Gyász

Egy fiatal nő botorkál az erdő fái között. Úgy tetszik, céltévesztetten, de nem. Tudja, hova tart. Nagyonis jól tudja. Mezítláb, hófehér hálóingben tapos utat magának a bokrok és cserjék között, arcába hódara és fagyott levelek csapódnak. A hálóingét úgy tépdesi a jeges téli szél, mintha el akarná venni tőle. Az asszony tüdeje sípol a tűhegyes levegőtől. Lassan halad előre, bármilyen óvatos is, a kavicsok és a gallyak fájdalmas sebeket ejtenek a lábain és a karjain. A világosbarna, kötött kendőt egy hirtelen széllökés letépi a válláról és magával ragadja a csattogó fák csonka koronái fölé. A Hold éppen felette világít, a táj minden apró részletét láttatni engedve. Mintha csak ellopta volna a színeket a világról. Minden szürke és fekete, egyedül a Hold az, ami sárgás színével megtöri ezt a fekete-fehér, mozgó fényképet.
* * *
A jeges szél úgy váj az erdő meztelen fái között bolyongó asszony bőrébe, mint megannyi éles kés. Néha ágak reccsenésének száraz zaja énekel együtt a széllel, de csak egy pillanatra. Hódara és halott falevelek keveréke vág az asszony arcában, de ő észre sem veszi. Mezítláb rohan az éles köveken, a fák tövében növő kis cserjék bele-bele marnak meztelen lábszárába. A Hold szemrehányóan és hidegen süt az erdő koronája felett; mintha csak egy tükör volna. Mintha egy könyörtelen tükör volna, ami erőszakkal kényszerít, hogy megnézze magát benne, mert tudja, hogy aki vissza néz rá, már nem ugyanaz az ember. „Bűnös!” – ordítja sárgán a Hold; és szinte vigyorog belé. Az asszony kényszeredetten pillant az égre. Úgy tetszik, mintha maga a Hold árasztaná magából ezt a csikorgó hideget. A Hold-arc szemgödrei feketén és üresen tátonganak, akár az űr. Az arc váratlanul növekedni látszik és a nőnek erőszakkal kell leszakítania róla a szemét. Tovább indul. Fehér hálóingét (ez minden, amit visel) vadul csapdossa a szél kisebesedett lábaihoz. A barna kendőt, melyet induláskor a vállára terített már rég letépte róla és magával ragadta a jeges örvény. Futás közben hosszú, hullámos, sötétbarna haja a hátának csapódik. A gúnyos, sárga Hold torz árnyékot rajzol a asszony alá, ami ragacsos, fekete folyadékként úszik alatta.
* * *
Végre megérkezik. Lábai sebekkel borítottak, de vér már nem folyik belőlük. Az ereiben rekedt, mint egy elkényeztetett, kövér macska, aki elrejtőzött a hideg elől és inkább éhen halna minthogy kimerészkedjen. A sebek szétnyíltak és megdermedtek a nő hamuszürke lábain és karjain. Akár egy halott testen, amiből a boncasztalon már leeresztették a vért. Egy dermedt, a hódarától itt-ott fehéres földkupac emelkedik az asszony előtt. A Hold felülről világít rá, megfosztva így még az árnyék jótékonyan takaró fátylától is; csupaszon mered a fák lábainál a semmibe. Az asszony zihálva figyeli a halmot, majd a dombra rogyik. A szél még mindig fúj, az érdes, hegyes ágak összekoccannak a feje felett. De a nő bőre már nem érzékeli a hideget. Az asszony dermedt, lilásszürkére fagyott kezével, óvatosan megérinti a sírt. Olyan óvatosan, mintha attól félne, hogy darabokra törik az érintésétől.
* * *
Az asszony puszta kézzel váj bele a kővé fagyott földbe. Körmei, melyek olyan lilák, mintha festve lennének, felszakadnak és a fájdalmas sebek helyén friss vér serken ki, de szinte azonnal megdermed és csakhamar végleg el is apad. Az asszony fájdalmas, éles sikoltásban tör ki; de nem a felszakadt körmei miatt. Ez a fájdalom belülről jön, és úgy marja, akár a tömény sav, ami lassan minden szervét szétrágja; a szívét hagyva utoljára, hogy a szenvedés legvégső fokáig, erőszakkal tarthassa benne az életet és csak azután engedje lelkét kiszakadni a testéből.
* * *
A nő lehunyja a szemét és könnycseppek kezdenek gurulni az arcán. Meztelen csigaként szántanak fényes barázdákat piszkos arcára. A cseppek, aztán sorra megdermednek, mintha a felettük lustán sütő Hold megvető pillantásától rémültek volna meg. Az asszony lassan lélegzik; mélyeket szív a jeges levegőből, amely úgy szántja végig a légcsövét, akár egy marék éles kavics.
* * *
Az asszonyt most nyirkos, fekete falak veszik körül. Nincs se ajtó, se ablak, csak az égig érő, feketén gomolygó, ragacsos falak. Két kezén vastag vasbilincs csillan meg a fekete fényben. A falhoz láncolták. Ekkor az erő és a fájdalom egy különös egyvelege olyan hullámban tör utat magának az asszony testében, hogy a test, mintha maga az emberi hús kelne életre és próbálna kitörni a lélek fogságából, előrelendül, a karok vállból kifordulnak és feldühödött vaddisznóként a sötétségnek ront. A váll hangos roppanásának visszhangja nekicsapódik a falaknak és lassan gördül végig minden egyes kövön, a kövek minden egyes repedésén és a repedésekben összegyűlő nedvesség minden cseppjén, hogy végül, mint valami undorító massza csuroghasson le róluk a padlóra. A nő vállból kifordult karokkal csüng csuklóin az ólomsúlyú, rozsdás láncokkal. Feje előre szegve, kócos, megfakult haja egészen eltakarja az arcát.
* * *
Az asszony a síron ül. Szemét lassan kinyitja és a semmibe bámul. Szemei kocsonyájába még bele-bele vájja fagyos pengéjét a szél, de már nem tud könnyet facsarni belőlük; olyan üvegesek, mintha egy kitömött bagoly szemei lennének.
Felsóhajt.
Kívülről látja magát. Látja saját üveges, elkerekedett tekintetét, amely úgy tetszik, egyre közelebb kerül hozzá.
* * *
A szemben hirtelen tűz lobban és a nő látja magát, ahogy meggyullad a ruhája, hallja magát, amit felsikolt. Érzi, ahogy a lángok perzselő kígyóként marnak a bőrébe, egyre jobban és jobban és mélyebben… Bőre elszíneződik; saját sikolyait már csak a távolból hallja, mint egy visszhangot; ami végül teljesen elhal. Csak a lángok maradnak, amelyek most mintha lelassultak volna, csak azért, hogy az ő szenvedését megnyújtsák. A bőre lassan elszenesedik, előbukkan koponyájának fehérje, majd a fogak is láttatni engedik magukat, arca egyre vékonyodó húsán keresztül. A hús egyre feketébb; a mind több helyen kibukkanó hófehér csontok tükörként verik vissza a lángokat.
Forróság mindenütt.
* * *
A Hold torz, gunyoros arca lassan halványulni kezd, ahogy a hajnal fémes koppanással a világra zuhan. Az asszony teteme már ráfagyott a földhalomra. Üveges tekintete a semmibe bámul, akár egy kitömött bagolyé.