Voransz élénk tekintettel ült a fogadó egyik sarkában, egy kis kerek asztal mellett. A teremben hol hangos kacagás, hol énekszó szárnyalta túl azt az alapzajt, melyet az iszogató vendégek beszélgetése töltött ki.
A „Fehér ló” fogadóban, mint ahogyan az lenni szokott abban a napszakban, az összes asztal foglalt volt. Csak Voransz ült egyedül, némán egy üres kupa mellett. Várt valakire. Valakire, akit már jó ideje nem látott, és akitől híreket remélt.
Tőle nem messze a gránitkőből faragott kandallóban ropogott a jól megrakott tűz, piros pozsgást csalva a közelében ülők arcára. A férfi szeme mélyen a lángokba fúródott. Mintha ki akart volna olvasni valamit az izzó parázs körvonalaiból. Talán a jövőt fürkészte, vagy egy kérdésre kereste a választ, mely még feleletre várt. Akárhogyis, feszült tekintete lankadatlanul követte a lángnyelvek kiismerhetetlen játékát.
– Hozhatok még valamit? – kérdezte odalépve a fogadós, szelíd mosollyal az arcán. A negyvenes éveiben járó, borostás arcú és kissé köpcös ember kezét épp egy fehér törlőkendőbe súrolgatta.
– Nem, köszönöm. Csak, még várok valakire – válaszolta Voransz, gondolatmenetéből kizökkentett, enyhén meglepődött arccal. A fogadós bólintott, majd a vállára dobta a már kevésbé fehér, meggyűrt kendőjét, és egy másik asztalhoz baktatott.
Voransz tengermély kék szeme az ablakra kúszva kémlelni kezdte az eget. Esteledett odakint, és már csak néhány napsugár vágott utat magának a felhőfoszlányokkal borított, vörös égbolton. A nap önkéntelenül is, lassan-lassan átadta a földek feletti uralmát a komor éjszakának, mely sötétjében előbukkantak a szürke árnyak…
A férfi tudta, hogy hamarosan indulnia kell, már nem várhat sokáig. Egyre türelmetlenebbül kezdett körültekintgetni, amikor a beszéd kavalkádból egy névre lett figyelmes. A közvetlen szomszédos asztaltól érkezett a jól hallható beszélgetés: – Azt mondják, hogy Ladmúr, a harcos Keletre akar menni, majd onnan Északra a brugollokhoz. Félti a rongyos életét, és szövetkezni akar ellenünk. De amilyen ostoba, a brugollok azonnal megölik… – mondta az asztalnál ülőknek az egyik szakállas, kócos hajú férfi, aki söröskancsója fölé görnyedt.
– Alantas hazugság! – csattant fel dühösen Voransz, felugorva villámgyorsan székéről. A teremben ülők elcsendesedtek, és mindenki, néhol azonnal, néhol pedig fokozatosan feszült figyelemmel kezdte követni az események kibontakozását. Csak egy pocakos ember kacagott még továbbra is az egyik fal menti asztalnál, sörszagú leheletet fújva. De hamar észrevette, hogy mindenki egy irányba bámul, majd elhalkult és ő is fülelni kezdett.
– Ladmúr azért megy a Keleti Birodalomba, hogy csatlakozzon Drumon király seregéhez, amely végső hadba vonul a brugollok ellen. Akárcsak én… – mondta összevont szemöldökkel Voransz.
– Az az ember, akit te ily galád módon becsmérelsz és hazugságokkal vádolsz, többet tett eddig a hazájáért, mint amennyit te az eljövendő silány életedben tenni fogsz, alávaló, részeges mocsok – folytatta dühödt szavakkal. Voransz szemmel láthatóan ismerte a hitványt, aki jó barátját rágalmazta. Az asztaloknál suttogni kezdtek az emberek. Néhol hasonló felháborodottsággal felhangzott: – Voransznak igaza van! Úgy van!
Ekkor a szakállas férfi felállt és Voransz szemébe nézett.
– Nekem nem kenyerem a hazugság – mondta ironikus mosollyal az arcán. Érezhető volt szavaiból a gőg és a gyűlölet keveredése, mely még inkább bőszítette Voranszot.
– Csakis az igazságot mondom el nektek – tárta szét karjait az illuminált férfi, nagyokat hunyorgatva.
