett a mérhetetlen utálatot és haragot, melyet a központ iránt érzett. Frufruja helyenként a szemébe lógott, derekán is túlnőtt haja kócosan meredezett, s az egész lány teljesen úgy festett, mint egy bozótban rejtőző ragadozó. A kamerakép hirtelen megremegett és elözönlötték a villódzó hangyák. A következő kamerákat az R-7-es sorra kilőtte a védelmi rendszerrel együtt.
István feladta. Nincs elég ember a kutatóközpontban, hogy megállítsák őket. A raktár ajtaja valamiért nem nyílik. Még lezárta az utolsó ajtókat, azonban már annak a teremnek a túloldalán jártak, ahol ő volt, az irányítóteremben.
A húsz centi vastag ajtó túloldalán a két megmenekült, kódnév szerint I-01 és R-7 szemrevételezték az ajtót.
– Ki tudod nyitni? – kérdezte a lány.
– Persze! – jött a magabiztos válasz. A kártyaellenőrzőt lerúgta a helyéről, és a szabaddá vált drótok közt kezdett kotorászni. Egy drót kihúzása itt, egy másik bedugása ott, és lám-lám, az ajtó máris nyitva áll. „Most jól megszívták ezek a barmok – gondolta magában R-7 – hiszem ők tanítottak meg minderre…”
Az út szabaddá vált a számítógépterembe. Berohantak hát, és a bent lévő két-három professzorba ólmot eresztettek. István épp megfordult, amikor R-7 rácélzott, és vállba lőtte. A mellette remegő titkárnő ijedten sikoltott fel, majd sokkos állapotban, remegve omlott térdre és húzta be a nyakát. Kezeit védekezve tarkójára fonta, szeméből könnyek potyogtak.
R-7 keresztülfutott a termen, és kinyitotta a kivezető liftet, hasonló módszerrel, mint az imént az ajtót. A lift legördült a föld alá, és kinyílt előtte.
– I-01! Gyerünk, gyorsan! – kiáltotta.
Azonban társa mereven állt egy helyben, és a vérző karját szorongató doktort bámulta.
– Maga… – mondta erőtlen hangon, sokkolt, sápadt arccal, majd szemeiben mérges lángok költöztek. A lány megragadta a férfi ingét, leguggolt elé és olyan közel húzta arcát a sajátjához, amennyire közelre csak lehetett. – Maga szemét!! Utolsó rohadék!! Mit képzel magáról?! Istent játszik, miközben csak egy szánalmas ember???
R-7 ekkor hirtelen ott termett és elrángatta onnan a lányt, aki vadul ellenkezett, csapkodott, sikítozott. Közben a fiú egy vastag dossziét is felkapott az asztalról, amit hóna alá csapott.
– Eressz el R-7!! Megölöm ezt a szemétládát! A saját kezemmel fojtom meg!! Kitaposom a belét, rohadt f.szkalap!!! Engedj el, R! Hagy tépjem ki a szemét a helyéről! Aztán pedig éljen örök sötétségben, úgy ahogy másokat taszít a sötétbe!
R-7 fogta a lányt, és belökte a liftbe, olyan erővel, hogy a lány háta megkongatta a lift falát. A fiú lehúzta az indítókart, a lift pedig elindult felfelé.
– Jól vagy? – kérdezte R-7.
I-01 a falnak dőlve szipogott, közben a karjára szerelt bilincsszerű szerkezetet piszkálta.
– Persze… – mondta morogva. – Csak jussunk ki innét végre…
Odafent a lift egy régi ajtón keresztül vezetett ki a külvilágba. R-7 kíváncsi szemekkel nézelődött az elhagyatott benzinkúton. Az Operensz két holdja halvány fénnyel ragyogta be az éjszakát. R furcsállva a világmindenséget, tágra nyílt szemekkel nézelődött. Ekkor I kapta el a pólóját, és immár ő rángatott, és nem őt rángatták.
– Keressünk valami járművet mielőtt ideér az erősítés!
– Oké!
Kiléptek a benzinkútból, R-7 pedig elképedve nézett a hatalmas, előttük elterülő sivatagra.
– Ez hatalmas… – mondta ámulva, azonban I-01 ismét nyakon csípte.
– Érezd már át a helyzet súlyosságát!! – morgott a lány.
Az épület mögött rátaláltak néhány high-tech járműre, pár komoly motorra és gipekre. R-7 rápattant az egyik nagydarab mocira, és rögtön be is pöccentette. A motor úgy dorombolt, mint egy hálás kiscica.
– Pattanj mögém! – mondta mosolyogva, és megveregette az ülést.
A lány készségesen szót fogadott.
Együtt száguldottak bele a végtelen sivatagba.