H2O

Az apró vízmolekula az utolsók közt röppent ki a csöppnyi szájon, mely első felsírása után újra levegőt szomjazott, s megint befelé szívta azt. Kiszállt az első ordításban páraként, és megtapadt az ablakon. Itt üldögélt az első szellőztetésig, amikor a nyitott ablakról elpárolgott, és a széllel elindult hosszú útjára.
Először egy bárányfelhő lelkes alkotóeleme lehetett, de ő nagyobb babérokra tört. Nyolc nap után csatlakozott egy kora tavaszi esőfelhőhöz, mely a közelben képződött, és legbátrabbként vetette magát a mélybe, amikor eljött az ideje. Több száz méteren keresztül csak zuhant a csepp közepén csücsülve, míg bele nem esett társaival egy mélyedésbe az aszfalton. Karrierjének talán csúcsát jelentette két napos itt tartózkodása, hisz ekkor tagja lehetett annak a pocsolyának, amelynek történetét Örkény István, Egy pocsolya emlékiratai című művében foglalta novellába. Amint az ő írásából is kiderül, a pocsolya fölszáradt, de a kis vízmolekula nem csüggedt. Újra a párába keveredett, de onnan csak négy év után vették be egy újabb, ezúttal téli felhőbe. Itt tudta meg újdonsült barátaitól, hogy már rég elhagyta Magyarország területét, de ők sem tudták pontosan, hol lehetnek. Valahol Európában… Segített további részecskék toborzásában, és a kritikus tömeg elérése után újra alávetették magukat, új taktikát alkalmazva. Ezúttal hidrogén-hídjaikat a szokásosnál jobban összefonva, kikristályosodva szálltak (mások hópihének nevezik).
Teltek a napok, a hetek, már március vége felé járt, amikor a déli oldalon tanyázó hópelyhek olvadásnak indultak, s vízzé válva lassan csurdogáltak az Alpok zöldülő lankáin. Sokan odavesztek, és sose jöttek vissza a föld alól, de ő, a lassan hőssé érő molekula tovafolyt, bele egy érbe, onnan egy patakba, onnan egy folyóba, abból egy folyamba…
Végül a végtelen tengerben kötött ki. Bekapcsolódott egy hidrátburokba, amit néhány társával vont egy ion köré, majd lassan áramlott a Golf-áramlattal, az évtizedek során megjárta Amerika nyugati partjait, és felszállt az Észak-atlanti áramlatra is. Ez az út még tovább tartott, mint az előző, s már bánta, hogy egyáltalán elhagyta a testet, ahova tartozónak vallotta magát. Gyötörte a honvágy, visszakívánkozott az élő szervezetbe, tudta, meg kell keresnie emberét, aki már felnőtt lehet, gyerekekkel, sőt unokákkal, valahol az alföld egyik lapos városában. A hidrátburok tagjaival megbeszélték, hogy őt engedik el legkorábban, ő szakadhat ki elsőként a levegőbe, ő alapíthat először felhőt, és ő térhet haza közülük leghamarabb. Céltudatosan tért vissza a szárazföldre egy angol ködben, és senki sem tudja, hogyan, még azon a nyáron belekerült egy üveg whiskybe. Talán a szerencse műve, talán ez is tudatos volt, de tény, hogy ezt az üveget éppen exportra szánták Szlovákiába. Aztán az ital egy szlovák család, konkrétan a Baničék családfőjének, a szeretőjétől kapott karácsonyi ajándéka lett egy doboz jó szivar társaságában (mi tagadás, az öreg Banič sznob volt a javából).
Érthető okokból később egy angolvécé tartalma lett a mi kis vízmolekulánk is, és tovább folytathatta útját a prágai csatornarendszerben… Nem túl hosszasan, mivel az ottani rendszer építői valamit kihagytak az építkezésnél (nem vádolok senkit), és csakhamar a Duna vizével egyesült. Ez a közeg volt az igazán neki való. Mindig is vágyott a Dunába, de a sors fintora, hogy magyar létére eddig nem juthatott el ide.
És bumm, jött a változás, szinte remegett az izgalomtól. 2039. szeptember 15-én átfolyta a magyar határt. Pár ismerőse segítségével, sokadik próbálkozásra sikerült kikerülnie a folyamból, és újra szabadon szállhatott. Napra ki, levegőbe fel, felhőbe be, észak-nyugati széllel Dél-keletre…
A temetésen végig borult volt az idő. A sírhant már kész volt, és már csak páran álltak körülötte fekete gyászruhában.
Esni fog, menjünk. – mondta komoran egy 30 év körüli férfi két gyermekének és feleségének.
De az eső nem esett. Csupán egy csepp hullott a friss földkupacra.