– Te nyomorult féreg! – markolta meg Voransz az ittas férfi felsőjét. Öklét hátrahúzta érezve, hogy már nem vethet gátat az eseményeknek. Karjának izmai megfeszültek, és mint a katapulttal kilőtt szikladarab, repült volna a „végzet”, de egy erős kéz, éppen időben csuklójánál megragadta, majd visszahúzta a hatalmas ütésre készülő férfit. Voransz haragosan megfordult, és elámulva vette észre Garamon barátját, akire mindaddig várt.
– Hagyd! Csak a sör beszél belőle. Gyere, menjünk innen! – mondta az izmos, nagytestű Garamon, aki két kardját, sokak számára furcsa módon a hátára csatolva hordta. Voransz, immáron kissé lecsillapodva, bólintással jelezte beleegyezését.
A két férfi kilépett a csárdából, amely a város központjában helyezkedett el, aztán elindult a szürkületben az északi Nagykapu felé.
– Rég nem láttalak. Mikor érkeztél a városba? – kérdezte Voransz, még mindig kissé zavartan.
– Néhány perce – válaszolta Garamon, majd így folytatta: – Belépek a fogadóba, és mit látok? Hogy Voransz barátom balhéba keveredik egy hitvány fickóval… Nem túl hősies cselekedet egy részeg férfit péppé verni – nevetett Garamon. – Bár amíg hallgattam „érdekfeszítő beszédeteket”, addig megtudtam felháborodottságod okát is az egyik vendégtől. Így tetted jogos lett volna, ám nem hagyhattam, hogy lesüllyedj az ő szintjére – veregette meg a keménykötésű kar Voransz vállát.
– Hisz, ismersz. Tudod, hogy sosem tudtam az ilyet szó nélkül eltűrni – szelídült most már Voransz arca is mosolyra. – Na, de hagyjuk ezt! Mi hír Keleten? – érdeklődött kíváncsi tekintettel Voransz.
– Drumonnak eddig hétezres serege gyűlt össze, de ez a szám már nem fog nagyon emelkedni… Még két hetet vár, aztán megindul a harcba – mondta nehéz szívvel Garamon.
– Hétezer ember… Az nagyon kevés! Ennyien nem leszünk képesek átjutni Gorgosz Északi Kapuján – sütötte le a fejét Voransz.
– Úgy van! De mégis meg kell próbálnunk! – válaszolta Garamon, erőteljes hangon.
Voransz eltűnődve bámult maga elé, miközben tovább haladtak a Nagykapu irányába.
– Felderítőink brugollokat láttak Daróthia környékén. A közeli falvakat támadták azok a szárnyas rémségek… – törte meg egy idő után a csendet Garamon.
– Micsoda? – kapta fel a fejét Voransz. – Már négy hónapja nem volt a környéken brugoll támadás – mondta.
– Lehetséges, hogy most ismét megtámadják ezt a várost is – jelentette ki Garamon.
– Te is tudod, hogy Daróthia biztonságát őrtornyok vigyázzák, melyek jeleznek, ha baj van. Aztán a többi már rajtunk áll. Nemde? – kérdezte Voransz.
– Ez igaz. De azt mondták, újabban minden eddiginél nagyobb csapatokban támadnak az ocsmányságok – jött az elkeserítő felelet Garamontól.
– Nincs mit tennünk, minthogy megvédjük magunkat és városukat, ahogyan az erőnkből kitelik – mondta Voransz, majd egy nagy levegőt vett és folytatta:
Nem túlzottan izgalmas dolog a városunk helytartójának az öccse lenni. Az utóbbi időben tehetetlennek éreztem magam. Mindenhol csak azt hallottam, hogy a brugollok megállíthatatlanul pusztítanak el egyre több falvat és várost Gorgosz földjein, és úgy éreztem, tennem kell valamit. Így egyéb feladataim mellett őrséget vállaltam Daróthia Nagykapuján, heti 5 éjszakán át. Jobb híján ez is enyhítette valamelyest rossz érzéseimet.
De, ha úgy áll a dolog, ahogyan mondtad, akkor Ladmúrral egy hét múlva indulunk Drumon királyhoz – tekintett fel a besötétedett égre Voransz.
