Gyilkosságom története

Évát hároméves korom óta Mamutnak hívtam, mert nagydarab csaj volt, majdnem robusztus. Ő volt maga az Erő és a bundameleg.
A név tartja az erőt a gyengülőben és egyre fogyatkozóban. A hold az a hold marad akkor is, ha már csak egy félkört látunk világítani az égen.
De Mamutka most egészen eltűnt.
– Rokona? Közelebbi hozzátartozója? – recsegi a vonal tulsó végén a rendőr.
– Nincs senkije, meg akart halni azt hiszem – hadartam ijedten. – Hetekkel ezelőtt kiment mínusz tíz fokban féligöltözötten a Városligetbe, hogy megfagyjon. Ezt megismételte párszor.
Megkérdeztem, mit tegyek, mire azt mondta hívjam minden nap.
– Válaszolt a kérdésemre? – Mintha harapna a telefon.
– Igen. Igen.
– Az volt a kérdés, hogy van e rokona az eltűntnek.
– Mondom hogy nincs senkije.
– Akkor maga jöjjön ki a helyszínre.
– Mínusz tizenöt fok van és sötét. Az ismerősöm…
– Elég jó ismerőse lehet, ha közölte magával a szuicidszándékát.
– Ha esetleg valahogy mégis… mondjuk bemennének hozzá…
– Behatolás esetén nincs fedezetünk az ajtó és a zár helyreállítására. Ki kell jönnie a helyszínre.

Nem megyek. De lehet hogy mégis. Megőrjítem őket a vacilálásommal.
A rendőr szerint mennem kell a helyszínre, mert a kollégái már elindultak.
– Nem fizethetném ki utólag a behatolás költségét? – kérdezem remegve.
– Nem!!
– Nagyon hideg van.
– Jó, akkor jegyzőkönyvbe veszem, hogy ön a hideg miatt nem volt hajlandó segíteni a barátnőjének – recsegi odaát a rendőr és lecsapja a kagylót.
A lelkiismeretem vitustáncot jár. Kezem kényszeresen össze összedörzsölöm, fölmerül előttem egész jövőm, mely beleroppan ebbe a percbe.
Fölhívom a Kurucot. Gyorsan, meggyőzően beszél, látom magam előtt, ahogy szélesen gesztikulál. Pici derűs csontváz. Apám azért nem akar vele szóba állni, mert kormánypárti lett. A jobboldalé lett.
– Ide figyelj Judit. Ők nem azért nem segítenek rajta nélküled, mert az hogy rátörjék az ajtót pénzbe kerül – magyarázza szélesen artikulálva, mint egy tanár. – Hanem mert tiszteletben tartják Mamutkát. Manapság nem lehet csak úgy betörni valahová egy puszta betelefonálás alapján, mint régen, a múlt rendszerben.
Kurucnak az előző rendszerben nyitva volt az ajtaja mindenki előtt, akkor is ha nem volt otthon. Kuruc konyhaasztalán mindig állt egy kancsó tea a véletlenül betoppanó ismerős számára, akkor is ha nem volt otthon.
A rendszerváltás óta zárod az ajtód – akarom mondani, de inkább elköszönök tőle.
Csöng a mobilom. A rendőrök közben visszamentek az örsre, de hajlandóak újra elindulni, ha én a helyszínről fölhívom őket. Inkább a Kuruczot hívom újra. Elhadarom, mi a helyzet.
Csönd van a telefonban, aztán Kuruc egyszer csak gyorsan, meleg hangon azt mondja: – Légy önző és maradj otthon.
Ebbe kapaszkodom. Önző leszek. Nem megyek megmenteni Mamutkát. És az is lehet, hogy Mamutka nincs otthon. Elment megfagyni. Vagy egyszerűen csak csavarog. A föltört lakással nem tudnék mit kezdeni. Nincs pénzem lakatosra. És az is lehet, hogy teát iszik éppen, és nem veszi föl a telefont, mert egyedül akar lenni.
Elvackolom magam az ágyban.
Éjjel kettőkor arra ébredek, hogy iszonyú lelkifurdalásom van. Így utólag kitágul a szavak, a mondatok jelentősége. Minden amit legutoljára mondtam neki. Talán ez vagy az a gondolatom volt az utolsó csepp a poharában.
Fölhívom a lelkisegély-szolgálatot, de nem veszik fel. (Ebben a hidegben ők is otthon maradtak nemcsak én – vigasztalom magam.)
De azért fölhívom a tudakozót, hogy adjanak még lelkisegély-számot.
Egy rakás számot kapok. Hívom a rákosok lelkisegélyét. Az idősekét. A narkósokét. Kicsöngenek a számok a puszta télbe. A csontjaimban érzem a kinti hideget. Végre valaki hallózik, azt hiszem a melegektől. Bársonyos női hang a telefonban. Ösztönösen igyekszem együttérzést kelteni benne.
– A barátnőm – nyögöm. – Eltűnt.
Elmondom milyen lelkifurdalás gyötör. A végén már úgy beszélek, mint egy vergődő gyilkos.
A vonalban billentyűk kattogása. – Látom, a Szentkirályi utca 3-ból beszél. – veti közbe a hölgy a telefonban. Vallomásom elhal. Most jövök rá, hogy véletlenül a rendőrséget hívtam.
– Jegyzőkönyvbe vettem, amit mondott – hallom a hölgyet. – Kollégáim hívni fogják.
Ott a hallban, a telefonra borulva elalszom.
Másnap reggel nekiállok mosni. Mosom, mosom a zoknikat. – Bajban vagyok. – zakatol bennem. Úgy érzem magam, mintha egy halottat rejtegetnék.
Telefonálok apámnak. Meg se várja, hogy végigmondjam.
– Hívd föl a rendőrséget! – kiabálja, mintha süket lennék. – És mond meg nekik, hogy nem vagy alkalmas semmire. Mond meg hogy leszázalékoltak. Hogy skizofrén vagy.
– Azt fogják hinni, hogy én vagyok a gyilkosa!
– Add meg nekik a Brigitta nevét és címét. Ő a rokona. Így tisztába teszed az ügyet. Én ezt tenném.
– De hát a Brigitta a legnagyobb ellensége. Többek közt azért akart meghalni, mert mindent megtett azért, hogy kitúrja a lakásából.
– Én ezt tenném. Te nem vagy az ügyben kompetens. És most légy szíves hagyj! Gyurcsány beszél a tévében.
Fázom. Nehezemre esik megmozdulni. Gyík vagyok egy Nap nélküli világban.
Hiányzik a Mamut. Telefonálni szeretnék neki, mint minden nap. Az ő melege. Az ő jó sötét, sűrű cigánymelege hiányzik, de nagyon. És azok a hosszú hosszú végtelen beszélgetések, amikre sose volt időm, de most volna időm. Rengeteg időm volna rá.
Csörög a telefon, tudom, hogy a rendőrség az. A kagylóban fojtott férfihang. – Maga hívott minket a barátnője miatt?!
Már a nyelvem hegyén van Brigitta neve, mikor zenélni kezd a mobilom.
A Mamut van benne.