10.
Visszatérve Bűnöző Úrhoz.
Netán a bűnözőt kell sajnálni, azokat, akik csalnak, rongálnak, és randalíroznak, akik szinte élvezettel kikezdegetnek (téglányi kődobálással) a rendőrkordonnal, akik kezdeményezik, szinte kikényszerítve az összecsapást. Aztán amikor a rend őrei fellépnek ellenük, s urambocsá’ nem éppen kesztyűskézzel fékezik meg őket, akkor ők lennének ártatlanok? Sőt, ha jogosan elítélik őket, akkor üldözötteknek, netán vértanúknak kiáltják ki a randalírozókat, amiért a „forradalmuk” idején „hősként” viselkedtek?!
A rend és békesség érdekében szükséges azokat, akik rendbontás, fosztogatás, rongálás vagy éppen a rendőrök elleni támadásuk és egyéb vétségükért a rend védelmezésére fölesküdött rendőrökre támadnak, azokat az igazságszolgáltatásnak átadni.
Ha pedig a bűnözőket elítélik és megfelelő helyre, börtönökbe zárják, miért lennének ártatlanok?
Talán őket kellene sajnálni, netán fölmagasztalni, hősként tisztelni?
Inkább a békés, tisztességes embereket, és a rendőröket kell becsülni (nem becsmérelni) megérteni, és elismerni nem könnyű munkájukat, miközben kénytelenek elszenvedni a hősködők kődobálását…
Ha mindig, mindenkinek szabad lenne mindent elkövetni – mások kárára, ha mindezt nem tudják megakadályozni a mindenkor erre hivatott szervezetek, akkor csak káosz következhet, és eluralkodik az anarchia. Kinek lenne jó?
Talán őt, a rendbontót, rongálót, a rablót, a gyilkost kellene sajnálnunk, ha elítélik, hogy majd évekig gondolkozhat a tettén? Közülük sokukat idő előtt kiengednek, mert megbánást mutattak/vagy színleltek, de sajnos, utána ismét továbbfolytatják, továbbűzik kisded játékaikat az emberiség kárára.
Miért kellene azokat védeni, szemben a kárt szenvedett, az elpusztított családapa gyermekeivel, feleségével, akiknek az életét tönkretette egy garázda vagy rablógyilkos?
Nem vagyok kőszívű, ha megbántanak, ha valaki vét ellenem, igen, meg tudok neki bocsátani, még ha marad is bennem tüske az igaztalan bántalomért.
De az ilyet, a gyilkosságot, a rablást, a milliárdos károkozók bűneit soha, senkinek nem volna szabad, nem lehet megengedni és megbocsátani!
11.
Nem telt el azóta hosszú idő, amikor az utcán szembejőve velem, találkoztam azzal a városunkban, és általam ismert Bűnöző Úrral, aki mosolyogva köszöntött, mert valamikor abban a társasházban lakott, ugyanazon emeleten a családjával (a feleségével, és két, 10 év alatti gyermekével), ahol én. Ő az, aki gyermekei előtt metszette le édesanyjuk fejét, késsel megfenyegetve-kényszerítve őket arra, hogy mindezt végignézzék, s közben még csak nem is pisszenhettek.
Meglátva szabadon járkálva a kegyetlenül öldöklő embert, kirázott a hideg.
Ismertem a gyilkos édesanyját is, aki elismert, jó tanár volt, gyermekeimet ő is tanította az általános iskola felső osztályaiban. Nem tudom, a szerencsét len asszony hogyan tudta feldolgozni fia súlyos tettét… Igaz, férje súlyos alkoholista volt, ezért elvált tőle.