– Rendben, ott foglak várni benneteket. De most, hogy mondod… Hol van Ladmúr? Vele is szívesen váltanék néhány szót. Már régen nem láttam – érdeklődött Garamon.
– Ő is őrködik éppen. De nem itt, hanem az egyik határ menti őrtoronyban. Ne aggódj, holnap beszélhetsz vele is, amint hazatér – válaszolta mosolyogva Voransz.
Megérkeztek a Nagykapuhoz. A nagytestű férfi a kezét nyújtotta, mert nem kísérte tovább barátját. Miután kezük összefonódva jelképezte barátságukat, Garamon elindult vissza a fogadóba, kipihenni a hosszú útját, melyet idejövet tett meg.
– Aztán, ha még ott lesz az a zsivány, és továbbra is „igazat mond”, akkor „csillapítsd” le helyettem is! – kiáltott utána Voransz.
Garamon válaszul nevetve bólogatott, majd eltűnt az egyik kis ház sarkánál befordulva.
A kapunál maradt férfi elindult lassú léptekkel fel a lépcsőn, mely a hatalmas kőfalra vezetett.
Felérve, ismerősen elkápráztató látvány fogadta. Habár a sötétben már nem látott messzire, szívébe most is, mint mindig ahányszor csak a falakról körültekintett, egy leheletnyi derű kapaszkodott meg.
Egy eltűnődött katona mögé ért, aki tétován, meredten szemezett valamivel a homályos távolban. Voransz az őr vállára tette a kezét és megszólalt: – Menj, térj nyugovóra! Majd reggel felváltasz! – adta ki az őr számára oly várva várt utasítást. A katona kissé megijedve fordult meg, amikor Voransz keze, számára a semmiből bukkanva fel a vállához ért.
– Értettem, uram! – válaszolta markáns hanggal, leplezve meglepődöttségét. Átadta íját Voransznak, aztán lebaktatott a fakó lépcső, enyhén elkopott fokain. Az újfent egyedül maradt férfi az íjat a hátára csatolta, és sétálni kezdett a falon, hallgatva az éj megszokott neszeinek gyöngéd dallamát. A szél lágyan cirógatta hosszú, szőkés tincseit, melyek leghosszabbjai a vállát súrolták. Monoton járással mozgott a falakon, és hosszú ideig gondolkodott a brugollok támadásainak valódi okán… Mélyen, legbelül úgy sejtette, hogy nem csupán táplálék miatt támadják az embereket.
– Hiszen, láttak már brugollokat erdei vadakból is jóízűen lakmározni. Valami komolyabb és ősibb oka lehet annak, hogy ily szörnyű gyűlölettel pusztítják az embereket… – latolgatta magában.
Gondolatai egy idő után átváltottak, és egy lány körül kezdtek forogni, kit Nurovinnek neveztek. Nyugatra nézett, amerre a lány élt. Elképzelte maga előtt, ahogyan Nurovin derékig érő, gesztenyebarna haját meglebbenti a hűvös, hajnali szél, és ragyogón sötét szemei csillogva verik vissza a tavaszi reggel sápadt fényeit. A lány alakja a nap sugaraiban fürödve kápráztatja el a férfit, aki oly távol érzi magát tőle. A lány kezét felemelve int, próbálja magához hívni kedvesét, de egyre inkább távolodni kezd. Voransz gondolatban a karjait nyújtja, de a fény kihuny, és szerelme végleg eltűnik a sötétben…
– Uram, ezt látnia kell! – rohant oda hirtelen az elgondolkodott férfihez az egyik őr. Voransz elmélkedéséből feleszmélten tekintett az északi kispatak hídjára, mely irányba az őr kezével mutatott.
– Ki lehet az, ilyenkor? – ámult el Voransz. Egy lovas közeledett, szélsebesen vágtatva.
– Fogalmam sincs, uram! Kinyissuk a Nagykaput? – kérdezte lihegve az őr.
– Még ne! Előbb tudjuk meg, miféle alak, és mi dolga van éjféltájt Daróthiában – mondta sejtelmesen Voransz.
A lovas elérte a kapu bejáratát, és feltekintett az őt bámuló őrökre.
