15 éven keresztül fátylon át szemléltem a körülöttem történő eseményeket. 15 éve élek, és mégsem láttam eddig semmit. Nem láttam a nyomorúságot és a szennyet, ami nap, mint nap körülvesz. Csak éltem, éreztem, szerettem, s úgy gondoltam minden olyan, mint ahogy az homályfedte szemeim előtt mutatkozik meg. Az élet értelmét már régen nem keresem, pedig minden ezen múlik. Hogy miért élünk? Teszed fel olvasóm a kérdést, mikor soraim betűi szavakká állnak össze szemed előtt. A kérdes költői, a választ sokan próbálták már megfogalmazni, de még senki nem tudott kielégítő választ adni erre. Talán, mert ezt hozta az evolúció, egy véletlen folytán állunk most itt, véletlenül születtünk, véletlen az életünk. De ugye ezt te sem hiszed? Túl könnyen elintézhetnénk ezzel, csak kibúvót keresve. Ismereteim töredékesek és messze nem teljesek, ám ilyenkor felmerül bennem újabb és újabb, ezeregy kérdés. A legfontosabb számomra az, a számomra megfogalmazhatatlan érték, amelyet léleknek neveznek. Ha tényleg csak véletlen lenne az egész életünk, ha minden egy bizonytalan alapra épülne, ugyan honnan lennének érzéseink? Ki adta ezt a tulajdonságot? Ki adta a szerelmet, szeretet, bűntudatot, gúnyt, gonoszságot mások iránt? Miért nem vagyunk érzéketlenek a világ dolgaival szemben? Néha, mikor egyedül vagyok, elgondolkozom. Valami nagyon fáj,s ez a valami nem hagy nyugodni, felborzolja, összekuszálja a világról alkotott eddigi képemet. Megbotránkoztat és elszomorít, nyugalomra találok benne, de ugyanakkor felkavar. Ez a gondolat: minden hajlamot, érzést, gondolatot, félelmet, lelkiismeretességet, Istentől kapunk. És az Isten, ha van, és olyan jó, mint ahogy az a Bibliában meg van írva, miért adta nekünk az érzéseket? Miért? Hiszen azt mondják, ő csak jót akar az embereknek, azt mondják, nem szeretné ha szenvednénk. Akkor miért engedné, hogy meghaljanak szeretteink, hogy szegénységben éljenek, hogy megaláztatva és kiszolgáltatva legyünk az érzéseinknek. Ha megpróbálom elfojtani, magamban tartani, az sem segíthet. Bűntudatom van, ha meglátok egy koldust az utcán amint kéreget, vagy az anyát, aki azt számolgatja holnapra jut-e még kenyérre való. Szeretnék a helyükben lenni, szeretnék árva lenni, szegény, akivel nem törődik senki. Szeretném, ha nem kellene így látnom őket, magukra hagyva! Segíteni akarok! Ha elvállalhatnám a földön lévő gonoszságból fakadó nyomorúságot – csakhogy boldog gyermekarcokat és felhőtlen felnőtteket lássak -, megtenném. Bűnös vagyok, kimondhatalanul az. Szegény vagyok, lelki szépségekben. Megbántalak, megsértelek, nem értelek! Nem értem, hogy ha van Isten, hogy engedheti ezt. Miért kell valakinek egy életen át szenvednie, miért kell másokra haraggal tekintenie? Az ember mindig többet akar, mint amit önnön erejéből elérhet. Mindig több kell! Soha nem megelégedett! Van jó állása? Mégjobbra vágyik mégjobbat szeretne! Nem tud arra gondolni, vannak akiknek nincs. Mindent elrontunk, nincs ember, aki tökéletes, de bőven van aki annak hiszi magát. Az önzőségünkre és mohóságunkra vezethető vissza az összes bánat. Bánkódunk mások gonoszságán, és közben nem vesszük észre milyenek vagyunk! Megbocsátás helyett minden apróság miatt haragszunk, s így válunk azokká, amik most vagyunk: keserűekké és élvezethajhászokká. Nem látjuk az életből fakadó igazi szépséget, az orrunk előtt lévő köd miatt. Életünk végére, ahogyan a folyók, mire eljutnak az óceánig, mi is sok szennyet veszünk fel. A mocsok és szemét pedig életünkben elkövetett vétkeinkre vonatkozik. Szerelmesek vagyunk és azt hisszük, miénk az egész világ, pedig annak csak egy nagyon pici részét birtokoljuk. Azt hisszük ennél nincs jobb és szebb, pedig nem ez minden. Tele vagyunk odaadással, a másik iránt tanusított figyelemmel. Vágyunk az együtt létre, vágyunk rá, hogy valakitől mérhetetlen szerelmet kapjunk, és azt gondoljuk a csókok, ölelések megadják ezt az érzést. Talán akkor és ott igazad van, talán tényleg nem szabad kihagyni az életünkből ezt. De én félek. Félek, hogy miután elmúlt, nagyon rossz következik, hogy üres leszek. Vagy máris az vagyok? Ki kell próbálnom, lehet megéri a pillanatot!