Azonban valószínű, hogy (az apa) gyermekeibe átörökíthette alkoholtól károsodott génjeit, mivel a két fiúgyermeke közül egyik egész életében pszichiátriai kezelésre és állandó gyógyszerezésre szorult, s ennek kapcsán csendes, túlzottan magába zárkózott egyén, mégis, neki és feleségének becsületére válik, hogy gyilkos testvére gyermekeit magukhoz véve fölnevelték, mivel apjuk hosszú időre elmegyógyintézeti bezárás-büntetést kapott, s 10-15 év múltán, kint sétálgat a városban.
Hogy lehet ilyet megbocsátani annak, aki meggyilkolta gyermekei anyját, gyermekeit megfosztotta anyjuktól, és olyan emléket oltott beléjük, amit egész életük folyamán magukban kell hurcolniuk?
Egy ember életének elvétele nem az emberek (sem a bírák, s főleg nem a gonosztevők) dolga, hanem Istené. Aki elvette más életét, köszönje meg és adjon hálát Istennek, hogy nálunk már nincs halálbüntetés, „csak” életfogytig, ami 15 évig tartott – abban az időben.
Olyanokra is megfelelő szigorral sújtson le az igazságszolgáltatás, akik az előbbiekben vázolt rombolásukkal milliós-milliárdos károkat okoznak. Az ország vagyonát, mindnyájunkét senki ne tekintse magáénak, ne adassék meg számukra az, hogy kárt tegyenek benne. Kártevésüket soha meg ne ússzák büntetlenül!
Ha tőlem függne, én az életfogytig tartó büntetést szó szerint mérném ki (akár börtön, akár egy zárt elmeosztályi elzárásra ítélték az elkövetőt), hogy aki azt „kiérdemelte”, soha többé ne élvezhesse a szabad levegőt és a Teremtő-éltető nap sugarát.
*
Utóhang
a történet értelmezéséhez, és
a gyilkossági ügy lezárása.
Anya: Kitti
Lánya: Hedvig, beceneve: Hédi
Fiútestvére Levente, aki Budapesten él,
sógora László, akinek felesége: Anett.
Anett húga: Gyöngyvér. Becézve: Gyöngy.
Anett és Gyöngyvér testvérek. (Gyurkovics-lányok.)
*
Anett csendes, félénk, vékonydongájú nő, kiskoruk óta elválaszthatatlan barátnők, együtt jártak általános iskolába Hedviggel (Hédi), majd Anett követte barátnőjét a középiskolába is, sőt, mikor azt elvégezték, első munkahelyük is sokáig azonos lett a helyi kórház rtg. osztályán. Gyámoltalan, ezért mindig túlzottan ragaszkodott barátnőjéhez (Hédihez).
Hedvig bátyja Levente, akinek a felesége az eset előtt nemrég’ házasodott össze Laci feleségének húgával: Gyöngyvérrel. Éppen nagy gondban voltak, mivel akkor költöztek be a főváros egy szép zöldövezeti lakásába. Őket látogatták meg és segítettek a rendezkedésnél.
Margit (a gyilkosság áldozata), Hedvigékhez közeli lakásban lakott férjével és két kiskorú gyermekkel, a kórház elmeosztályán, hosszú évekig dolgozó nővér – volt.
Tisztában volt vele, hogy férje súlyos beteg. Igaz, sokan nem sejtették, mivel idegen alig vehette észre lappangó elmebaját (amit alkoholista apjától génjein átörökítve kaphatta), általában normálisan viselkedett, udvarias fiatalember volt, feleségénél fiatalabb.
Margit férje: Miklós (a gyilkos), annak bátyja: Jenő, aki a gyilkosság után tanítónő feleségével együtt elvállalták, és az elárvult gyermekekről gondoskodva ellátták, nevelték és taníttatták őket.
*
A kórházban nagy bajba került a főorvos, aki az ápolt személyt kérésére hazaengedte, felesége könyörgése ellenére, mivel elmondta neki, hogy otthon mennyire agresszív, fél tőle, félti tőle a gyermekeit is.
