Gondolatok a világról – A pöffeszkedő szélhámos

A XX. és a XXI. század közös erővel alkotta meg az újfajta embertípust, akit méltán nevezhetnénk bolygónk rákos sejtjének. Hogy miért?
Mert a pöffeszkedő szélhámos olyan korcsosult emberforma, aki csak az élvezeteknek él. Pár köteg bankjegy könnyen a rabjává teszi, s amint megszerzi, azt hiszi, hogy minden titkok tudója, s mindenek felett áll. Kiváltképp embertársai felett. Lenézi őket, és ha valaki ezt udvarias módon feléje kijelzi, akkor azt addig döngöli felháborodott, sértődött szavakkal, amíg az köddé nem válik, szét nem oszlik a nagy világrengetegben.
Ilyenkor a szélhámos emberi mivolta megszűnik (már ha volt neki egyáltalán), s mint egy lidérc kering hiúságának bűzös mocsarában. Gyilkos ő. A tisztesség gyilkosa. A tisztesség álruháját ölti magára, hogy gyilkolni tudja azt. S azokat mind sorra veszi, akik észlelik, hogy tettei mögött a tisztesség igen hiányos formája mutatkozik meg, s helyette egy őrült érdekvilág beteges becstelensége bontakozik ki benne.
Voltaképpen olyan ember ő, akinek tudása igen csekély, de tudálékossága a Mount Everest csúcsait hódítja meg minden nap. A gondolkodás fárasztja, de ha mégis felvetődik benne egy-két gondolatfoszlány, máris önmagát állítja a középpontba, mint a dicsőség, a bátorság és a becsület megtestesítőjét. Saját mellére tűzi ki a becsületérdemrendet, mert nincs ki vállalkozna erre a feladatra. Mindenki tiszta akar maradni.
Azt mondják rá Isten, mert ezt kell hogy mondják, de csak földre szegezett tekintettel tudják tenni.
Másoktól mosoly helyett, furcsán eltorzult arcjátékot kap cserébe. Hát élet ez? Neki igen!
Ha tréfának szánt monológja után felcsattan harsány nevetése, akkor tudd, jelezni szeretné, hogy a humornak van itt az ideje.
Egész élete csak kényszeredett jókedvből és boldogtalan boldogságból áll, mert az igazi érzéseket nem ismeri. Fél tőlük, s azoktól leginkább, akik birtokolják a valódit.
Pusztít, hogy kényszervilága fenn maradhasson, hogy láthassák őt, amint pózol a pódiumon. De nem veszi észre, hogy az arcokon rettegés van, ha ránéznek. Ő úgy tudja, hogy megnyerő mosoly az. És azt sem bánja, ha a feketére fehéret mond.
Az emberek félnek ettől a tébolyult elmétől, aki ráadásul kapzsi, számító és hazug. Félnek, nehogy őket is magával rántsa, mert tudják, hogy az út melyen jár, a pokolba visz. Távolodnak tőle, reménykedve, hogy a távolság védelmet nyújt tiszta lelküknek.
Egyetlen jó tulajdonsága van az új embertípusnak, hogy elriasztja a gondolkodót, az igaz embert olyan cselekedetektől, melyet a vágyak rabságától megrészegülve követne csak el.