Gyökerek nélkül 6/1

A férfi idegenül mozgott a temetőkert emelkedetten meghitt, csöndes világának útvesztőiben. A zöldellő kert pázsitját számtalan fehér és szürke, rideg kőemlékmű foglalta el, hogy a természet életillatú, buja szabálytalanságait határozott és éles formákba zárva, az élettelen geometria aszkétavilágával népesítse be.
Tudta, ennek is kell egy hely a világban, s benne is kellene, hogy legyen egy hely a halálnak. S ott is volt talán, valahol mélyen. De olyan mélységekbe ő még sohasem merült alá önmagában, hogy rátaláljon arra a helyre.
Gyermekkorában a temetés rítusa nem volt több cifra, unalmas, érthetetlen okokból hosszúra nyújtott, terhes ceremóniánál. Ifjúként viszont a gyászmenet már semmiben sem különbözött számára egy esküvői menettől, ahol a tömegben mindig akadt egy unottan sóhajtozó leány, kinek hamar felcsillant a szeme egy hetyke kacsintásra. Fiatalemberként aztán elérkezett számára az első szertartás, mit már ő szervezett meg, s egyszeriben megérintette az értelem felvillanó szikrája – az élet mulandó. S ma, túl a harmincon, túl számos rokon és ismerős, de éppúgy sok ismeretlen elhantolásán, már rezignáltan pózolta végig mások utolsó Földi útjait.
Most épp egy újabb ismeretlen temetése hozta ebbe a kertbe, hol a szögletes kővilág az elmúlás leheletét párologtatja föl magából. A férfi pedig viszolygott e lehelet érintésétől. Úgy érezte, minél több időt tölt el a holtak eme csöndes városkájában, annál inkább átitatja őt az alvilág lélegzete, s minden alkalommal alig várta, hogy minél hamarabb lesikálhassa azt a bőréről. Ma azonban nem sietett.
Hamis részvétét nyilvánította kollégája felé, kinek közeli nagybátyját búcsúztatták, majd észrevétlenül elillant. Rutinosan kerülgette ki a gyászolók megáradt folyójának sodrait, melyek befurakodtak a kővilág szűk folyosóira, s magukba kebeleztek minden arra tévelygőt, s immár nagyokat szippantva a kissé szabadabb levegőből, a kert egy távolabbi szeglete felé tartott. Leoldotta nyakkendőjét, zsebre vágta, s miközben mélyeket lélegzett a kert ezerféle illataiból, azt hazudta magának, a tavasz illatozik így.
Meglehetősen ritkán fordult meg itt, s nem tájékozódott valami otthonosan, mégis, néhány útvesztés dacára elég hamar eljutott a céljához. Már-már megszaporázta lépteit, amint fölismerte végre a régen látott emlékművet, de aztán épphogy megtorpant inkább. Elméjén valami szitokféle is átsuhant.
A síremlék közvetlen szomszédsága is épp vendégül látott egy élőt, s a férfi semmire sem vágyott kevésbé e percben, mint egy élő társaságára. Egyedül szeretett volna maradni, távol a világ zajától, hogy elővehesse emlékeit, rendezgethesse gondolatait, s kissé rehabilitálja a lelkét. Ez a terv azonban füstbe menni látszott.
Arra gondolt, inkább sarkon fordul, és elinal. Elvégre otthona csöndjében is képes mindarra, amire készült. De még mielőtt végrehajthatta volna legújabb megfutamodását, az ismeretlen élő megszólította.
− Miattam el ne menjen!
Na, most suhant csak át igazán cifra szitokáradat barátunk elméjén. Legszívesebben mímelte volna, mintha nem hallaná a felszólítást, de úgy érezte, az bizony éktelen modortalanság lenne. Kényszeredetten visszagörbült hát a megindított félfordulatból, s ugyancsak kényszeredett módon elmosolyodott.
− Elnézést! Csak nem akartam zavarni.
− Francokat… – vetette oda az idegen – Azt nem akarta, hogy én megzavarjam. De ne is törődjön velem; mintha itt se lennék. Na, jöjjön! Nem eszem meg.
A nőszemély – mert az idegen természetesen egy nő volt – minden lépéssel barátságosabbnak tűnt. Először csupán a kissé érzékien reszelős hangja bizsergetett meg valamit a férfi lelkében, azután a sok-sok haj tette szerethetőbb lénnyé, amely hosszú hullámos szálakban omlott alá dús lobogással, de teljességgel közel érve hozzá, már egész lénye vonzónak tűnt. Ám a férfi még ily vonzó társaságra sem tartott volna most igényt.
Amin azonban mégis el kellett gondolkodnia, az a nő nyílt szókimondása volt. Egyetlen pillantással felmérte őt, szinte mindent kiolvasott a testbeszédéből, s azt könnyeden a szemébe is mondta. Ugyanakkor a hangján – azon az érzékien zsongó hangon – tisztán érezni lehetett valami enyhe szomorúságba vegyült meggyőződésfélét. Azok beszélnek így, akik jól ismerik embertársaikat, s épp ezért meg is van róluk a saját különvéleményük. Barátunkat pedig az kezdte nagyon zavarni, hogy ő épp az imént erősítette meg az idegen nő meggyőződéseit.
Odatoppant hát mellé, s félszegen rámosolygott. Kínozta a gondolat, hogy ez a nő beskatulyázza őt egyetlen reflexszerű megnyilvánulás alapján, ezért úgy gondolta, megmutatja neki, hogy ő nem egy a sok között; ő igenis más! Az igazság nyílt kijelentése tűnt erre a leghathatósabb eszköznek.
− Igaza van. Valóban egyedül szerettem volna lenni egy kicsit. Tudja, arrébb sétáltam volna, megvárom, míg ön eltávozik, azután…
− Eltávozom? – vonta föl a szemöldökét a nő. – Nem akarja mindjárt a síromat is megásni?
A férfiban olyan kamaszos forróság ömlött végig, ami egy serdülőt is csak a legnagyobb, legemlékezetesebb leégése alkalmával borít el. Most lett volna csak igazán kedve elmenekülni. Érezte, ahogyan lángol az arca; fejét a vesztesek megadásával a föld felé hagyta bukni, miközben két kezét tehetetlenül széttárta.
− Elnézést! Zavarban vagyok.
− Azért, mert én nő vagyok? – mosolygott az idegen. Mire a férfi felkapta a fejét.
− Nem, dehogy! Tudja, én tényleg egyedül akartam lenni, és… mindig ideges leszek a váratlan társaságtól.
− Hát ez nem túl hízelgő – vágott fancsali képet a nőszemély. – Fogadjon el egy jó tanácsot! Ha legközelebb egy női lény azt kérdezi magától, hogy azért jött-e zavarba, mert ő nőből van, akkor egyetlen szóval válaszoljon: igen.