Az is zavart szellemi állapotára utalt, hogy a kórházból hazafelé betört a zeneiskolába, ahonnan zeneszerszámokat vitt el – ablakon át közlekedve. Igaz, a zenéhez volt némi tehetsége, játszott időnként egy helyi zenekarban, de korábban nála ilyen sohasem fordult elő, nem vallott rá ez a cselekedet. Az ellopott holmikat egy közeli kert zugában találták meg a bírsági eljárás kivizsgálása idején. Erről Miklós nem tett említést, nem vallott róla, sőt, tagadta, azonban a fellelt nyomok hozzá vezettek.
Az orvost is kihallgatták sorozatosan, felelőssé tették, amiért meggondolatlanul kiengedte az osztályán ápolt beteget, aminek ilyen tragikus eljárás következménye lett. Arról nem tudok, indult-e ellene.
Kihallgatások a rendőrkapitányságon. Önként jelentette be telefonon: Levágtam az asszony fejét, jöjjenek, tudom a kötelességem…
A városban, köztiszteletben álló anyjára való tekintettel maga a rendőrkapitány hallgatta ki.
Már a kihallgatás során, furcsán viselkedett, nehéz volt elképzelni, hogy lehetett kiengedni ilyen állapotban valakit a zárt osztályról…
Nemsokára átvitték a közeli Büntetésvégrehajtási Intézetbe, helyi elnevezés szerint a Gömbölyűbe, ugyanis távlatból, a hegyről nézve a magas kőfallal bekerített részen vannak az irodák, és középen, valóban egy kör alakú épületben, körben vannak az őrizetesek apró cellái.
Zavart elmeállapotát kivizsgáltatták, melynek lapján a városban működő Másodfokú bíróság 15 évi, zárt elmeosztályon történő büntetésre ítélte.
Záró gondolatok
Mozgalmas és reprezentatív hely volt a Városházán betöltött állásom. Bár – amikor fölvettek oda, először a pénzügyi osztályon könyvelőként dolgoztam, és nem szívesen mentem át a titkárságra, amikor ott az elődöm szülési szabadságra ment, és megüresedett az állás. Azonban engedtem a csábításnak, s végül nem bántam meg. Amikor aztán 1965. május 1-jével Lombos került a város élére, egészen más lett a helyzet, mint korábban. Megindult valami a város életében, s az a lendület, ami ezt az időt követte, nagyon kedvemre volt.
Gyakran került sor fogadásokra, rendezvényekre, rendszeres nagygyűlések, tanácsülések élénkítették a monoton irodai munkát, amit mindig gondosan elő kellett készíteni. Lehet, hogy én különc vagyok, de ahogyan nagyon szerettem valamikor iskolába járni, és tanulni, úgy kedveltem a munkahelyemet, élveztem a munkámat, annak ellenére, hogy nem ezt az életcélt tűztem magam elé, nem erről álmodtam boldog ifjú koromban.
A Városi Tanács apparátusában betöltött állásom tette lehetővé, hogy sok mindenbe betekinthettem.
Az azonban legmerészebb álmaimban sem jutott volna eszembe, hogy olyan eseménynek leszek majd szemtanúja, mint ami korábban, 1973-ban történt (a túszdráma), s annak nagy részét – mint mozivásznon, úgy figyelhettem.
S ki gondolta volna, hogy később egy új házba költözve, annak egyik lakásában olyan szörnyű gyilkosság történik, amiről e rövid kötetben megemlékeztem.
De ilyen az élet – nem mi döntjük el, mi történik körülöttünk…
A szerző
15 hozzászólás
Kedves Kata!
Jól megvárakoztattál bennünket az utolsó résszel.
Csak 15 évet kapott a gyilkos? Azt hittem életfogytig tartó büntetést.
Gondolom, nem volt kellemes szembetalálkoznod vele, még 15 év múltán sem.
