Ginseng 3 (A hinta)

Amikor lassított az autó, eszébe jutott, hogy amikor utoljára itt járt, még hó volt. Ahol most megálltak, itt volt a nagy küzdelem helye, mikor Gyulus ki akart kapaszkodni az árokból, ahova olyan csúnyán belecsúszott az autóval. Most szép a fű, kedves nyugalom ül a környéken. Kertes ház! Ez kellene neki is, bár egymagáért nem érdemes belemenni egy akkora váltásba. Valakivel talán! Talán!
– Anya hol jársz? – a lánya zökkentette ki a kalandozásból.
– Jövök már, no! Csak pakoljatok ki a kocsiból, majd mi Elődkével addig szétnézünk a virágok közt, hány élte túl a büntető hetet. Első a locsolás, majd csak utána üljünk le kipihenni az egy hetes pihenést.
– Ki is kell azt – helyeselt Gyulus – de a gyerek már szökésben van, egyedül kell locsolnod. Már szomszédol, mostanában szinte elválaszthatatlanok Virággal. Biztosan hintáznak már.
– Virág sokkal fiatalabb, mint Előd? Olyan rég láttam, télen sem volt itthon, amikor itt jártam utoljára.
– Nem sokkal, két évvel! Ö még csak négy éves.
Lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Igaz, gyűrötten, piszkosan, bezsákolva az egy heti szennyes, de a kert meglocsolva.
– Mintha fellélegzett volna az udvar.
– Na végre, – nagy kiabálással Gyulus unokaöccse állított be.
– Ha hiszitek, ha nem, de engem komolyan idegesített, minden nesz, ami innen jött. Soha többé nem ígérem, hogy majd csősz leszek nálatok. A magamét sem tudnám megvédeni, ha komolyan ki akarnának rabolni.
– Lalikám, a gyerek ott van nálatok? – Jobb ezt pontosan tudni.
– Igen ott van, drága Ilon mama – nézett rá ámulva – rég jártál felénk. Ahogy így barnára sülve elnézlek, te egyre jobban nézel ki. Komolyan! Ha az asszonyt valami normális megszöktetné, hát első gondolatom te lennél, az biztos – évődött a mindig bolondos kissógor.
– Mi ez a trillázás ott nálatok, te haza hozod a munkát, itthon is lagzizol? – a bókot figyelmen kívül hagyta.
– Nem dehogy. Rádió lehet bekapcsolva. De ez nem is lakodalmas zene, mi ilyent nem játszunk. Egyébként fantasztikus, még sosem hallottam. Figyeljétek csak, nagyon jó, még Vangelis is felkapná a fejét, olyan mintha az égből szólna. Valakinek nagyon tetszhet, mert egyre hangosabbra állítja.
– Ez már kicsit túlzás is – vágott közbe Ilon, – pedig tőled jön, valamit rákapcsoltak az erősítőidre, vagy mi a szösz?
A zene egyre erősödött. Talán nem is valódi zene volt, inkább olyan, mintha a dobokkal, sípokkal, az ember agyába próbálna belebújni valami, ami a hangerővel párhuzamosan egyre idegesítőbb volt. Már mindnyájan a Laliék udvarába próbáltak átlesni a sövény mögé, ahol a gyerekek is voltak.
Egymás arcát nézték, ki mit gondolhat?
– Ilyen nincs! -indult meg Gyulus, és lassan, mindnyájan utána az utca felé, mert csak arra tudnak átmenni. A két gyerek ott kell, hogy legyen, és nekik még borzasztóbb lehet, a már üvöltéssé fajult hangorkán. Lali kapujához már futva érkeztek, tolongva, az idegességtől hajtva. Mindnyájuk érezte, itt valami nagyon nem stimmel.
– Kapcsold ki! Kiabáltak mindnyájan Jolánnak, aki szintén hallhatta, mert éppen a garázsajtót nyitotta, amikor beértek az udvarba.
Hirtelen csend lett, de egy nyugodt lélegzetet sem vehettek, – hátborzongató sikoltásra kapták fel a fejüket. Ica hangja volt, aki előttük járt a sövényen túl, ahonnan csak a hinta lóbálózó két szárának a teteje látszott. Ilon a fiúkat félrelökve elsőnek ért a füves kis részre, ahol a hinta is fel volt állítva. Azt a két métert úgy tette meg, mint egy eszelős. A kislányhoz hajolt le, az arcát a tenyerébe vette, és csak mondogatta.
– Jól van – jól van – jól van.