Ha van Isten!
Szerző: Náni
6 hozzászólás
Mély gondolataidat szépen fogalmazod meg. Jó érzés volt eloilvasni az írásoldat. Ha elfogadod tőlem, azt ajánlom, hogy kicsit tagold szakaszokra a munkádat, jobban érthető, és olvasható lesz.
Ajánlom neked a Mit ér az élet című versemet…
🙂
Sztem nem is a tagolatlansággal van probléma, hiszen ezek az érzelmek gondolom csak úgy feltörnek meg miegymás, ami ilyenkor szokott.
Inkább egy-két nyelvhelyességi és nyelvtani hibácska található benne, most kiemelek párat, ami szerintem az.
“mikor soraim betűi szavakká állnak össze szemed előtt.” – ennyire szerintem felesleges túlcifrázni. Gondolom szóismétlés lett volna oda is az “olvas” mint ige, azért alakítottál helyére valamit. Én viszont inkább az “olvasóm”-at hagytam volna ki.
“A legfontosabb számomra az, a számomra megfogalmazhatatlan érték” – szóismétlés, számomra.
A még jobb nem mégjobb, hanem külön írjuk 🙂
Meg pár vessző rossz helyütt vagyon. Amúgy szépen megírtad, véletenül sem akarom lehúzni. Akár módosíthatod is, és akkor már jó lesz.
A mű témájához szólva:
Ne akarj szegény lenni 🙂 Tapasztalatból mondom, nem túl jó dolog. Ráadásul egy csomó lehetőséget elvág, de legalábbis megnehezít. Ha csak szenvedsz, azzal senkinek nem használsz, legkevésbé magadnak – és az esélyed arra, hogy valaha jobbá tedd akárhogyan is a világot, megintcsak csekélyebb. Bár egy haszna kétségkívül van: megtanít értékelni a javakat.
Istent pedig ne keverjük annyira bele – egyrészt még a keresztények sem szeretik, ha Istent vonják kérdőre mindezekért az emberi dolgokért, másrészt a nem hívők szerint badarság, a kettőt összevetve azt kapjuk, hogy mégsem Isten a “hibás”. Ha létezik, ha nem úgy létezik, ahogy gondolnánk, és ha nem is létezik. Az ember ilyen, az ember világa ilyen. Azért vannak kiemelkedőek, hogy alkotó erejükkel ellensúlyozzák valamiképp a tömegek ostobaságát.
Nem kel a világon megütközni és keseregni miatta, de beletörődni sem muszáj a helyzetbe.
Véleményem szerint. 🙂
Szerintem, jól megfogalmazott, és érthető, sőt kifejezetten élvezhető kis elmélkedés! Érdemes elolvasni, hogy lássa az ember, ki hogyan vélekedik Az évezredek “Kérdéséről”
Ha van időd olvasd el az én ” észrevételemet ” istenről! ( Külön neked címeztem:P )
Kedves Náni!
Komoly gondolatok ezek egy tizenötéves lány tollából…Sztem egyáltalán nem vagy szegény lelki szépségekben, sőt! Nemes gondolkodásra vall, hogy magadra vállalnád minden ember nyomorúságát, ha tehetnéd!
Az apró hibáktól eltekintve, fiatal korodhoz képest nagyon jól írsz, és van is miről, tehát sztem érdemes folytatnod!!!
Üdv: Borostyán
a kérdésekre te is megadod a választ, hisz tudod hogy semmi nem történik véletlenül, mindennek megvan a célja. Az nagyon jó, hogy képes vagy ezekkel szembenézni, sokan ugyanis rég elfelejtették ezt.
Az utolsó mondataid a szerelemről szólnak ugyan, de én kiterjeszteném ezt a szeretetre, az emberi kapcsolatokra is. Van úgy hogy sebet kapsz, meghal valaki akit szerettél. Ezzel egy kapcsolatnak vége szakad, de sokkal szegényebb lennél, ha ne ismerted volna őt…és igen, ezért megéri együtt élni egy talán örökké fájó sebbel.