Hagyaték

Aljas módon, észrevétlenül kúszik elő a semmiből a láthatatlan megszokás: már megint ugyanazt csinálod. Elszalad egy nap, egy hét, egy év meg száz… rohansz a végtelenig is elérve, meg sem állsz.
Jaj, ez az automatikus önismétlődés! Meg kellett volna húzni a féket t’án idejében! Mint a gyorsvonaton, ami a halálba visz.
Mindig elérni csak valamit…
Míg végül megszokás lesz ez is. Egy, kettő, száz, számtalan rutin zabálta napjaink…
Ha nem fontos ez az egy, ami van, elszalad az összes észrevétlen.
Igaz: így is, úgy is…
Hosszú élete talán van a csendben lépkedőnek, ki meg nem szok semmit, nem halmoz kincseket, tudást, erényt, s nem kap valóságot homályosító vérszemet sikertől, s holmi dicsérő szavaktól.
Ezer mese tanítja a lényeget, de hiteles mester híján többnyire üres, vagy értetlen szavak halmaza…
Vagy keressük halálig a választ a kivagyra, a miértre, a miezre… pedig nincs valódi válasz…
Azt mondják az élet alapjában véve értelmetlen, ami érthető dolog, hisz minden terv és érdem odavész egy napon, s ha ragaszkodsz hozzá, csak nehezebb lesz a távozás… Ha kihagysz valamit, akkor meg azért… és: terv nélkül azt mondják sehová sem érsz…
Minden meglelt válasz, cél, eredmény oly szépen csillogó, dicsfénnyel kecsegtető csapda csak. Ha azt hiszed, megtaláltad, az az egyértelmű jele annak, hogy tévedésben ringatod magad, mert egyből elkezdesz kötődni ahhoz a valamihez, vagy egy gyakorlathoz, egy nemesnek tűnő úthoz, ahhoz az egyetlen, már megtett lépéshez. Ismételnéd, de még egyszer úgy sem megy ugyanúgy.
S mégis minden pillanatban választhatjuk valamilyen meghatározhatatlan, körülírhatatlan módon szabadságunkban azt az egyetlen lehetőséget, hogy jól érezzük közben magunkat… Persze, annak a felismerése, hogy jól érzed magad minden körülmény ellenére nehezen felvállalható dolog, mert bármi van a “ha” után, akkor is lényed egy része teljesen háborítatlanul jól érzi magát… Közelebb merészkedhetnénk ehhez a részünkhöz bizony… Kétlem nem merünk…
Miért? Mert többnyire ettől kicsit ridegnek tűnhetünk, mert hogy mernénk magunkat jól érezni, hiszen annyi szenvedés van a világban… Mégis, ez lehet, ami jobbá teszi, mert addig sem valami kellemetlen önismétlési sorozatot játszol, nem másolsz helytelen eszméket, nem tobzódsz belső világodban is holmi vergődő mocsárban. Nem kántálsz mantra szerűen szitkot, átkot, könnyet, s nem teremtesz egy újabb szörnyű érzésvilágot. Igen nehéz ez, hiszen az etiópok, égő kontinensek, háborúk, viszály, erőszak… ömlik, árad, hemzseg a világban. Botorul hangzik, hogy akkor tehetsz mindenkiért a legtöbbet, ha jól érzed magad… Mégis, a quantumfizikusok sem cáfolnák ezt meg: bizony, akkor ott nálad, benned, kezdődik valami.
Talán egyszer én is megérzem, mit akartam mondani egykor ezzel:
– Nem az Elérés a boldogság… A Boldogság az elérés.
Elemezhetném ezt még hosszan, de inkább visszatérek a csendbe, talán azzal tehetek magamért, érted, értetek, mindenkiért, ha csendemre mosolygok belül, hátha tanít valami újat, valami átadhatót.
Valamit, amit nem csak szavak zagyva patakjaként oszthatok meg egyszer magammal, veled, veletek.
Valamit, amit rátok szeretettel örökül hagyhatok.