Hagyta, hogy Lali felvegye Virágot, aki csak szepegett, zokogott, taknyosan, könnyesen. Lányát próbálta félre tolni, az talán nem is tudta mit csinál, mert remegő kézzel, szinte bénult aggyal, Elődke arcát simogatta, aki élettelenül, véres hajjal feküdt a fűben.
– A mentőt! – mindenki zavarodottan, kiabálva beszélt. Ketten is telefonáltak egyszerre a mentőért,- észre sem vették mennyire furcsa, más helyzetben komikus lett volna, – ahogy egymásra nézve, a saját telefonjukat próbálták bűvölni.
– Vedd már fel – vedd fel, no !
A következő percek olyanok voltak, mintha megállt volna az idő. A megérkező orvos csak egy hitehagyott magába roskadt, szánalmas társaságot látott maga előtt. Ilon artikulálatlan kitörése, döbbentette le mindnyájukat.
– Meghalt!
A mentősök határozottan, de mégis értő tapintattal terelték a társaságot félre, mert látták, hogy itt az idő az úr. Alig kitapintható pulzus mutatta, ha időben a műtőbe érnek, talán még van remény.
– Nagy ütés érte a koponyát, befelé is vérezhetett, – az orvos csak ennyit mondott.
Minden nagyon gyorsan történt ezután. Hirtelen intézhetnékje támadt mindnyájuknak, mert a mentő már fordult is ki a kapubejáróból.. A kislányt is megnézte az orvos, de neki semmi baja nem látszott, így csak az anyja kezét fogva a mikrobuszban utazott, de majd őt is megvizsgálják, nincs-e mégis valami trauma, az ijedtségen túl. Ilon az első ülésen ült, és le nem vette a szemét a mentőről, amivel sikerül szinte egy időben indulniuk.
Gyulus nyomta a gázt mint egy őrült, senki sem tolakodhatott közéjük.
Mégis csak él, mégiscsak…tudtam én…- egy nagymama minden kínja, reménye forgatta, gyötörte. Képtelen volt levenni a szemét az előttük szlalomozó, villogó autó hátsó ablakáról. A veje éppen mondani akart neki valamit, de amikor rápillantott, ijedten kérdezte.
– Jól van mama?
– Jól, persze, jól-válaszolt Ilon, de a félig tátott szája, kikerekedett szemei, szinte ijesztővé tették.
– Ginseng! – mondta szinte sikoltva. A mentő hátsó üvegén keresztül, egy kedves arc mosolygott rá. Érezte, ahogy a kellemes lágyság elönti a tudatát, és olyan jó lett minden, könnyű, súlytalan. A feje oldalra bicsaklott, nagyon különös volt, hogy ilyen gyorsan elaludt. A többiek próbálták keltegetni, mert befordultak a kórház betegfelvételi ajtaja felé. Ők nem mehettek, csak a parkolóba, de tűkön ültek mindnyájan, szálltak volna már ki.
– Jól vagyok, mondom, semmi probléma. Jó kezekben van, higgyétek már el semmi baj nem lehet, – bizonygatta újra Ilon, – nagyon zavarodottnak tűnt.
Végig csörtettek a parkolón, a kórház folyosóján, de mert a liftre várni kellett volna, versenyt loholtak a lépcsőkön, egészen az ötödikig.
– Maguk hozzátartozók? – kérdezte egy nővér, mert a tolongó társaságot meg kellett állítani valahogy. – Üljenek le, jó kezekben van már a kisfiú, a főorvos úr is bent van ő is itt lesz egy perc múlva.
– Anyuka! El ne ájulj már te is… hallod? – A lánya karolta át, és próbálta leültetni egy padra.
– Az idegtől van, – találta meg a kibúvót – csak pihentetem a szemem picit.
Jólesően süppedt bele a ködös félhomályba, – maga is meglepődött, – egészen ismerős volt ez az állapot.
Ginseng féltő tekintetét érezte magán. A hangjából áradt a nyugalom.
– Nem engedjük át! Nem jöhet át. Nem engedjük keresztül a semmi – mezőn! Már kétszer át akart jönni az alagúton is.
– Már kétszer is… – ismételgette magában Ilon.
– Minden percét felidéztük az életének, megpróbáltuk kitakarni a gyönyörű fényeket,- mert mindenáron vissza akart menni, oda túlra, ahonnan mindannyian jöttünk. Úgy látszott, nem érti, miért kellene még maradnia.
-Maradnia kel!
– Az anyja érzéseibe burkoltuk, és ébresztgettük benne a vágyat, a szenvedélyt, a szerelem gyönyörét csillogtattuk neki, ami még rá várhat rá. Talán már érzi, hogy vissza kell mennie, dolga van még ott, vagyis itt, még semmit sem élt meg sem a vágyból, sem a kéjből.
