Genezis-trilógia (1. rész)

Olyan hirtelen ébredt fel, hogy szinte sokkot kapott a hirtelen beköszöntő valóságtól. Az álmot, melyben jó négy hónapja élt, azonnal elfelejtette. Pedig szép álom volt: egy világ, ahol békében élt azokkal, akiket szeretett, és amely oly elevennek tűnt néha, hogy szinte felszakította a realitás vásznát. De nincs többé, elszállt, és soha semmi nem hozhatja vissza. Még az emlék is kitörlődött
Egy darabig nyitott szemmel, a falat bámulva feküdt, majd lassan és megfontoltan felült. A szemközti falon egy tükör csillant, így érdeklődve szemrevételezhette önmagát. Átlagos magasságú és testalkatú, szimmetrikus arcberendezésű férfit látott benne. Bal kezével végigsimított kissé sápadt arcán, majd beletúrt a félhosszú, fekete hajába. A tükörkép is így tett. Az egyszerű, könnyű dero-vászon ruha jól festett rajta, bár a színválasztással nem volt teljesen megelégedve. Nem szerette a fehéret.
Megfeszítette az izmait, és fürgén leugrott az ágyról. Frissnek és tettre késznek érezte magát. Párszor körbejárt a szobát, részint hogy körülbelül feltérképezze a korlátait, részint hogy rájöjjön, mit kell tennie. Végül pár percnyi trappolás után visszaült az ágyára. Magával maximálisan meg volt elégedve, legalábbis ami a fizikai jellemzőket illeti: úgy becsülte, hogy jól bírja a terhelést, és viszonylag nagy erő kifejtésére képes. Ami a szobát illeti, nem volt szükség nagy erőfeszítésre, hogy megtalálja a kijáratot: arról, ami először vakablaknak tűnt, kiderült, hogy egy álcázott ajtó.
Az ágyon ülve megvárta, míg pulzusa lelassul, aztán felállt, és az ajtóhoz sétált. A kilincs, pontosabban a kallantyú a falba simult, de hamar megtalálta. Finoman kinyitotta az ajtót, és habozás nélkül belépett a következő szobába.
– Bámulatos, egyszerűen bámulatos, szavamra!
A következő terem valamivel nagyobb volt, mint ahol ébredt, és az ágy helyett pár szék sorakozott középen, de azon kívül szinte teljesen megegyezett a kettő. A székek irányából egy alak közeledett felé. Fehér köpenyt viselt, valami tudósféle lehetett, legalábbis első pillanatra ez ugrott be. A kopaszodó szarukeretes szemüvegű férfi rá függesztette a tekintetét, és kedélyesen mosolygott.
– Hihetetlen!
Aztán megállt előtte. Kezet ráztak. Az öreg tudós tovább mosolygott, és beljebb invitálta a másikat.
– Kérem, kérem, fáradjon beljebb. Esetleg leül? Nem? Rendben, akkor állva beszélgessünk. Lássuk csak, lássuk csak… először is a nevem Dr. Andrew Wilson, projektvezető vagyok a… de ez ráér. Sokkal fontosabb dolgunk van. Ugye, nem zavarja, ha leülök?
Nemet intett a fejével. A Wilson tényleg izgatottnak tűnt még az arca is kipirult. Nehezen leült az egyik székre, és a férfi is követte a példáját. Egyre kíváncsibb lett. Nem tudta, hogy mit akar, de érezte, hogy a tudóst választ adhat azokra a kérdésekre, amiket ő, a friss lény még nem is ismer.
– Először is, ön tökéletes. Vagyis inkább csak majdnem az. Önt mi alkottuk meg, mint a tudományunk koronáját: Android, mely fizikailag szinte tökéletes ember.
A tudós rövid szünetet tartott, és a férfi reakciót figyelte, aki azonban nem mutatott érzelmeket. Egyáltalán nem lepődött meg, szinte természetesnek érezte, hogy ez így van. A tény, hogy ő android olyan volt, mint valami kirakós utolsó darabja: tökéletesen beleillett a képbe, és teljessé is tette azt. Magába nézett, és tudta, hogy amit a tudós mondott, igaz.
– Ön attól kezdve, hogy kilép az ajtón, szabad: az első robot a történelemben, aki a maga ura. Nincs gazdája vagy parancsolója, akinek felelnie kell, oda megy, ahova akar, azt csinál, amihez kedve van, bár van itt egy-két dolog, amit tudnia kell.
