Gyilkosság a portásfülkében

Egy szép júniusi délután Gróf Kicsi Tóth István (nevezzük röviden GKTI-nek) a híres Electronic Doodad Zrt. elnök-vezérigazgatója a munkahelye felé igyekezett. Hétágra sütött a nap, tombolt a kánikula, GKTI orráról patakokban csorgott az izzadtság. Elhaladt egy fagylaltbolt mellett, a pultról barna, sárga, fehér, rózsaszínű krémköltemények hívogatták, de ő elhatározta, erős lesz, nem enged a csábításnak. Aznap már legalább 14 gombócnyit befalt, s bár a mondással ellentétben úgy tartotta, a jóból sosem elég, mivel semmi esetre sem árthat meg, ami finom; elhatározta, a nap hátralévő részében diétázni fog. Akaraterejének biztos tudatával hagyta el a fagylaltozót, amikor vaníliaillat csapta meg a feltámadó langyos fuvallatban. Tekintete a hűtőpultra tévedt. A kávéfagylalt tetején apró kávészemek barnálltak, a vanília lágyan omlott el edényében, csábító eperdarabkák piroslottak a rózsaszínű krémcsodán.
GKTI keze majdnem leszakadt a zsúfolásig telepakolt óriástölcsértől. A puncs félrebillent a fagylalttorony tetején, félő volt, hogy bármelyik pillanatban leesik. Ezt megelőzendő GKTI hatalmasakat harapott, élvezte, ahogy a hideg végig csúszik a torkán. A test és lélek számára egyaránt gyönyört adó édesség nem sokáig bírta a hőséget, az alja hamar elolvadt, a gróf (akinek nemcsak a neve, hanem a rangja is gróf) elszontyolodva nézte, amint végigfolyik a simára koptatott kockakövön.

– Jenő bácsi! – kiáltotta a portásfülkéhez érve.
Megszokta, hogy a Bizgentyű portása lelkesen elé siet, gyakran már az ajtóban várja, kíváncsian fürkészve a táskáját, vajon mit hozott neki.
– Jenő bácsi! – mondta most már kicsit mérgesebben, mert nem szerette, ha a dolgok nem az általa kedvelt rutin szerint haladnak.
A portásfülke apró helyiség volt, mindössze néhány négyzetméter egy ággyal, asztallal, két székkel, és egy kisebb szekrénnyel. Jenő bácsi negyedmagával osztozott a szűk szobán, két kutyával: Morzsival, a palotapincsivel és Pitikével, a border terrierrel, illetve egy cicával, Cirmivel. Azon a napon azonban az állatok is eltűntek. A málladozó plafonról szakadozott pókhálók csüngtek a mélybe, egyiken egy kaszáspók egyensúlyozott. A gróf szólni akart hozzá, ám a rémült pók gyors tempóban menekült visszafelé vékony fonalán. Sóhajtva tette az asztalra szatyrát, majd leült az egyik székre. Kibontotta a pilótakekszet, ám a falat nem ment le a torkán, a köhögési rohamtól majdnem elájult, amikor észrevette az ágy alól kikandikáló lábat, mely kísértetiesen hasonlított a Jenő bácsiéra.
– Jenő bácsi, térj magadhoz! – pofozta az élettelen testet, hiába.
GKTI rettenetesen megrendült. A portás a Doodad motorja. Ő engedi be és ki a dolgozókat, a vendégek és a prominens személyek is csak rajta keresztül léphetnek be az ipari vállalatok eme kiemelt gyöngyszemébe. Már hívni akarta a rendőrséget, amikor megszólalt egy síron túli hang:
– Majd én kinyomozom, ki volt a gyilkos!
Úgy tűnt, mintha Jenő bácsi beszélne, de ezt máris elvetette, hiszen ott feküdt előtte holtan, nyakán fojtogatás nyomaival. Talán túl sok bort ivott, vagy a fagylalt árthatott meg, mégsem kellett volna annyit ennie.
– Jól hallottad, én vagyok az, a Jenő bácsi. Ne aggódj, mindent ki fogok nyomozni!
Egyszerre csak ott termett előtte Jenő bácsi elegáns öltönyben (a valóságban sosem viselt ilyet) nyomozóként, ugyanakkor a holttest is maradt a régi helyén. A gróf azt hitte, megbolondult. Kinyitotta a portásfülke ajtaját, hogy friss levegőt szívjon. A három állat nyüszítve rohant a szobába. Pitike a földön fekvő Jenő bácsi kezét nyalogatta, Morzsi ellenségesen morgott a nyomozó Jenő bácsira, Cirmi pedig idegesen nyávogott a szekrény felé. A nyomozó elővett egy jegyzetfüzetet, és hivatalos hangon megkérdezte:
– Voltak az ön portásának ellenségei?
– Nem tudok róla ¬– vakarta meg a feje búbját idegesen a gróf. – Jenő bácsit mindenki szerette.
– Nem igaz, én nem szerettem! – hallatszott a szekrényből.
A nyomozó feltépte a szekrényajtót. Hajléktalan külsejű, torzonborz alak kuporgott az akasztós rész aljában. Haja csimbókokban hullott a vállára, ápolatlan szakállában minden bizonnyal hemzsegtek a tetvek, nem lehetett eldönteni, hogy ruháján a foltok száma vagy a szakadás a több. De mindezek ellenére ő is Jenő bácsi volt. A csavargó Jenő bácsi. A nyomozó elkapta a csavargó grabancát, és kicibálta rejtekhelyéről. Cirmi felpúpozta a hátát, dühödten fújt a csavargóra.
– Te ölted meg? – kaffantotta a nyomozó.
A csavargó megrázta loboncos szakállát (néhány tetű Morzsira hullt), majd diadalittasan vallomást tett.
– Igen én! Méghozzá azért, mert neki van szép otthona – mutatott körbe a lepusztult falon –, van munkahelye, finom ételeket kap – itt beleharapott az egyik pilótakekszbe –, nekem pedig éjjel-nappal az utcákat kell rónom, még télen sincs hová lehajtanom a fejem.
GKTI elkeseredetten roskadt az ágy szélére, kezét az arcába temetette.
– Mi lesz most velem? – hajtogatta.
– Nem akarsz neki megbocsátani? – kérdezte a nyomozó, miközben szigorú tekintetét a csavargóra szögezte. Sosem kedvelte az ápolatlan embereket, de ezt a loboncos hajat valamiért szimpatikusnak találta.
– Elvégre ő is csak te vagy. Vagyis te is csak ő vagy. Meg, valójában én, azazhogy te, vagyis mi.
Ebbe a mondatba szemmel láthatóan belezavarodott, de a csavargó rámosolygott a halott Jenő bácsira.
– De igen, megbocsátok! Nem haragszom, amiért portás lettél, bár jól emlékszem rá, hogy fiatalkorodban sokkal nagyratörőbb vágyaid voltak. Igaz, ami igaz, nálam többre vitted.
Abban a pillanatban eltűnt a nyomozó és a csavargó Jenő bácsi, csak egy maradt, aki mohón nézett a grófra:
– Hoztál pilótakekszet?
A gróf bánatosan emelte fel az üres zacskót.