Gyerekarcú legenda

Az ember valahonnét jön, és valahová tart. Legalább is ezt szokták róla mondani! Mégis – szerencsés esetben -, léteznek olyan kivételesen különködő, és különös ,,csodabogarak” akik igaz átvonulnak mintegy jelképesen az életükön, mégis, ha meghalnak hatalmas űrt hagynak maguk után, és a zsibongó, folyamatosan szenzációkra éhező világ egyszerre csak félni fog, mert önmaga is érzi, hogy kivételes emberi csillagot veszített el, akit többé már nem lehet meleg baráti kézfogássokal, finom vacsorákkal, jóízű, tartalmas beszélgetésekkel üdvözölni, és akire az utókor mégis úgy emlékezik, hogy azok voltak egy adott társadalmi korszak legszebb emlékei!
Hullámos Elvis frizurája, nyurga, cingár és szemüveges fiatalember ült kényelmesen egérlyukméretű kisebb garzonlakásában; lábait kényelmesen feltette a másik ülőalkalmatosságra, míg kedvenc könyve a Kis hercegbe mélyedt! Mintha folyamatosan gondolkodó, tevékenykedő, hiperaktív agyát is arra kényszerítette volna, hogy megragadhassa az adott pillanatokat, és ezzel méltóvá válhasson arra, hogy egyszer és mindenkorra kiléphessen az ember alkotta történelemből.
Egyik hölgy ismerőse – aki nem mellesleg egy hírneves, és megbecsült színiskolába is járt vele, és később is jószívvel elmékezett a különös fiatalemberre -, kölcsönadta neki a bécsi klasszikusok egy-egy értékes, és akkori viszonylatban kissé méregdrága bakelitlemezét, ami most szépen köröket leírva járt a kiszurperált lemezjátszóban, mintha egy olyan futóra hasonlítana, aki csak körökben képes végigfutni egy-egy versenyt, vagy éppen a komoly tétre menő maratont.
A szemüveges fiatalember is kis hercegnek képzelte magát, aki a föld nevű bolygón éldegél, és egy olyan tisztalelkű, örökgyerekre hasonlít, aki feltétel nélkül szemléli a körötte lévő emberi világot! Megpróbálja alázattal, és titokban ellesni titkait, fortélyait, és az őt körülvevő emberek gesztusait. Mindig őszinte, érdeklődő, mégis saját maga összetett, belső személyiségét senkinek sem engedi meg, hogy láthassa, vagy megismerje, hiszen ezzel megszegne valami titkos, egyedül csupán csak rá jellemző, személyes fogadalmat!
– Nagyon köszönöm, hogy meghívtál ide! – mondja kicsit bizonytalanul egyik hölgyvendége, aki kellemes, rózsaszín jellegű szoknyás ruhát visel, és kicsit zavarban is van. Nem lehet pontosan tudni, hogy vajon azért-e, mert a különc fiatalember valóságos szentírásként tanulmányozza kedvenc mesekönyvét és ilyen esetekben a világ többi részét tökéletesen kizárja, vagy meglehet pontosan azért, mert egyes egyedül csak a kimondhatatlan, különleges varázslat számított, mely egész személyiségét is meghatározta!
Az ifjú hölgy kissé furcsának, különösnek találta, hogy a szemüveges fiatalember az egész este folyamán jóformán levegőnek nézte őt, mintha ott se volna; aztán hirtelen felkelt eddigi nyugvó, ülős, elmélkedős helyzetéből. Mintha valami, vagy valaki jóindulatúan kibillentette volna őt eredeti helyzetéből!
– Akkor most Larry gesztusait fogom használni! – jelentette ki tréfásan, szinte gyerekes derűvel, mint aki különleges ajándékkal kedveskedik egybegyűlt vendégei számára.
Az ifjú hölgy és az egyik cigarettát a másik után meggyújtó, kissé félszeg úr összenéztek kíváncsian, majd a hölgy a félszeg fiatalembernek odasúgta:
– Te? Ez mit is jelent?!
A félszeg fiatalember közelebb húzódott, és halkan közölte, hogy mivel a szemüveges fiatalember színészkedik, ezért más emberek szokásait, és gesztusait fogja leutánozni!
– Á! nagyon jó! Kíváncsi vagyok! – kíváncsi érdeklődéssel fordult a szemüveges fiatalember felé, aki már fel is vette azokat a jellegzetes, kisebb-nagyobb személyiségmorzsákat, és kisebb gesztusokat, melyek barátját talán mindig is jellemezték.
Feltűnően elkezdte vakargatni az egyik karját, ami azt jelentette, hogy feszültté vált, vagy idegeskedő lett; majd enyhén megpiszkálta az orrát, mint aki tesz az egész világra; majd pipiskedő lábujjhegyre állt, akár egy jól képzett balett táncos és úgy egyensúlyozott tár percig lábujjain állva, mint aki egész életében ezt csinálta, és meg se kottyan neki!
– Bámulatos mennyi mindent tud ez a fiú! – súgta vissza a másik fiatalembernek az ifjú hölgy, aki talán még sohasem láthatta ennyire testközelből annak az embernek a színészi játékát, akivel egykoron az egyik neves filmstúdió meghallgatására ment.
Legutóbb a szemüveges fiatalember nem ment vissza az egyik próbavizsga előadásra, mert a szakmai körökben nagy hírnévnek örvendő rendező kellően tapintatlan, gonoszkodó, és sértő kritikát fogalmazott meg vele szemben, amit a fiatalember – magától értetődően -, magára vett, és bár sohasem állt arrogáns, vagy hiú ember hírében nagyon magára tudta venni az ellene elkövetett ,,lelki vétségeket.”
