Hajnal (9)

A szülés lefolyásában a biztató kezdés után átmeneti visszaesés következett be. A szülőszobában Magdi és Ádám egyöntetűen úgy érezhették, – a hajnali jósló fájások ellenére -hogy még nincs itt az ő idejük, így a projekt megállt. Ebben a tényben szerepe volt annak is, hogy feleségem a terhesség hónapjai alatt úgy-ahogy megbarátkozott orvosával, de az a perspektíva, hogy egy teljesen ismeretlen doktor művezetése mellet kell világra hoznia első gyermekét, a téli sportoknak hódoló fogadott, és már jelentékeny anyagi ráfordítással beetetett szülész-nőgyógyásza távollétében, nem tudott szilárd alapot teremteni a továbblépéshez. Mivel személyemben eltávolíttattam a szülészetről, ezért telefonon gyűjtöttem információt arról, hogy egy vagy már két hozzátartozóm állapotáért kell-e izgulnom. Ezt az információ gyűjtést meglehetősen aktívan végezetem, kb. félóránként dobtam az utcai telefonkészülékbe érmét, hogy az események egyetlen mozzanatáról se maradjak le. Az információéhségnek ez a foka nem tett szimpatikussá az ügyeletes nővérke szemében. Néhány órás hősies küzdelem után megtörten javasolta, hogy inkább jelenjek meg a helyszínen személyesen, úgyis hamarosan megkezdődik a látogatási idő, kapok egy fehér köpenyt, annak fedezete mellett elvegyülhetek az egészségügyiek tengerében, majd orvosnak néznek, és feleségem közelébe férkőzhetek. Kérdésemre, hogy a látszat biztosabb megalapozása végett, útban a kórház felé ne végezzem-e el gyorsan az orvosi egyetemet, már nem is reagált.

Közben városszerte tomboltak a karácsonyi előkészületek. A néhány napja leesett hóból már csak mocskos cafatok maradtak a járdák szélén, a boltokban még tiporták egymást az ünnepi bevásárlást az utolsó utáni pillanatra halasztók, de a legtöbb lakásban a családok végső erőtartalékaikat mozgósítva, szelíd lélekkel díszítették a karácsonyfákat.

Útközben eszembe jutott, hogy a szülészeti osztály területén való akadálytalan mozgásom a nővérke által kieszelt ravasz tervnek köszönhetően megoldott, de hogyan jutok be magába a kórházba? A mai fül számára egy ilyen kérdés értelmetlenül hangzik, mert, ha egy épületnek terveztek bejáratot, és azt gondos munkásemberek szorgos kézzel meg is építették, akkor abba az épületbe be lehet jutni. Igen ám, de aki így gondolkodik, nem számol ama letűnt kor egyik héroszával, fő hatalmasságával, a portással. Éber, gyémánt akaratú, ellentmondást nem tűrő emberekből verbuválódott a társadalomnak ez az élcsapata. A bejutásra, merész tervek tucatjait dolgoztam ki a metrón, utazás közben. Lévén, hogy az orvosi szerepbe már kezdtem magam beleélni, kézenfekvőnek látszott, hogy a doktori felsőbbrendűség kifejezését arcomra felöltve kéne belépnem a kapun, majd lendületesen, mint az orvosi kar helyi megbecsült képviselője kéne haladnom a figyelő szemek sugarának hatókörétől minél távolabb, célom irányába. Gyengének érezvén az elgondolást, hamar elvetettem ezt a variációt. Mi lenne, ha a bejárat előtt rosszullétet mímelve összeesnék? Ha egy kis szerencsém van nem a város másik végében lévő ügyeletes kórházba szállítanak, hanem ennek az épületnek a falai közé. A lényeg, hogy bent legyek, a szülészetre eljutni már gyerekjáték lesz. Érett megfontolás után úgy láttam, hogy túl nagy rizikó még az intézményen belül is elájulni, ha nem ügyeletes, nem vesz gyógyító karjaiba. Esetleg ajkamon széles vigyorral, karomat ölelésre tárva közelíthetném meg az őrhelyet, és az ott posztolóban kitörő örömmel ismerném fel gimnáziumi osztálytársamat, aki aztán a sokévi távollét utáni viszontlátás felhőtlen boldogságától áthatva nem tagadhatná meg, hogy mintegy mellékesen meglátogassam a szülészetet. Ennek a tervnek is volt néhány gyenge pontja. Mi van, ha az őrszem húsz évvel idősebb, akkor aligha érettségizhettünk egy időben. Még, ha egyidős is velem, mi van, ha a boldog ráismerés egyoldalú és csak részemről mutatkozik meg, míg ő ragaszkodik ahhoz, hogy engem még az életben soha nem látott? A portások kiválasztásánál egyébként is kiemelkedő szempont volt az idő tájt a sasokkal vetekedő éles látás. Lássuk be arra azért valóban kicsi az esély, hogy a portán tényleg egy régi iskolatársam teljesít szolgálatot. Nem ez a terv sem jó. És akkor beugrott. Meg fogok próbálkozni némi borravaló alkalmazásával. Voltak kétségeim a sikert illetően, különösen amikor eszembe idéztem e kaszt szabály tiszteletéről és kérlelhetetlenségéről keringő mendemondákat. Végre eljött a pillanat, szemtől-szemben álltunk egymással. Szinte hallottam a Volt egyszer egy vadnyugat világhíres zenéjét, és láttam magam előtt, ahogy Charles Bronson és Henry Fonda a végső leszámolás drámai jelenetében egymásra néz. Morricone kompozíciójának dallamai jó aláfestői lettek volna annak a végletekig feszült pillanatnak is, amikor lassan átnyújtottam a gondosan kikészített pénzt. Ellenfelem, szemének egy gyors villanásával megállapította, hogy a bankjegy címlete megfelel az elvárásoknak, – megint megmutatkozott a portásokat jellemző jó vizuális képességek határtalan előnye – és tekintetében meleg barátsággal, ami jellemzően a hajdani gimnáziumi osztálytársak sajátja, szélesre tárta előttem a kaput, még a csúszós járdára is figyelmeztetett.