Azzal viszont egyetértek veled, hogy az életfogytig tartó, az addig tartó legyen. A jó magaviselet, az lehet a börtönben az, de onnan kikerülve, ki kontrollálja a magatartását? Nem hiszem, hogy ennek az embernek a gyermekei örülnének, ha szembetalálkoznának az apjukkal, annyi év után, aki, ki tudja milyen iszonyú emlékeket hagyott gyermekeiben.
Hátborzongató volt a történet, Katám. Igaz történet lévén, köszönöm Neked, hogy közreadtad és olvashattam.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Örülök, hogy végig elolvstad a történetet. Igen, igaz történet volt, csak itt megváltoztattam a neveket. S ilyen rémes tetteket nem lehet elég szigorúan büntetni, nagyon meglepett engem is, amikor 15 év múlva találkoztam vele.
Köszönöm a megjegyzéseidet, mindig örülök, ha meglátogatsz.
Szeretettel: Kata
Az igazságszolgáltatás a legtöbb esetben, nem az igazságot szolgálja. Én a fogat-fogért elvnek a híve vagyok, akkor a jó magaviselet mit sem érne. Nem minden gyilkos érdemli meg az életfogytiglant szerintem. Szeretettel: István
Kedves István!
Nagyon egyetértek azzal, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat minden esetben igazságot. Gykran érthetetlen ítéletekről is hallgatunk, de hát a jog… legtöbb helyen mindig van egy kiskapu! Az előre megfontolt gyilkosságnál sosem volna szabad kevesebbet adni, mint életfogytilglant! S azt végig le kellene tölteni!
Milyen jó, hogy nem mentem jogásznak! Igaz?
Köszönöm, hogy meglátogttál, s elolvstad rémtörténetemet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Elolvastam mind a négy részt, elgondolkodtató, megrázó történet. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy mindez valóban megtörtént.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Valóban, a történet maga olyan, hogy ha csak kitalált volna, úgy is rémes lenne. De sajnos,
megtörtént eset. S mindezt a szörnyű eseményt az illető gyermekeinek egész életükben kell hordozniuk.
Köszönöm, hogy olvstad, mindig sokra értékelem a véleményed.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Ebből az írásból is kitűnik, hogy milyen sok dolgot megéltél életed során, és teszem hozzá, milyen jó, hogy ezeket le is írtad mindnyájunk okulására.
Üdvözlettel: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Igazat írtál, hogy sok mindent átéltem az idők folyamán… Sok kellemes emlékem maradt, de sajnos, éppen elég borzalmat is el kellett szenvednem. És csak a nótában van írva, hogy csak a szépre emlékezem… A kellemetlen emlékek is megmaradnak az emberben.
Gyakran szoktam mondani, hogy minden ember élete egy regény. Ha valaki figyeli a jörülötte zajló eseményeket, s megörökíti, nem kell az írónnak máshol keresgélnie.
Köszönöm érdeklődésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nekem is az a véleményem, hogy az életfogytiglan életfogytig tartson, ha már nincs halálbüntetés.
Egy ember életét elvenni a legnagyobb bűn, főleg ilyen brutális módon. Sajátos stílusban írtad meg ezt a véres,valós történetet, nekem tetszett, hogy beengedtél a gondolataid közé bennünket, olvasókat.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Szerintem helyes volt a halálbüntetés eltörlése már csak azért is, mivel – ha ritkán is – de előfordult, hogy mégsem a kiszemelt ember követte el a gyilkosságot, s az illető ártatlanul szenvedte el a kivégzést. S ez a döntés égbekiáltó bűn volt – szerintem. Az előre megfontolt szándékkal (és egyéb súlyosbító körülményekkel – elkövetett bünteséseknél viszont a valós életfogytiglani büntést kellene alkalmazi azzal a föltétellel, hogy azt később sem lehessen enyhíteni.