– Túlságosan sötét van, a fáklyák fénye sem elég erős ahhoz, hogy tisztán lássam az arcát – futott át a gondolat Voransz fejében, majd íját rászegezve a lovasra, megkérdezte: – Ki vagy idegen?
– Én vagyok az, Ladmúr – jött a halk felelet.
– Ladmúr… Te jó ég! Mi történhetett? – kérdezte magában, iszonyú meglepődöttséggel Voransz. Aztán arra lett figyelmes, hogy a lovas lefordult hátasáról és a földre suppant.
– Menjetek, azonnal hozzátok be! – kiáltott oda pár katonának.
– Valami nagy baj lehet… – Ezzel rohant is egy társával, hogy nyissák ki a kaput.
Ahogy a katonák kiértek a kapu elé, Ladmúrt a földön, háttal fekve találták. Az eget bámulta.
Az egyik katona lehajolt és felemelte fejét a földről. Érezte, hogy súlyos sebe lehet.
– Mi történt? – kérdezte elképedve.
– Itt vannak! Itt vannak! Ők… – suttogta Ladmúr.
A másik katona, amelyik a fekvő férfi mellett állt, megszeppenve megfordult, és kiáltani kezdte:
– Brugollok! Itt vannak! Készüljetek! – Ezzel be is rohant a kapun.
Voransz meghallva az őr szavait a katonákhoz fordult, és ezt ordította: – Íjászok a falakra! A nőket és a gyerekeket elbújtatni! – Majd odalépett az egyik társához. – Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Hívd ide a mágust! – adta ki a parancsot. A katona biccentett egyet a fejével, és már rohant is. Közben az őrök behozták Ladmúr testét, aztán bezárták a Nagykaput.
– Szedj össze minden fegyverbíró férfit, és hozd ide őket, amilyen gyorsan csak lehet! A nők, a gyerekek és a fegyverforgatásra alkalmatlan férfiak menjenek a búvóhelyre! Igyekezz, mert nemsokára ideér az ellenség, és akkor harcolnunk kell! – mondta egy másik katonának, nyomasztott arckifejezéssel.
Észak felöl brugoll üvöltések érkeztek. Gyereksírás és női sikolyok zendültek fel a házak közt.
Voransz leviharzott a lépcsőn, oly nagy sebességgel, mintha egy nyílvessző tartana tehetetlen áldozata felé.
– Mi történt veled? – kérdezte zihált szavakkal Voransz, letérdelve Ladmúr testéhez. Választ nem kapott, ezért lehajolt a mozdulatlan férfi arcához, majd pár másodperc múlva felkapta fejét.
– Nem lélegzik! – kiáltott fel, elkerekedett szemmel, majd karjaiba vette Ladmúrt.
– Ne add fel barátom! Tarts ki! – mondta, miközben egy könnycsepp csúszott le az arcán.
– Te nem halhatsz meg! Te nem! Hol késik Meruníl? – kérdezte kétségbeejtő tekintettel, mialatt egy újabb könnycsepp gördült le érdes bőrén.
– Itt van, megérkezett – jött egy kis idő múlva az enyhe megkönnyebbülést hozó válasz az egyik katonától.
A mágus szürke palástot viselt, de még a hosszú, ősz haja és szakálla sem sejttette valódi korát.
– Mindenki menjen hátrébb! Te is, Voransz! – szólalt meg a mágus. Meruníl kérését teljesítve a katonák mind odébbléptek. A mágus lehajolt és bal kezét Ladmúr homlokára tette. Majd egy pillanat múlva, a nagyjából két méter hosszú botját jobb kezével a magasba emelte, mintha a fellegekből várná a mágikus energiát, és a többiek számára érthetetlen nyelven motyogni kezdett valamit maga elé. A bot felső vége fehér fényben felizzott, ezzel egyidejűleg bal keze körvonala mentén fénysugár tört elő, tündöklésben áztatva Ladmúr sápadt arcát. Aztán, ahogy befejezte Meruníl a furcsa szövegét, a fény is kialudt. Két-három szempillantás múlva Ladmúr, sokak megdöbbenésére kinyitotta a szemét. Zavarodottan meredt a mágusra, aki nyugtatóan megszólalt: – Minden rendben. Most már semmi bajod. – Ezt követően megfordult és Voranszra pillantott.