Kiderült, hogy aznap már kevés valószínűséggel teszünk szert utódra, de Magdi nem jöhet haza, mert azért bármelyik pillanatban újra indulhat a szülés. Az orvosi köpenyben tett látogatásom teljes tartamát arra használtam, hogy Magdiba lelket öntsek, ne keseredjen el azért, mert más orvosnál fog szülni. Hogy kinél, azt persze nem lehetett tudni, mert az vezeti le majd a szülést, aki éppen ügyeletes lesz. Hiába hát minden gondos előkészület, tervezés, protekció, az élet úgy írja a történetünket, ahogy neki tetszik? Sistergő hullámok taraján hánykolódó dióhéj hajók vagyunk? Semmi befolyásunk a saját életünkre? Ma már tudom, hogy a történések nem vaktában, és nem is egy titokzatos forgatókönyvíró szeszélyes fantáziájának kitéve íródnak. A jelen a múltból nő ki, a jövőnek a ma ágyaz meg. És ennek a lineáris időnek nincsen egyetlen pillanata sem, amit ne a mi döntéseink, tetteink határoznának meg. A szabad akarat az élet legnagyobb adománya, ez tesz felelőssé a sorsunk iránt, ezért is hasztalan másokat, a körülményeket okolni bármilyen történésért az életünkben.

Házasságunk első közös, szabad karácsonya így elmaradt, illetve rendhagyóvá vált. Még ki sem alakult a saját családom, már szétszakadt. Magdi a kórházban „ünnepelt”, én szüleimhez költöztem. Mivel nekik volt telefonjuk, meg tudtam egyezni a nővérekkel, hogy értesítsenek, ha döntő fordulat áll be a trónörökös kérdésben. Szentestére meghívtuk feleségem szüleit, együtt jobban tudtunk aggódni. A két jövendő nagyapa véget nem érő sakkcsatákat vívott – váltakozó kimenetellel – nem nagyon koncentrálva a játékra. Nagy nehezen elvánszorgott az este, majd az éjszaka is. Délben, ebéd közben csengett a telefon. Húgom a legfiatalabb lévén, mint egy fürge mókus szaladt a készülékhez, felemelte a kagylót, majd felém nyújtotta – A kórházból keresnek – suttogta izgatottan. – Gratulálok apuka, kisfia van – mondta a nővérke. A hangjában már nyoma sem volt a korábbi neheztelésnek, örömmel osztozott kitörő, önfeledt boldogságomban. Rövid mondatában súlyos, meghatározó információk voltak, ez a néhány szó magába sűrítette mindazt, ami új irányt adott addigi életemnek, új minőséget teremtett benne. Utódom született, egy kis ember, aki ott szuszog valahol a város másik végén, aki belőlem van, a részem. Egy kisfiú, akit majd meg kell tanítanom a „fiúságra”, ahogy Ádám később kreatívan egy szóba öntve megfogalmazta egy apa küldetését. – Mindketten egészségesek, de a baba császárral született – tette hozzá a nővérke. A mondat második felét szinte már nem is hallottam, rohantam a kórházba.

