Géza bátyám ebédje

Meghívtam Géza bácsit, apám nagyobbik testvérét ebédre. Négyen voltak, a szülők és két nagyobbacska gyermek. Készültem. Bepácoltam a húsokat, zöldségeket szeleteltem.
Mikor a nap tizenkettőt ütött. A fali csengő vad csörömpölésbe kezdett.
Ott állt Géza bácsi, szkíta magyar ruhában, a felesége a századelő viseletét idézte, mint egy dizőz, hosszú szipkával a kezében, homlokát szoros aranyszínű hajpánt ölelte körbe, amiből jókora lila marabutoll csapdosott mindenfelé.
A százhúsz kilós teremtés büszkén feszített Géza bátyám mellett.
Ahogy kitártam a sima bejárati ajtót, kétszárnyassá változott, amin keresztül kiláttam a kastélykertre.
A lépcsőket ellepték az emberek, sűrű tejszínes krémszőnyegen csúszkálva közeledtek felém. Állítólag, én hívtam meg őket, ebédre. Mint egy forgalomirányító rendőr kitartott karokkal, fogaim közé szorított síppal, a hátsó parkba küldtem őket, ami több kilométer hosszan nyúlt el az épület mögött. Hidakkal, csobogókkal, padokkal felszerelve, elég látványosságot nyújtva az emberáradatnak.
Készségesen szót fogadtak és vonultak, mint a lemmingek.
A szomorú az volt, hogy sérült embereket is láttam, akiket két-két egészséges társuk vonszolt, a lépcsőhöz ütődő cipőjük tompán puffant utánuk.
Miután beállt a sor, visszarohantam a házba, aminek a belseje is hatalmasat fejlődött ottjártam óta.
Sokáig loholtam, a végeláthatatlan szobákon keresztül, mire a konyhába értem.
Körbepillantottam.
A platnin sistergő kolbászkák hada illatozott, szakácsokat, de még konyhalányokat sem láttam. Hatalmas üstökben gulyásleves rotyogott, tetején a gyöngyöző cseppek, táncoltak a félrecsapott fedő alatt.
A gigantikus méretű sütőben, dagadt pogácsák várták, hogy tetejük ropogósra piruljon.
Beindult a nyálelválasztásom. Megtöröltem a szám sarkát.
Erre a mozdulatra ébredtem fel.