– Éppen időben érkeztem. Lelkének ereje még nem hagyta el testét, így vissza tudtam őt hozni. Erősen küzdött, bár, nem sokon múlt… Most azonban a közeledő veszélyre kell minden erőnkkel koncentrálnunk. Mennyi emberünk van? – kérdezte Meruníl.
– Még nem tudni, de hamarosan minden fegyverforgató itt lesz – válaszolta Voransz, miközben felsegítette Ladmúrt a földről. Újabb üvöltések vertek visszhangot a falak közt. Nagy lett a nyüzsgés a városban. Az asszonyok rohanva mentették saját és gyerekeik életét.
– Jó lesz, ha sietnek, mert már nincs sok időnk – mondta halkan a mágus, majd felsietett a falakra.
– Te vagy a legszerencsésebb ember, akivel eddig találkoztam – mondta Ladmúrnak örömteli szemmel Voransz.
– Hát én nem hiszek a szerencsében, ahogyan a sorsban sem, de ez most tényleg nem sokon múlt… – mondta Ladmúr játszi mosollyal az arcán. Tarkóján, ujjaival sebének nyomait tapogatta, ám annak már hűlt helye sem volt.
– Gyere, készülnünk kell – szólalt meg Voransz, a pillanatnyi örömből kiábrándult arccal.
– Hó-hó! Csak nem akartok kihagyni a mókából? – hallatszott a közelből a hang. Ladmúr hátrakapta a fejét.
– Garamon! – kiáltott fel szinte gyermeki boldogsággal. Átölelte régi barátját, akire mindig számíthatott a bajban, akárcsak Voranszra. Együtt indultak fel a lépcsőn a falakra, miközben Ladmúr dióhéjban beszámolt a történtekről.
– Azt hittem, kissé hatásosabb lesz a szer, amit adtál az esetleges sebek gyógyítására. – Lépett oda Ladmúr a mágushoz, aki az eget kémlelte.
– Nos, a vérzést megállítja, de a halált nem… – mondta a mágus.
– Köszönöm, amit ma értem tettél – hálálkodott Ladmúr. Meruníl bólintással fogadta a köszönetet, majd gyorsan Voranszhoz sietett.
– Nagyjából négyszázan vagyunk – előzte meg a mágus kérdését Voransz.
– Az nem túl sok. A nők és a gyerekek biztonságban vannak? – kérdezte feszülten Meruníl.
– Igen. A katonákon kívül mindenki a búvóhelyen van. Ott nem talál rájuk egyetlen brugoll sem, azt garantálom – jelentette ki Voransz.
Megjelentek a távolban, magasan az égen az első brugollok. Majd nyomukban egyre több és több. A katonák verejtékezve figyelték, ahogyan az ellenség ellepi az északi égboltot.
– Remélem, túléljük az éjszakát… – mondta magában Voransz.
– Mi az, ott? – lépett oda Garamon a társaihoz. A távoli erdő határára mutatott, ahol különös, iszonyatosan gyors mozgásra lett figyelmes.
– Te jó ég! Mi lehet az? – kérdezte Ladmúr is, elámult tekintettel.
– Az a valami nem egyedül van ott… – szólt közbe a mágus. És valóban, mind látták az enyhe holdfényben, hogy egyre több a mozgás a fák alatt. Majd hirtelen mozdulattal, egyszerre több tucat furcsa lény rohant ki a fák közül, egyenesen a város irányába.
– Uram kegyelmezz… – hallatszott az egyik őr ijedt hangja.
– Mégis mik azok, és hogyan jönnek ilyen borzasztó gyorsan? – kérdezte értetlenül Voransz.
A pánikszerű ijedtség végigsuhant a társaság szinte minden tagján.
– Bizonyára nem társalogni jönnek – mondta Garamon összevont szemöldökkel.
– Az égből támadnak a brugollok, a földről pedig ezek az iszonyatos teremtmények. Mind meghalunk! – kiáltotta egy másik katona kétségbeesetten.
– Nyugalom! Őrizzétek meg a bátorságotokat! Most ez a legfőbb menedékünk – biztatta társait a mágus, mialatt próbált rájönni, hogy mik is lehetnek azok a lények, amelyek feléjük tartanak.