– Burkoltuk,.. csillogtattuk…de..de kivel, kikkel ..Ő? Mondd már! Lángocska is itt van? – Ilon agya szinte atomjaira esett szét. – Itt van! Itt van ő is!
A gondolatai mintha dadogtak volna, nem tudta értelmesen összerakni magában a feltoluló képeket, pedig annyi kérdés gyűlt össze egy pillanat alatt.
Lángocska! Egy ismerős arc bontakozott ki a ködös fényből, és ő csak rohant, rohant, a karjait széttárva, hogy beteljesedjen valami, ami egész életében, – mint egy vácum – szívta maga felé.
– Anyukám! Ne! – hallotta valahonnan messziről, majd még zavaros képek villantak át az agyán, a semmiből, a semmibe tartva.
– Hát ilyen nap sem volt még ebben a kórházban, – szólt egy basszus a rosszul becsukott ajtó mögül. – A kisfiút kétszer élesztették újra, most meg a nagymamát….ez őrület!
Ginseng karjai ringatták, akinek a hangjában most érzett először, valami ijedtség félét.
– Te nem mehetsz át, oda te nem mehetsz át, oda majd csak együtt mehetünk át!
Ilon nagyon zavart volt, görcsösen kapaszkodott Ginsengbe, nem sikerült rendeznie a kuszaságot magában. Megpróbált semmire sem figyelve, leszállni valahova a mély nyugalomba, ahol majd újra megtalálja a fonalat, újra képes lesz gondolkodni. Máskor is volt már, hogy menekülnie kellett a nyomasztó valóságtól.Olyankor egy zene dallama,ritmusa, csicsergése volt, ami kiemelte valós világ pereméig. Most dal kúszott sejtelmesen, – messziről, nagyon messziről szólt, évezredek homályán keresztül, egyre tisztábban. Nevetett-nevetett, a dal is nevetett. Érezte, ahogy a hang átöleli, ahogy a hangból kezek nyúlnak, simogatják az arcát.
– Kisfiam! – eleredtek a könnyi – ne tűnj el kérlek!
– Most már sohasem hagylak el, itt maradok az álmaidban, mindig itt leszek- alig jutottak el a szavak hozzá.
– Előd jól van már, – nézett a szemébe a kisfiú, és mondta, mondta, mintha az a majd kétezer év egy perc lett volna, – az orvosok levették róla a fájdalmat. Olyan kedves srác, mindenáron vissza akart menni a fénybe. Nem engedem vissza, ha túl lesz ezen az életén, majd keresek egy nagy-nagy kozmikus gubancot, amitől újra itt maradhat egy másik életre. Az ikreid leszünk egyszer, – mondta nevetve Lángocska – vagy a szarvast űzzük, vagy a neutrínókat – csibészkedett, mint régen a tűz melletti mesés estéken.
– Majd mi négyen, ha úgy akarod.
Ginsengre pillantott, aki ragyogó arccal bólogatott.
– Most pihenned kell, várják, hogy felébredj, hát ne tépjük az idegeiket tovább. Mi itt maradunk a közeledben, minden álmodban benne leszünk. Majd kirándulunk, meglátod, addig is együtt leszünk, amíg tart ez a köztes lét. Bennünk itt él minden pillanata a múltnak, ha jössz velünk, egy egy eseményét újra élhetjük.
– Meg a sok barátunk, akikkel az időt töltjük. Őket is megismerheted majd – próbált nagyfiúként viselkedni Lángocska.
– Barátaitok?
– Most ne….. majd máskor, menj vissza nagyon várnak már.
Menjen, mondták, de erre ők kezdtek távolodni lassan, vissza-visszanéztek. Olyan feltűnő volt, hogy kettőjük közt ott volt az-az űr… tudta, ő hiányzik onnan.
Felébredt, – hallotta, ahogy valaki magyarázott a lányáéknak.
– Egy-két szót beszélhetnek vele, de hagyjuk pihenni. Kivizsgáljuk, mi is volt az ok, mert az a stressz csak felerősített valami problémáját. A kisfiú már jól van, a belső nyomás megszűnt a koponyaűrben, az agy nem sérült a felvételek szerint. Nyugodjanak meg, menjenek haza kérem. Akár fél óránként is telefonálhatnak, a nővérkék azonnal válaszolnak.
Az orvos könnyednek látszó mosolya feloldotta a szorongást bennük, tétován nézelődtek hogyan tovább?
Ahogy ballagtak a lifthez, Jolán maga elé meredve ismételgette.
– Be sem volt kapcsolva semmi, a hangfalak is a kocsiban voltak még…semmi sem volt bekapcsolva,…semmi…semmi!