Először is a programja… hogy is mondjam… standard, magyarul semmiféle viselkedésmintát nem programoztunk be az agyába. Önnek egyelőre még formálódó személyisége van, mely azonban egy-két nap alatt teljesen megkeményedik és berögzül. A beilleszkedés megkönnyítése végett távozáskor egy identitást fog kapni, iratokkal, személyes adatokkal és némi kezdőtőkével. Onnantól kezdve pedig az ön dolga, hogy mihez kezd. Nem kötik szabályok vagy előírások, kivéve természetesen az Asimov-törvényeket. Tudat alatt ismeri őket, de azt hiszem, az a korrekt, ha gyorsan felsorolom. Egy: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Kettő: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. Három: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Ezekről lenne szó, bár a magam részéről nem tartom valószínűnek, hogy élete során olyan helyzettel találja szemben magát, amiben életbe lépnek ezek a törvények.
Másodszor ugyan nem tilos, de nem is tanácsos bárkinek is elárulnia az igazi származását. Nyomatékosan megismétlem, hogy senkinek ne fedje fel a valódi kilétét semmilyen esetben sem! Egyrészt, mert vizsgálni szeretnénk az ön és a környezete természetes viszonyát, illetve azt, hogy tényleg olyan tökéletes-e az álcája, mint amilyennek gondoljuk. Másrészt csak magát sodorná bajba: szinte nem létezik olyan eszköz, mellyel kimutatható a különbség egy magafajta android és az ember között. Ugyan csak kívülről organikus, és belső felépítése nagyrészt alumínium-titanid váz és polidoxin-alapú műanyag cső, elhelyeztünk valahol a mellkasa alatt egy szenzort, mely érzékeli a letapogató eszközök által keltett sugárzást, és azonnal megtévesztő (hamis, ha úgy tetszik) jelet küld a műszernek. Ez annyit tesz, hogy a legpontosabb röntgen-felvétel is csak normális csontozatot mutatna, így semmivel sem tudná alátámasztani az állítását. Őrültnek bélyegeznék, és azonnal elmegyógyintézetbe kerülne, ami, mondanom sem kell, egyikünknek sem jó.
Ami az életfunkcióit illet: képes a táplálékbevitelre és az ürítésre, tovább könnyezésre és enyhe vérzésre, izzadásra, nyáltermelésre, és nemi életre. Vannak érzelmei, és akár meg is betegedhet. Ezzel kapcsolatban arra kérjük, hogy próbálja elkerülni a bakteriális fertőzéseket, mert a kutatásaink ezen a téren… nem épp kielégítők. Pillanatnyi tudásunk szerint a szervek nem, vagy csak nagyon hosszú idő után kopnak el, mivel egyfajta önreprodukciós képességekkel ruháztuk fel a testet, ami nagyon hasonló az organikus szervezetek sejtmegújító folyamatához. A szervek megbetegedésének valószínűsége nagyon kicsi, szinte elhanyagolható.
Nos… azt hiszem ennyi.
Dr. Wilson felállt, és kezet nyújtott a férfinak. Az androidnak, aki elfogadta. A pillanat megfagyott, és mindaz a több tucat ember, aki végignézte a jelenetet, érezte, hogy valami történelmi pillanatnak a tanúi: abban az örök pillanatban olyan kísérlet kezdődött el, mely ha egyszer napvilágra kerül, alapjában rázza meg a morál és a törvény normáit. Aztán a pillanat eltűnt, elveszett, amikor az android először megszólalt.
– Mi a nevem?
Kellemes hangja volt, olyan, ami keveseknek adatott meg. Nem az a tipikus énekhang, de lágy és fülbemászó, amit a gazdája úgy alakít, ahogy akar, és mindig eléri a célját. Ez esetben azt, hogy megtudja a nevét. Wilson belenyúlt a fehér köpenyének zsebébe, és kihúzott egy átlátszó, hermetikusan lezárt nylonzacskót.
– Itt vannak az iratai, egy bankkártya, néhány hitelkártya, egy mobiltelefon, és némi készpénz. A PIN-kódok és a jelszavak az útlevelében, egy papírfecnin találhatók, amit tanácsos… megsemmisíteni, miután valami biztonságosabb helyet talált nekik… Jaj, ne haragudjon hogy ilyen csacskaságokkal tömöm a fejét. Tudja, ha egész életében titkos kormányzati projekteken dolgozott volna, maga is olyan paranoiás lenne, mint én. Tehát a papírok… a nevét megtalálja minden igazolványán, de azért elmondom én is: Adam Smith. Na, hogy tetszik? Hát igen, nem egy különleges név, de nem is az a fontos, hanem hogy a lehető legátlagosabb legyen. Értette? Ez nagyon fontos!
A tudós újra elhallgatott, és elkomorodott az arca, mintha mondani akarna még valami fontosat, de aztán felnézett, elmosolyodott, és csak annyit mondott: -Sok szerencsét!