Gusztáv, a kalandor – egy szövetszökevény gomb visszaemlékezései (1. rész)

Suszter bácsi műhelye egy keskeny, macskakövekkel kirakott utcában állt, az első emlékeim ide repítenek vissza. Senkit se tévesszen meg a neve, a lábbelik soha sem érdekelték az öreget, annál jobban értett azonban a ruhákhoz. Jöhettek hozzá a megrendelők bármilyen anyaggal, nem volt olyan, ami kifogott volna rajta, és mindig tele volt ötletekkel. Bár volt varrógépe is, az utolsó öltéseket mindig a saját kezével végezte.

– Meg kell táncoltatnom a tűimet! – magyarázta a kisunokájának, Annának, aki gyakran sündörgött a műhelyben, miközben Suszter bácsi megálmodta, majd életre hívta a kelmékből a ruhákat. Anna mindössze hatéves volt, de ha ő nincs, a fivéreim és én valószínűleg név nélkül maradtunk volna, és nekem soha nem jut eszembe, hogy akár különleges is lehetnék.

Egy langyos, sűrű záporral elsiratott augusztusi estén történt. Suszter bácsi épp egy vékony szövetű őszi kabátot fejezett be, amit egy elegáns, fiatal hölgy rendelt meg pár héttel azelőtt. Már csak mi hiányoztunk róla, így mind a hatan ott hevertünk az asztalon, várva, hogy végre felvarrjanak. Anna egy ideig az ablakpárkányon könyökölve nézte, ahogy az eső leveri az abban az évben már másodszor szirmokat bontó akácfa mézillatú virágait, aztán egyszer csak felegyenesedett, és odasétált Suszter bácsihoz. Ahogy végignézett rajtunk, mosolyra szaladt a szája, és legnagyobb meglepetésemre ezt kérdezte a nagyapjától:

– Mi legyen a nevük?
– Mondd meg te! – dörmögte Suszter bácsi ősz bajusza alól, és ő is mosolygott. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, talán azért, mert már megszokta, hogy hozzá hasonlóan Anna is mindig tele van ötletekkel.

Anna pár másodpercig töprengett, aztán felcsillant a szeme, és ebből már tudtuk, hogy döntött. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy apró mutatóujját egyesével hozzánk érintette, olyan finoman, mintha attól tartana, hogy az érintésével fájdalmat okozhat nekünk, és elsorolta:

– Géza, Gusztáv, Gedeon,
Gáspár, Gellért, Gerzson!
– Nocsak! – nevetett Suszter bácsi. – Hiszen ez még rímel is. Ebben a sorrendben fogom felvarrni őket.

Így lettem közönséges, nevenincs gombból Gusztáv. Gusztáv, a kalandor, csak ezt akkor még senki sem tudta rólam.