Köszönöm, hogy kifejtetted véleményedet.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Az írásodban sok mindennel egyetértek, azonban néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni. 1990-ig -amíg létezett halálbüntetés – sem ítéltek halálra olyan embereket, akik az elmeorvosi vélemény szerint nem volt beszámíthatóak a bűncselekményeik elkövetésekor. Ezeket az embereket a Kozma utcai börtön területén lévő IMEI-be /Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet/ kényszergyógykezelték már akkor is. A kényszegyógykezelés bármeddig eltarthatott. Ha az elmeorvosok "gyógyultnak" minősítették a kényszergyógykezeltet, akkor szabadulhatott. Valószínűleg ez történt a történetedben szereplő gyilkossal is.
Az életfogytiglan bírósági ítéleteknél ki kellett az ítéletben arra is térni, hogy az elítélt feltételes szabadlábra helyezését legkorábban mikor lehet kezdeményezni. /folyt./
Kedves Judit!
Tudom, az illető azért kapott kényszerbüntetést, mert elmebajos volt, s ezért szabadulhatott korábban, mivel gyógyultnak nyílvánították. Az eset jóvel 1990 előtt történt, amikor – ha nem elmebeteg – halálbüntetést is kaphatott volna. Én általánosságban értelmeztem a gyilkosokra vonatkozóan azt, hogy életfogytig büntetésnél nem volna szabad engedményeket alkalmazni (ami természetesen a mindenkori történnyektől függő). Az én szereplőm esetében legfeljebb az elmeorvosok elnéző magatartását tarthattam volna túlzottnak. Hiszen a gyilkosság sem történt volna meg, ha szigorúbban veszik azt, hogy hazaengedhetik-e a zárt osztályról az ápoltat a családhoz, amikor az ápolt a fenyegetésével már megfélelmlítette a feleségét és családját.
De mindenképpen megdöbbentő volt számomra, amikor az utcán szembetalálkoztam vele.
Köszönöm részletes véleményedet, mindig jó tisztázni a részleteket. Köszönöm, hogy szorgalmasan elolvastad a történetet.
Szeretettel: Kata
/folyt./ Ez legkevesebb a büntetés megkezdése után 20 évvel volt lehetséges! Ez nem jelentette azt, hogy akinek az ítéletében ez szerepelt, az 20 év után valóban szabadult is a börtönből! Csak megnyílt a lehetőség, hogy vizsgálni kezdjék, hogy alkalmas-e az elítélt a feltételes szabadlábra helyezésre.
1999-től azonban lehetséges tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélni a bíróságnak a "Bűnöző Urakat". A Szegedi Csillagbörtönben egy külön részlegen tartják fogva azokat, akiket ilyen büntetésre ítélt a bíróság. Ők soha nem szabadulhatnak /legfeljebb államfői kegyelemmel/. A büntetés-végrehajtás szervezetre nagyon nagy terhet ró a tényleges életfogytiglan tartó börtönbüntetés, mert ha valakinél kezdeményezhető a bíróság ítélete szerinti idő után a feltételes szabadlábra helyezés, annak érdeke, hogy a börtönben "jól viselkedjen", együttműködő legyen. Akinek azonban reménye sincsen a szabadulásra, azzal szemben nem marad semmilyen fegyelmező eszköz. Judit
Kedves Kata!
Írásod is bizonyíték arra, hogy a nép cirkuszt és kenyeret kér. Másképpen fogalmazva a gyilkosság és a tűzvész mindig érdekelte az embereket." Érdekes és izgalmas." Amíg a saját bőrökön meg nem tapasztalják. Amíg nézelődőből áldozattá nem válik, esetleg tragikus körülmények között el nem veszíti egy szerettét.
Érdekes írás.
Szeretettel: Ági
Kedves Ági!
Az mberek általábn szeretik a krimiket, a borzongásokat. Én viszont nem mondhatnám, hogy szeretem. S kitalált krimit nem is írtam volna, de ez megtörtént est. S valóbn közelről figylhettem az esemnyeket.
Köszönöm, hogy itt jártál és elolvastad.
Szeretettel: Kata