A szemüveges fiatalember előadása végeztével illedelmesen meghajolt, mintha színpadon lenne, majd visszasüppedt kényelmes foteljába, hogy továbbra is kedvenc mesekönyve részletes tanulmányozásának hódolhasson!
– Hé, fantasztikus voltál öregfiú! Le a kalappal! – veregette jólesően hátba párszor barátját a félszeg másik.
– Szerintem imitt-amott még nem teljesen elkapott a karakterábrázolás, de jobb volna még hozzáadni valami szükséges pluszt! – bizonytalan hangja mintha önmagával folyamatosan elégedetlenkedő, lelkiismereti vívódásról tanúskodott volna.
– Szerintem is ragyogó jelenetsorozat volt, ha megengeded! – gratulált a hölgy, aki most szerette volna azonnal arcon puszilni, vagy megvédeni, dédelgetni azt a nagy, és örök gyereklelkű férfit, aki szinte senkinek sem engedte meg, hogy megláthassák igazi arcát.
A bach lemez bakelit lassan a végéhez közeledett. A szemüveges fiatalember rögtön felpattant, és máris kivette barátjától kölcsönbe kapott újabb komolyzenei lemezét.
Véletlenségből ahogy megfogta a lemezt, észre se vette, hogy megkarcolta, csak akkor, amikor a régimódi lemezjátszója tűje folyamatosan akadozni kezdett a finom repedések törésvonalai mentén.
Amikor ezt észrevette hirtelen irtózatos, mélyen meggyökeresedett, rázkódó erejű vulkánkitöréssel tört fel lelkéből a totálisan kétségbeesett sírás! Úgy sírt, akár egy kisgyerek, aki figyelmetlenségből összetörte kedvenc játékát, és érzi, hogy már nem kaphat soha többet újat helyette!
A félszeg fiatalember megpróbálta elpoénkodni a szituációt.
– Rá se ránts öreg haver! Ez egy régi lemez volt, majd veszek egy újat neked és azt kedvedre hallgathatod! – próbálta minden igyekezetével megvígasztalni, de a szemüveges fiatalember vigasztalhatatlannak tűnt.
Az ifjú hölgy – bizonyára felbuzdulva a mélyen átélt szomorúság láttán -, kedvesen, gyöngéden odament a zokogó szemüveges fiatalemberhez, akit sebezhetőségében is tovább tört a fájdalom, és kétségbeesés, és részvéttel párszor megsimogatta fejét, majd szenvedő arcát; ahogy mélyen kifejező, nagy, és átható kék szemeibe belenézett, mintha mindazt a fájdalmat, magára hagyatottságot látta volna, ami talán minden emberre jellemző, és mégis, amit mindenki megpróbál minden erejével eltitkolni!
– Nézd csak Jimmy! Nincsen semmi baj! Ne itasd itt az egereket, mert a végén még nekem is törvényszerűen sírnom illik veled! – vigasztalta megértően, olyannyira kedvesen, mintha a másik egy törékeny porcelánbaba volna, ami bármelyik pillanatban tovább törhet!
A szemüveges fiatalember – bár senkinek sem engedhette meg -, hogy megláthassa valódi, személyesebb arcát, most mégis mintha felfedte volna szomorú, viszontagságos élete egyetlen, jelentősebb szeletét; gyermekkorának korai kezdeteit, mikor ideje korán fél árvaságra jutott, majd nagybátya farmján töltött önfeledt időt, amikor talán egyedül csak az állatok fogadták be maguk közé, mert ők sohasem ítélkeztek felette, mint a galád, gonoszságra hajlamos emberek.
Még néhány jelentős pillanat, és minden megmaradt, kifejező könnycseppet visszaszívott, mert úgy érezte visszaél meghívott vendégei türelmével, akik viszont megbecsülték, és elfogadták gyerekes különcködéseit.
Felpattant, mint szokta, és a kis négyzet alakú ablakhoz ment, ahonnét bármikor szemügyre vehette aprólékos megfontoltsággal a kinti, folyamatosan nyüzsgő New Yorki betondzsungelt. Jellegzetesen kisfiús tekintete szeretett elkalandozni, bámulni, és ábrándozni. Leginkább olyan kíváncsi gyerek benyomását keltette, aki vidékről tévedt a nagyváros pezsgő vérkeringésébe, és mintha folyamatosan ismerkedne, vagy tanulmányozná a helyi szokásokat.
– Jól vagy Jimmy? Minden rendben?! – kérdezte barátja, aki mivel taxisofőrként kereste kenyerét megtanulta kiismerni az embereket. Azonban sok esetben barátján így sem tudott eléggé kiigazodni.
A fiatalember bólintott, majd mintha egy csapásra jókedve kerekedett volna előbb fütyölni kezdett, majd következett a tamtamdobok megszállott püfölése, hogy a lelkében megrekedt irdatlan sok energiát szükségképpen levezethesse.
A barát, és az ifjú hölgy előbb szokatlanul összenéztek, majd jóravaló cinkosok módján türelmesen, és alázattal hallgatták a karibi, afrikai dallamokra emlékeztető dobok ütemes kopogását, és mintha önmaguk is megértették volna azt a fajta egyetemes üzenetet, amit a szemüveges fiatalember egész életében hordozott, úgy hogy szinte már a részévé vált. Felnőni minden esetben fájdalom!