Gondolatok az írásról, anyaságról, női lélekről

Minden alkotás egy ablak, amellyel bepillanthatunk egy másik ember lelkébe, sőt a lelkének olyan rejtett zugába, amit talán még ő maga sem ismer. Ezért szeretem olvasni a szépirodalmat, és ezért szeretek írni is. (Még ha az annyira nem is szép.) Mert amit addig nem értettem, nem volt előttem kiterítve, az olvashatóvá vált, saját belső világom pedig általam is felfoghatóbb formát öltött. Mondják, hogy agyunk olyan, mint egy számítógép, nos, ha ez így van, az enyém inkább csak adattároló, melyhez olykor hiányzik az olvasóeszköz. Nem és nem tudok dűlőre jutni a belső kuszasággal. 35 év – persze, mi az, hisz csak 422 hónapos vagyok -, szóval ez a néhány esztendő nem sokat lendített bennem a női lélektan kiismerésében. Sőt, ha mondhatok ilyet, az évek során inkább csak még inkább belekavarodtam, ezt tette a sok tanulás, utánaolvasás, elemezgetés. Javíthatatlan elemző vagyok ugyanis. Addig forgatom magamban a dolgokat, elméleteket, amíg ízekre szedve őket kikristályosodik ugyan valami, de a jó ég a megmondhatója, hogy miből lett az a valami. Vagy hogy mire jó az aztán?
Régen minden egyszerűbb volt. Mármint bennem. Copfos kislányként csak a mindennapi kakaós csiga megevésére volt gondom, és hogy felnőve okvetlenül állatorvos legyek majd. Vagy sok-sok állat gazdája legalább. (Lett is belőlük egy pár, hajaj.) De a fejem nem volt még lomtára a kósza gondolatoknak, érzéseknek. Valószínűleg ezt a nővé válás hormonjainak is betudhatjuk. Úgyhogy talán van egy csipetnyi esélyem arra, hogy ötvenen túl utolér a bölcsesség, és kevésbé leszek kitéve mindenféle jöttment hangulatoknak. Mert a bölcsességet keresem-kutatom amúgy. Nagyon fontosnak tartom, és bár komolytalankodok itt, de közben bennem van az is, hogy naná, bölcselkedni klassz dolog, de mit ér az én bölcsességem, én kis hangya, mit akarok itt több milliárd elme között felmutatni? Mindent, amit ki lehet találni, már kitaláltak. Minden, amire gondolni lehet, már kigondoltak (sőt, el is felejtettek). Nincs új a nap alatt, mondja a Prédikátor. Így tényleg nagy terhet hordoz az önjelölt író, ha valamit fel szeretne mutatni! Ráadásul a mai instant világunkban ki olvas még egyáltalán? Az ötmásodperces videók korát éljük. Sőt, még azokra sincs időnk. Rohanunk. Nagymamának nincs ideje unokázni, unokának nincs ideje nagymamázni. Férjnek nincs ideje rózsát venni, Feleségnek nincs ideje (ereje) mosolyogni. A babáknak nincs idejük megszületni. Lassan, komótosan születni. Pedig születni lassan kell. Még ha nyújtja is a fájdalmat, és inkább túlesnénk az egészen. Talán felgyorsított születéseinkkel kezdődik ez az őrült rohanás. Fehér köpenyes tudósok beindítanak minket, és onnantól végigpörögjük az életet a sírig.

De azért ez így mégsem igaz. Láttam én már kisgyermeket egy szál szösszel babrálni hosszú percekig (az élet kegyelmi pillanatai anyáknak fenntartva – ennyi szösz-időbe pont belefér egy kávé elfogyasztása). És a gyerekek úgy általában sem a sietős tevékenységeikről híresek. Amíg mi, felnőttek el nem rontjuk őket. Honnan tudom? Van szerencsém magam tanítani otthon a gyermekeimet, és el kell mondjam, hogy nem erősségük alapesetben a rohanás. Ha van egy matekfeladat, elvégzik becsülettel, de nem sietve. Nem túl lassan, csak olyan kényelmesen, mint amikor dagasztjuk a tésztát, belefeledkezve a műveletbe, és rácsodálkozunk, milyen szépen összeállt a selymes labda, amiből órák múlva finom kenyér lesz. Ezt sem lehet elsietni, idő kell a kovásznak, hát éppígy idő kell a tanulásnak is. Igen ám, de a számonkérésnél már nagyon is számít az idő, hiszen nem lehet akármeddig merengeni egy feladaton (azért erre nincs is igényük, nehogy félreértés essék), kell hozni az elvárt normát. Innentől sejthető, mi az egyik nagy problémám a felnőttek világával: mindent standardizálunk. Sablonba öntenénk, ha lehetne, a drága gyermekeinket is. Pedig bennük pont az a szép és csodálatos, hogy nem felnőttek még. Olyan egyediek, bátrak és eredetiek, ártatlanok és minden mesterkéltségtől mentesek. Meggyőződésem, hogy aki kapcsolatba kerül egy gyermekkel, önmaga jobbik felével kerülhet kapcsolatba: azzal a részével, akit csúnyán elintézett a felnőtté válás. Igyekszem hát tanulni tőlük. Közben tanulom magamat is. És próbálok visszatalálni arra a kislányra, aki valamikor még bennem lakott.