– A brugollok is mindjárt itt lesznek – tekintett ismét az égre Voransz, aztán hangosan kiadta a parancsot: – Íjat feszíts!
– De, uram! Most mire célozzunk? A brugollokra vagy azokra az izékre ott? – kérdezte hangosan az egyik katona, majdnem reszkető kézzel.
– A brugollokra célozzatok! Azoknak mit sem számít a fal és a kapu, viszont ezek az akármik, reméljük nem jutnak át a falon – mondta Voransz.
– Célra tarts! – folytatta a parancsot. Majd, amint látta, hogy lőtávolba érnek a brugollok, lendített a karjával, mire az összes katona kilőtte nyilát. Jó néhány célba is talált.
– Lőjetek rájuk folyamatos nyílzáport! – harsogta ismét Voransz.
– Uram, mindjárt itt vannak! – intett a kezével a közeledő furcsa lényekre az egyik őr.
– Most ne velük törődjetek! Ti csak nyilazzatok tovább!
– Ez nem lehet igaz… Ha jól látom, akkor ezek brugollok! – eszmélt fel a mágus, ahogyan közelebb értek a rohanó lények.
– Hogy lehetséges ez? – Szinte tátva maradt a szája Garamonnak.
– Nem közönséges brugollok. Szárnyuk ugyan nincs, de mint látjátok hihetetlenül gyorsak, és elképzelni se merem, hogy még mire képesek. Magam sem láttam és nem is hallottam még hasonlóról soha – mondta a mágus tágra nyílt szemmel. Az üvöltések egyre fájdalmasabbak kezdtek lenni az emberi fül számára.
– Védjétek a várost! – kiáltotta Garamon, miközben ő is kihúzta íját és leszedett egyet a szárnyas bestiák közül.
A brugollok elérték a falat. Hatalmas erővel és sebességgel repültek át felette, a katonáknak egy részét felkapták, majd a magasból engedték alázuhanni. Némelyik brugoll egyszerűen csak lelökte az embereket a magas falról, akik szörnyethaltak, amint földet értek.
Meruníl előre tartotta botját, majd mormolni kezdett valamit ismét az orra alá azon a furcsa nyelven. A mellette álló katonák csak arra lettek figyelmesek, hogy a mágus botjának végéből cikázó fehér villámok csaptak le az egyik közeledő brugollra, ami csaknem szénné égve csapódott a falnak.
– Ne féljetek tőlük! – kiáltotta a mágus, majd egy újabb átkot bocsátott az egyik felette elsuhanó fenevadra. A falakon átrepült brugollok visszafordulva újból nekiindultak a várost védő katonáknak. Néhányuk leszállt a falakon belül, és a földön lévő harcosokra támadt.
– Le a falakról! Bent vannak a városban! Le a falakról! – ordította torkaszakadtából Voransz. A katonák nagy része zihálva megindult lefelé a lépcsőn. Még egy páran kilőtték nyilaikat, aztán sebesen ők is a lépcsők felé vették az irányt.
– Mi lesz a kapuval? – kérdezte megtört hangon Ladmúr.
– Nincs mit tennünk! Ha itt maradunk, mindnyájunkat leszednek, túl sokan vannak. Vissza kell vonulnunk a közeli Lezorr csarnokba! – válaszolta Voransz, mialatt elhajolt az egyik feléje tartó brugoll szőrös karjától, mely azonnal elragadta volna, ha teheti. Garamon leérkezve előrántotta két kardját, és rávetette magát a hozzá legközelebb álló brugollra. Egyik kardjával kivédte a brugoll támadó csapását, a másikkal az alatt villámgyorsan lenyeste az ellensége karját, majd egy fordulással elválasztotta fejét is a testétől.
– Vissza a csarnokba! Mozogjatok! – üvöltötte Garamon. A katonáknak, leginkább nyilak segítségével, sikerült leszedniük a leszállt brugollokat, nem kevés emberi élet árán, aztán futni kezdtek a csarnok irányába, ahonnan jól látható a fal és a kapu is. A társaság már majdnem elérte célját, amikor a mágus hátrapillantott és észrevette, hogy két szárnyas ocsmányság leszállt a kapu fölé. Megtekerték a terebélyes vaskereket, és a kapu lassan kitárult. A kinti lények egyike mély dübörgő hangon felbőgött, majd elképesztő sebességgel berontott társaival a kapun.