A csecsemők kórterme előtt kaptam egy fehér köpenyt, egy géz álarcot, már csak a tapasztalat hiányzott, hogy gyorsan levezessek egy szülést, netán végrehajtsak egy kisebb műtétet. Minden hetyke viccelődésem bennem rekedt azonban abban a pillanatban, ahogy Ádámot a kezembe adták. Pihe könnyű volt, szinte nem éreztem a súlyát, alig volt nagyobb, mint egy kétkilós kenyér. Csendesen aludt. Nem volt ráncos az arca, mint a csecsemőknek általában, de úgy összességében egy öregember benyomását keltette a szemlélőben. – Gyönyörű kisfiú – lelkendezett a nővérke – a császár miatt könnyű volt a világra jövetele. Tartottam a kezemben ezt a csöppnyi babát, közben egy részegítő, vad érzelmi koktél kevergett bennem. Boldog voltam, büszke, meghatott, megszeppent, csodálkozó. Lüktettek belül az érzések, a legtöbbjére még megfelelő kifejezés sincs a szótárakban. A szívem bonyolult dzsessz dobszólót rögtönzött a bordáim alatt, a kezem enyhén reszketett. Az emóciók petárdái színes csillagokat szikráztak szerteszét, melyek teljesen elborítottak. Az egész világon akkor semmi nem volt fontosabb, mint az a pillanat, az a parányi új élet a karomban. Ahogy tartottam, megéreztem a kicsi tisztaságát, kiszolgáltatottságát, mégis hatalmas erőt láttam benne. Akkor, ott pontosan tudtam, hogy minden születés a kozmikus erők földre szállása. Új lehetőség a lehetetlen végbevitelére, a kisszerű felmagasztosulására, a remény győzelmére a reménytelenségben, esély egy szükséges, értelmes lépés megtételére a föld országútján a mindenség felé. Lenyűgözött a gondolat, hogy ezzel a csecsemővel már hárman vagyunk a világban, létrejött az élet testében egy új sejt, embereknek egy új, kis közössége, akiket erős, láthatatlan fonalak kötnek egymáshoz. Belenézve Ádám szemébe láttam másokat is, akik ezekhez a fonalakhoz kapcsolódnak: szüleinket, nagy- és dédszüleinket, a történelem útvesztőjében bolyongó ősöket. Mindenki fogta valakinek a kezét, a lánc a végtelen felé kígyózott. Ennek a pici emberkének a bőre alatt ott feszült, vibrált a valaha élt összes ember akarása, tudása, öröme, szenvedése, szenvedélye. Vajon mi vár rá? A tengernyi lehetőségből, feladatból, tennivalóból mi jut neki? Mit kell tennie azért, hogy hozzá tudjon járulni ahhoz, hogy mi mindannyian emelkedjünk megint egy kicsit? Mi jutott neki a szereposztón, a castingon, ahogy ezt ma mondják? És mit kell tenni nekem, az apjának, hogy hozzásegítsem ahhoz, hogy majd tisztességesen, eredményesen fussa be pályáját ez a kis élőlény? Nem kis felelősség, vajon meg tudok neki felelni valaha is? A válasz messze feküdt az idő bölcsőjében, még ma sem sikerült megismernem teljes mélységében.

A nővérke ellágyultan nézett rám, ennek okát kutatva azt vettem észre, hogy bizony könnyezem. Miután már kemény férfi imidzsem úgyis oda volt, ha lehet még nagyobb szeretettel legeltettem szemem ifjú utódomon, aminek a szigorú főnővér megjelenése vetett véget. Rögtön felismerte Ádámhoz fűződő rokoni viszonyomat és tévedhetetlen biztonsággal megnevezve családi pozíciómat, kitűnő eréllyel szólt – Kedves apuka, a kórház rendjét be kell tartanunk, kérem távozzon! A határozott vezényszó keltette rémület hatására sarkon fordultam, így csak a hátamnak ostorként csapódó gúnyos parancs hallatán álltam meg, néhány megtett lépés után – Drága apuka, a gyereket azért hagyja itt!