Gyász anyó

Még világos volt, amikor látogatóba érkeztem az idős nénihez. Gondoltam, illő eljönnöm hozzá, hiszen férjével jóban voltunk, míg a múlt héten meg nem halt szegény. Ugyan a nagyapám lehetett volna, mégsem kezelt úgy, mint egy kisgyereket. Nagyon szomorú dolog.

A néni (nem is tudom a nevét) szívélyesen fogadott, s bár fekete ruhát viselt, a gyász nem ütközött ki kedélyén. Bevezetett a halványan megvilágított nappaliba. A falakon megfakult festmények, szőttesek lógtak, a szekrények ajtaján látszott, hogy nyikorogva nyílnak.
– Foglalj helyet, kedveském – jött az udvariasság.
Leültem és óvodásnak éreztem magam a hatalmas karosszékben. Azt se tudtam igazából, mit mondjak, ámbár nem is kellett szólnom.
– Ej, várj csak – mondta ő – Elég kényelmesen ülsz?
Nem is válaszolhattam, már kaptam is egy párnát a hátam mögé.
– Így jó lesz, így kényelmes – beszélte maga elé.
Visszasétált saját székéhez, de ahogy készült leülni, rögtön újfent hozzám fordult.
– Nem vagy éhes? Kérsz egy kis finom tökfőzeléket? Most lett kész – ajánlotta bíztatóan.
Én csak csóváltam a fejemet, nem akartam mohónak tűnni.
– Ejnye, és egy kis süteményt? – folytatta a kínálatot.
A főzelék visszautasítása után a süteményből kérni nem tűnt helyes lépésnek, bár talán könnyebben tálalná a főtt ételnél. Ismét nem-et jeleztem szerényen, hiába, a néni hozott egy tálca édességet.
– Egyél csak! – Hát ettem.

Éppen szóba akartam hozni a férjét, hisz azért is jöttem, hogy róla beszéljünk, hátha jól esik neki, de a szó megint nem hozzám került. Amíg a sütit rágtam, a néni váratlanul elkezdett mesélni az aznapi eseményekről. „Reggel fájt a derekam, csak úgy sajgott” – mondta. Majd rátért a bevásárlásra (micsoda árak vannak), a szomszédokra (némelyik nemigen ismeri az illemet), a főzésre (gazdagodtam egy kalács, egy kuglóf és egy befőtt receptjével, és azt a huncut tényt is megtudtam, hogy ezek közül némelyiknek ő az egyedüli ismerője). Szép lassan eljutottunk az adott pillanatig. Én csak figyeltem, bólogattam.
– Nagyon ízlik ez a sütemény – szólaltam meg talán először.
A néni roppantmód örült. Mosolyogva jegyezte meg: – Tudom, hogy ez a kedvenced.
Nem az a kedvencem, de mindegy, ezt nem közöltem vele. Nem is tudom, honnan vette. Talán, mikor egyszer találkozott a nagymamámmal, tőle, de rosszul emlékezett. Nem érdekes.
– Majdnem elfelejtettem – kapott ősz fejéhez. Eliszkolt, s csodálkozásomra egy újsággal tért vissza. Kezembe nyomta, s kezét vállamra téve végig nézett rajtam, mint aki elégedetten elemzi az összképet.
Belelapoztam abba az újságba, bár nem találtam érdekesnek a híreket. Ha ez örömet okoz neki, hát legyen.

Bő tíz perc elteltével, mialatt megszólalni vagy a lapokból felnézni nem mertem, a néni újra akcióba lendült. Én akkor az ablakon kipillantva, nyugtalanul vettem észre, hogy időközben besötétedett. Rövidnek szánt vizitem túlontúl hosszúra nyúlt. Az öreg özvegyasszony ekkor bekapcsolta a régi recsegő televíziót. Felém mosolygott, s behangolt egy igen unalmas programot. Én nevettem, mikor ő is, és a végén elgondolkodva néztem magam elé.
– Későre jár, mennem kéne – jeleztem halkan.
Szavaim nem találtak nyitott fülekre. Az anyóka csak nézett kedvesen.
– Tényleg késő van – mondta mégis, s én már emelkedtem székemből – Megágyazok! – jelentette ki s én visszaestem ülőhelyemre.
Mikor visszaért, és látta, hogy ülök, ő is visszaült.
– Mégis inkább nézzük kicsit a televíziót? – kérdezte igazán kedves hangon – Aztán holnap ne feledd, korán kell kelnünk. Megyünk az orvoshoz, tudod. Na, megetted a sütidet? Jó. Ezt szeretem, mikor látom, hogy van étvágyad. Így is legyen! Mi lenne velem nélküled? Ki javítja meg a vízcsapot, ha te nem vagy?
Azzal kivitte a morzsás tálcát. Én csak ültem ott egyhelyben, néztem a tv-t, s a másnapi orvoslátogatás miatt aggódva tördeltem öreg kezeimet.