– Rohanjatok! – mondta vérfagyasztó hangon Meruníl. A harcosok lélekszakadva siettek be a csarnokba, és a legutolsó katona becsapta maga mögött az ajtót, aztán rácsúsztatta a reteszt.
– Hozzatok geren… – Voransznak elakadt a szava, és csak ámulva nézte, ami történik: amint rányomta a katona a reteszt, abban a minutumban az egyik lény kintről nekivetette magát az ajtónak, ami az óriási erőtől kiszakadt a helyéből, és több métert repülve maga alá temette a mögötte álló harcost. A szőrös, nagytestű és éjfekete szemű teremtmény meg sem érezve a történteket, felszökött a kitörött ajtó mellől és azon nyomban rávetette magát az egyik katonára. Közben már tódult is befele a többi fenevad végeláthatatlan sorban. A megtizedelt emberek szinte fel sem fogták, hogy mi történik.
– Tévedtem… Ezek nem brugollok. Nem tudom mik lehetnek, de ilyen erővel ember még nem találta szemben magát – mondta a mágus, rettentően elképedt tekintettel.
– Harcoljatok! – hallatszott a csatazajt túlharsogó Garamon hangja. Ladmúr kardjával kettéhasította annak a lénynek a koponyáját, mely épp az egyik társát teperte a földre. A gigantikus csarnokban néhány katona menekülni próbált, ám az ellenség észvesztő gyorsasággal csapott le rájuk. Az emberek halálkiáltása töltötte ki a termet, mely padlója már lassan vérben ázott. A teremtmények folyamatosan özönlöttek be a kitörött ajtó helyén.
– Túl sokan vannak és túl erősek! Nem bírunk el velük – mondta a Garamon mellett álló Voransz, de szava elcsuklott, mert egy hegyes, vaskos karom a mellkasába fúródott. Tehetetlenül zuhant térdre, majd elterült a véres földön.
– Ne! – kiáltotta Garamon, és egyik kardját átdöfte barátja gyilkosának torkán. Leereszkedett Voransz mellé, aki már mozdulatlanul feküdt a hideg kövön. De ő sem húzta tovább, mert két lény egyszerre ugrott neki hátulról, és az egyikük egy szempillantás alatt átharapta a torkát. Ladmúr, mit sem sejtve, hogy társai elestek, a mágus mellé húzódott, aki erősebb varázslatokkal próbálkozott. Ám nem bizonyult hatásosnak a teremtményekkel szemben. Mintha valamilyen mágikus aura védte volna őket. Csak állt ott értetlenül és nem tudott mit kezdeni velük. A termet ellepték az ismeretlen lények, és tömegesen rontottak a még életben maradt emberekre, akik néhány másodpercnél tovább nem tudták tartani magukat. Végül a mágus is Ladmúrral együtt a földre került. A vér lassan alvadó szaga terjengett a levegőben, mely a fenevadak üvöltésével párosulva pokollá tette a csarnokot. Meruníl a földről még egyszer körbetekintett. Mindenütt a halott társait, és az ajtón továbbra is beáradó teremtményeket látta, majd ezzel a képpel lehunyta szemét.
Voransz szemébe tűzött a nap. Kinyitni alig bírta, oly elviselhetetlen volt először a fény. Aztán, ahogy lassan hozzászokott, tekintetével értelmetlenül kezdte fürkészni a kristálytiszta eget.
– Mi történt? – kérdezte magában, mintha a naptól várta volna a választ. Hirtelen a mellkasához kapott a jobb kezével. Egy terebélyes lyuk tátongott a mellvértjén, de sérülésnek nyomát sem érezte. Felült és szemével is próbálta bizonyítani tudatának, amit kezével érzett. Egy karcolás sem volt a mellén. Körülnézett, és nem hitt a saját szemének. Társai, akik szintén ébredeztek, ott feküdtek mellette épségben. A mágus is kinyitotta a szemét. Voransz ránézett és megszólalt: Hol vagyunk? Mi ez a hely?
1 hozzászólás
Engem lenyűgözött ez a történet, alig várom a folytatást!
Remélem lesz!
Üdv. egy olvasó