A nappaliban ültünk és társasjátékot játszottunk. Angliából hoztam a Scrabble nevű szókirakós játékot, aminek többféle magyar változatát űztük már korábban nagy kedvvel. Mindenki szerette ezeket a családban, nagyokat nevettünk, kreatívan hágtuk át a szabályokat, a semmiből teremtettünk szavakat, kifacsartuk a létezőket. Jó játékok voltak, mert mindenkinek adtak sikerélményt, hol ez nyert, hol az. Dani még kicsi volt, de neki is adtunk néhány betűt, amit ugyanolyan szabadon, nagyvonalúan kezelt, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ő még nem tudott sem írni, sem olvasni, tehát volt mentsége. Szóval vidám, meghitt, fontos pillanatok voltak, amikor közösen játszottunk. Éppen egy frissen „feltalált” angol szó létezése mellett érvelt Ádám, amikor hirtelen úgy tűnt, mintha megmozdult volna alattam a fotel. Kicsit túlzásnak éreztem, hogy egy vadonatúj szó feletti vita ilyen könnyen kibillent az egyensúlyomból, de ahogy előredőltem egy újabb betűért, megint megfordult körülöttem a világ. Hányinger fogott el, már nem tudtam élvezni a közben egyre hevesebbé váló szellemi párbajt „az érvényes vagy nem érvényes ez a szó” témakörben. Új volt számomra a szédülés érzése, életem során olyan kevésszer voltam becsípve, hogy még az sem adott igazi támpontot. A vérnyomásommal sem volt eddig probléma. Rossz volt a közérzetem, úgy éreztem magam, mint kutya a kútban. Vissza kell vonulni, határoztam el. Komoly leküzdendő akadálynak már csak az emeleti hálószobába vezető lépcső bizonyult. Teljes erőből szorítottam a korlátot, nem mertem lenézni, lassan araszoltam a lépcsőfokokon felfelé gyalog, miközben a gyomrom liftezett. Ebben a szituációban nem tudtam értékelni gyomrom kivételezett helyzetét. Bedőltem az ágyba. Ahogy elhelyezkedtem a takaró alatt, egy érdekes dolgot figyeltem meg. Ha nem mozgattam a fejem nem szédültem, de amint egy parányit is megmozdítottam, rögtön elkezdett hintázni a világ. Na, legalább van némi uralmam az állapotom felett, könyveltem el. Érett megfontolás után úgy döntöttem, nekem az az érdekem, hogy egyáltalán ne mozogjak, így valamennyire meg tudom őrizni a látszatát magam előtt annak, hogy semmi bajom. A következő két napot ágyban, párnák és takarók közt, állandó félálomban töltöttem. Arra emlékszem, hogy mintha egyszer felbukkant volna háziorvosunk, aki csóválta a fejét, hümmögött, és kétkedve hallgatta szaggatott eszmefuttatásomat arról, hogy minden rendben, jól vagyok, majd kialszom, csak hagyjanak pihenni. Ez a bágyadt önvédelmi kísérlet még egy nap nyugalmat hozott számomra, de közben a család összefogott a hátam mögött, mivel ők úgy gondolták, hogy azért nem vagyok olyan túl jól, és velem ellentétben a pihenést sem tartották elég hatékony terápiának.
„40 éves sovány férfibeteg”, állt a korházi felvételi lapomon. Ez szíven ütött. Soha korábban nem voltam se 40 éves, se sovány, se kórházi beteg. Na jó férfi, az körülbelül huszonöt éven át úgy-ahogy voltam. De hát mindent el kell kezdeni egyszer. Hiába, elérkezik a negyedik iksz, és lejár a garancia. Előjönnek a kisebb-nagyobb rendellenességek, gyári, illetve szerzett hibák. A felvételiről az idegosztályra kerültem. Egy keménykötésű ápoló kerekesszéken tolt fel az emeleti kórterembe. Utólag Magdi elmesélte, hogy ezen a ponton ő már azt látta maga előtt, hogy professzoros külsejű főorvosok, docensek, és egyéb szaktekintélyek hajolnak össze felettem komoly képpel, és azon tanakodnak, milyen módszerrel kíséreljék meg mégis megműteni az egyébként műthetetlen agydaganatomat. Így utólag visszagondolva nem irigyeltem ezért a festői látomásért.
