Amikor pattanásig feszülnek az idegek, amikor az ember úgy érzi, nem bírja tovább, menten megszakad, amikor azt gondolja, neki előre kell lapoznia élete könyvében, hogy megtudja, mi vár rá – akkor hirtelen, váratlan egy fehér, halottsápadt arc: egy beteg gyermek arca merül fel az emlékek habjaiból.
– Anya… – nyöszörgi a gyermek – anya, ugye mindig velem maradsz?
És a gyönge nő a földre roskad és sírva ígéri az emléknek: Igen, kicsim, mindig… De jól tudja, hogy ígéretét teljesíteni nem lehet. A gyermek halálos beteg, segíteni rajta nem tud senki.
Képtelenség anyai szívvel fölfogni, hogyan eshet meg ilyen gyalázat, ilyen tragédia, ilyen sorscsapás, hogy miért nem lép már valamit az orvostudomány, és miért hagyja szenvedni az ártatlanokat az Ég.
Amikor pattanásig feszülnek az idegek, amikor az ember a jövőt akarja előrehozni, amikor át akarja lapozni a szomorú részeket, akkor a kéz nem engedelmeskedik az észnek, a szív szavát hallgatja és az emlékekét – olyankor a kéz, mely a könyv lapjait forgatja, visszafelé kezdi végigfutni a sorokat, hogy ismét rátaláljon egy elveszett mondatra.
Egy elveszett, bölcs mondatra, amelyet valahol, valamikor, valakitől hallottál, amibe belesűrítették az egész Életet, minden Tudást és tapasztalatot, az összes Érzést, amit valaha is megélt az Emberiség.
Fut az ujj a sorokon, már egészen a könyv elején tart, elfeledett emlékek kelnek életre és néznek rád vádlón.
– Miért felejtettél el minket? Hiszen úgy szerettél… És volt idő, amikor nem tudtad elképzelni nélkülünk a Jövőt! Most itt állsz egyedül, szomorúan, amikor pattanásig feszülnek az idegek, amikor nincs egy árva emlék, amiben megkapaszkodhatnál, amikor úgy érzed, a világ üres és csak Te maradtál – akkor jövünk mi. Előbújunk a Múlt homályából és a feledés árnyai mögül, és megelevenedik a szívünk, és újra csörgedez a friss hegyi patak, zöldellenek a nyárfák, és bekopogtat az ablakon a szerelem.
Túlvilági szerelem ez. Nem teljesült be, nem is fog már soha. Meghalt, még mielőtt megszületett volna. Nem szenvedett. Fájdalom nélkül lépett át a kapun. Csak Te szenvedtél, és szenvedsz most is; most, amikor pattanásig feszülnek az idegek, amikor nem érzel mást, csak az örökös kínt, a rég elmúlt szerelem iránti vágyat, mely gyötör, mióta megláttad, amikor utánakapsz az utolsó emléknek is, de az leúszik a folyón a múltba, ahol, tudod, sohasem érheted utol – akkor érzed azt, hogy hiába volt minden.
———
De amikor pattanásig feszülnek az idegek, és már nem remélsz semmit, nem bízol senkiben és semmiben, amikor alig várod, hogy végetérjen ez az átok: az élet – akkor gondolj rám.
Gondolj rám, gondolj a jövőre és gondolj a boldogságra. Mindenre, ami vár rád.
Gondolj rám, és emlékezz a jövőre!
Gondolj rám, idézd fel magad előtt az arcom. Nézd végig minden apró, jellegzetes vonásomat. Lásd az arcom.
Amikor pattanásig feszülnek az idegek, és nem látod az arcom – nézz tükörbe. Ott megtalálod.
(2004. augusztus 19.)
4 hozzászólás
Jó a gondolat, bár az átmenet a haldokló gyermek, és a be nem teljesült szerelem között, nekem egy kicsit gyors volt, egy-két emléket még hozzátettem volna, a múltba való visszevezetés végett.
Gratula!
Tetszett! Szerintem valahol Líra prózában.grt
És fut az ujj a sorokon, pattanásig feszülnek az idegek…pontosan ezt a hatást váltotta ki belőlem! Alig bírtam kivárni a végét, ami szíven ütött, mert igaz volt, teljesen! Szép gondolat, jól leírva, megérintett- köszönöm neked!
Suhanó
Érdekes írás, látom, hogy már jó régen írtad, de szerintem nagyon jól sikerült. Az utolsó mondat főleg nagyon el van találva. Szóval gratulálok 🙂 Árni