Gyakorlótér kezdő isteneknek

Csak guggolt a puszták felett. Ujjai a talajban pihentek.
„Olyan vagy, mint egy kisgyerek”, mondta neki a reggel Loki. „Gyenge vagy. Gyengék a kezeid is. Azt hiszed, parancsolhatsz így a Titánoknak?”
Majd’ elsírta magát. De mégsem.

Inkább felszállt a magasba, s a munkagépeket figyelte, amelyek reggel óta a katlanban vesztegeltek. Ember egy szál se! Itt a remek alkalom!
Most senki nem figyel! Senki nem veszi észre!
Óvatosan kihúzta a föld alól kezeit. Megrázkódott a táj.
Egy darabig csak hallgatózott. Figyelte a neszeket. Sehonnan nem rohantak elő izgatott emberek az óriási robajra. Csend. Csak néhány sziklamorzsa gördült le a bánya hajlatain.
Két ujja közé csippentette a kotrógép pofáját, és elhúzta az egyik falig. Szétnyitotta a gigantikus szájat és belenyomta a földbe. Reccsent a száj, egy reszketeg csavar egyszeriben elpattant, s már meg is volt a baj! Ennyi volt. A törött állkapocs élettelen fityegett a hosszú nyakon.

Upssz! Ez kitudódik! Szinte biztos. De talán, le nem lepleződik. Csak ki kell gondolnia!
Kihúzta a bánya szélére a monstrumot, és nekilátott a munkának. Marka több százszorosát marta fel a földnek, mint amennyit az exkavátor egyetlen merítéssel elbírt volna. Háromszor markolt a fölbe. Nem akart túlzásokba esni. Így is csinos halmot emelt a katlan szájánál.
Aztán, visszalépett a mezőre, ahol azt a katonát látta pihenni.

Mélyen aludt. Szörnyekkel álmodott, ami nem is csoda, mert egy bikanagy szarvasbogár pihent a mellkasán.

Leseperte a bogarat, majd óvatosan a magasba emelte a harcost.

A kotró fülkéjében ébred majd, előtte az összehordott földdel. Csodát kiáltanak majd kezdetben, de idővel, szépen lassan meggyőzik magukat, hogy az idegen egyszerűen keményen dolgozott.
Ő nem emlékszik majd semmire, de jól esik neki az elismerés, és nem is visszakozik. A háborúnak vége. Úgysem volt munkája. Itt meg, akkor is megbecsülik, ha a végére el is törte a szerszámot.
Senki nem gondolja tovább, mert az ilyesmi mindig újabb és újabb kérdéseket vetne fel, arra meg nekik nincs idejük.
A realitás lassan, de biztosan győzedelmeskedik a csodákba vetett hit felett.

Az alvó iszonyatos magasságban lebegett. Ha kinyitja a szemét, bizton szörnyethal! De nem ébredt meg a friss szélre, csak a másik oldalára fordult, és összegömbölyödve aludt tovább, az óriás markában.
Az út nem volt hosszú. Neki csupán két lépés.
Megállt a katlan fölött (még mindig nem jött senki). Hála Odinnak! Lassan leguggolt.
Sajnos a katona nem fért be a fülkébe. Igazság szerint, majd kétszer akkora volt, mint maga a kotró.
Hangokat hallott!

Nem volt idő teketóriázni! Odaültette a munkagép tövébe, majd csendben elillant.

A háta mögött ebben a pillanatban nyíltak meg a Vallhalla kapui.
Az óriásasszony megállt a kapuban, válla lágyan simult az ajtófélfának.
– Öt perce van, fiatalember…
– Odin farkasa!
– Odin farkasa. Mindjárt kezdődik. És még ki kell porszívóznod előtte a szobád!
– Rögtön – mondta az asszonynak.
Játékokkal teli vödréből tankokkal rakta körbe a törött kotrógépet. A legjobb lesz, ha a bátyja így talál rá.
– Megyek.
Utolsó simítások. Lövedék szaggatta földhalmok. Pár lánctalpnyom.
– Mit csináltál a kertben?
– Játszottam.
– Ah, s ugyan mit?
Majdnem elmondta, hogy eltörte a kotrógépet, ami nem is az övé volt. De ő nem függött akkor már senkitől! Loki is megmondta a reggel, hogy keményebbnek kell lennie! Lassan anyjára emelte tekintetét, s csak ennyit mondott:
– Rendrakóst. Valakinek a helyére kell tenni a dolgokat.