Röhögnöm kellett. Néhány napja még a Rolls Royce vezérigazgatójának fekete sofőrje ugrott szolgálatkészen, hogy kinyissa előttem a szintén fekete limuzin ajtaját, most meg egy hullaszállító külsejű egészségügyi alkalmazott, rokkant kocsival szlalomozik velem a zárt osztályra. Ha egy karrier egyszer elindul! A száll a kakukk fészkére című filmen nevelkedve vártam a Főnéni megjelenését, egy kényszerzubbony és egy elektrosokkoló képe kergette egymást billegő agyamban. Kaptam egy ágyat, amit néhány napos szédülés után azzal a biztos tudattal foglaltam el, hogy ez nekem jár. Közben az is kiderült, hogy mégsem a zárt osztályra, hanem csak lumbágósok, fejsérültek és minden egyéb szolid idegrendszeri, és nem pedig ideg-elme bajokkal küszködők közé kerültem. Fáradt mosolyomat körbehordoztam újdonsült kollégáimon, elhaló hangon bemutatkoztam, majd visszatértem az eddig jól bevált, biztos menedéket nyújtó félálomba.
Az elkövetkező napok alatt le kellett mondanom arról az előítéletről, hogy a kórház egy nyugodt hely, ahol az ember csak heverészik az ágyában, csinos ápolónők kivillanó idomain legelteti szemét, esetleg bekap egy-egy szem orvosságot, hogy azért némi küzdelmet is folytasson a betegséggel szemben. Nem, hajnalban kellett kelnem, mint a katonaságnál, lázat mértek, vért vettek, – ilyet még a katonaságnál sem csinálnak – majd könnyű reggeli, a hangsúly a könnyűn van, ezután neki kellett indulni a kórház labirintusának és orvosok kezére kellett adni magam, akik mindenféle rettentő vizsgálatokat végeztek.
Az elkövetkező napokban infúziót kötöttek belém, fülembe langyos vizet öntöttek, fényképeztek kívül-belül, tarkón szúrtak stb. Az orvostudomány a maga kérlelhetetlenségével, módszerességével centiméterről-centiméterre térképezte fel a testemet. Belekukkantottak az agyamba is. Nem sok mindent találtak. Már úgy értem rendellenességet. Persze, hogy mi a rendellenes, és mi nem az, azt csak a számok döntik el. Mindig a többség mondja meg mi a normális. A kevesebb, a más mindig gyanús. Pedig jó lenne tudomásul venni, hogy mindannyian mások vagyunk. Mindenki különleges, megismételhetetlen, külön világ. Ez az előbbi mondat annyira közhelyes, hogy nem lehet más, mint nagyon mélyen igaz. Mindig ez van a nagy igazságokkal. Annyira kézenfekvők, hogy már senkit sem érdekelnek. Mindenkinek kiszúrják a szemét, mégsem vesszük őket észre. Egyszer régen egy humorista azt mondta: a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Na tessék ilyen egyszerű, csak le kellene hajolni, de az istennek sem hajlik a derekunk. A nagyszerűséget, egyediséget könnyen elfogadjuk, ha magunkról van szó, meg is követeljük, hogy tiszteletben tartsák, ne adj isten értékeljék bennünk, de másokkal kapcsolatban már nem gondoljuk ezt olyan természetesnek.
A szédülést abszolút profin kezeltem, szinte hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Azt azért nem mondom, hogy hiányzott volna, ha hirtelen magamra hagy, de egész tisztességesen megvoltunk egymással. Egy szimbiózis, együttélés, ami a miénk volt, akkor működik, ha mind a két félnek van haszna belőle. Azt érzékeltem, hogy a szédülés nagyon jól megvan a fejemben, otthonosan berendezkedett. Lóbálta előttem a világot, előállította szorgosan a hányingert, olyan sajátosan mozgatta a tagjaimat, hogy azt egy jó formában lévő RAP együttes tánckara megirigyelhette volna. Nem voltam képes olvasni, jóízűen enni, összefüggő gondolatokat kigondolni. Mégis ma már tudom, hogy kényszerű egymásrautaltságunkból én is profitáltam.
Először is megismertem egy kórház hétköznapjait belülről, és így tapasztalataimat állandóan össze tudtam hasonlítani a Kórház a város szélén című, számomra meghatározó élményt jelentő televízió sorozat által nyújtott információkkal.
Megtapasztaltam milyen érzés negyvenévesen gyereknek lenni. Úgy láttam ugyanis, hogy a kórház kapuját átlépve a beteg egy mágikus metamorfózison megy keresztül. Az intézmény nagy tudású személyzete a munka tárgyát üdvözli benne. Szükséges rossz, nem kiiktatható eleme, de mindenképpen akadályozója a gyógyítási folyamatnak, annak, hogy csak és kizárólag a beteg testrészre lehessen fókuszálni minden energiát. A szerencsétlen beteg felelőtlen fecsegésével, akadékoskodásával, állandó kérdezősködésével – tudniillik, hogy mi is a bajom doktor úr, fájdalmaim vannak, félek, mi lesz velem, stb. – egyáltalán jelenlétével nagyban hátráltatja a kórház hatékony, üzemszerű működését. Ilyen cserfesek, minden lében kanalak a gyerekek szoktak lenni, tehát a gyógyhely alkalmazottai ilyenként is tekintenek az egészségileg átmenetileg hátrányos helyzetű egyénre. Az átmenti jelleg azért markáns összetevője a betegeskedésnek, mert vagy meggyógyulunk, és minden visszaáll az eredeti helyére vagy befejezzük ideiglenes pályafutásunkat itt a földön. Ha a környezet kis lurkóként kezel, egy idő után mi is hajlandóak vagyunk elhinni, hogy jogaink, lehetőségeink egy kisgyermek szintjére taszíttattak. Egyes helyeken az a gyakorlat, hogy nemcsak az éveitől fosztják meg az ápoltat, hanem a nevétől is. Egyeske, ketteske stb., attól függően hány ágyas szobákban folynak a rekreációs erőfeszítések. A ketteske név még így becéző formában is csupán egyetlen jellemzőjét ragadja meg a páciensnek, nevezetesen azt, hogy az ajtótól számítva hányadik ágyban terül el. Valljuk be, ennél azért összetettebb egy ember.
A névről jut eszembe egy érdekes dolog, ami akár mélyelemzés tárgya is lehetne. Valamilyen rejtélyes okból a szobatársaim következetesen Matyinak neveztek. Nem az az érdekes, hogy ők ezt a nevet használták, mert valószínűleg kevéssé erőteljes színrelépésemkor az első napon, a bemutatkozásnál produkált reszketeg motyogásom téveszthette meg őket, és a sors akusztikai tréfája gyanánt az Árpádot Matyinak hallották. Lehet az is, hogy 180 centiméteres termetem ellenére, a kór okozta súlycsökkenés az össztömeg szempontjából azt a benyomást alakította ki a szemlélőben, hogy az új beteg Hüvelyk Mátyás személyesen. Még örülhetek, hogy nem Pannának hívtak, a Pöttöm Panna című alapmű főszereplőjével való összekeverhetőség miatt. Nem, az elemzés tárgya az lehetne, hogy én miért fogadtam el ezt a nevet, miért nem tiltakoztam ellene anyakönyvi kivonatom heves lobogtatásával. Egy szóval sem kértem helyreigazítást, sőt néhány nap múlva már akkor is hegyezetem a fülem a Matyi név hallatán, ha félálomban voltam. Rögtön éberré váltam, és arisztokratikus könnyedséggel kapcsolódtam a szobatársak beszélgetésébe. Szerencsére a sorstársak által műsoron tartott témák nem tették lehetetlenné, hogy itt-ott én is hozzátegyek valamit. Ha sokáig haladtunk egy kérdéskör nyomvonalán, az már megpróbáltatást jelentett, tartósan ugyanis nem nagyon tudtam ugyanazon a csapáson kalandozni.
Sokat gondolkoztam azóta azon, hogy vajon a Matyi név mögé bújva talán úgy hittem, hogy ha máshogy hívnak, akkor ez az egész nem velem történik? Mit nem akartam tudomásul venni? A rendszeres borotválkozás viszonylag hamar megtanítja az embert arra, hogy felismerje magát a tükörben. De ki az a másik pofa, aki visszanéz a tükörből? Ezen én általában nem sokat gondolkodtam. Volt persze magamról egy kialakult képem, ami többnyire öncsaláson alapult. Olyannak láttam magamat, amilyen csak szerettem volna lenni. Az összes általam jónak tartott tulajdonságot, jellemvonást felkasíroztam egy álarcra és azt az igazi arcom elé emeltem. Hogy van egy igazi is, azt nem is tudtam. A Matyi név adta új személyiség megkímélt attól, hogy a régi, jól bevált, de ebben a helyzetben nehéz álarcomat hordozzam. A betegség legyengített annyira, hogy nem volt erőm fenntartani a látszatot, de mivel a valósághoz még semmi közöm nem volt, nem tettem mást, csak lecseréltem egy másikra, a Hüvelyk Matyiéra. Elszalasztottam egy alkalmat, hogy felébredjek.
Jó barátommal, a szédüléssel való együttlét lehetőséget adott arra is, hogy az emberi társadalom hierarchikus elrendeződésének egy sajátos kórházi vetületét tapasztaljam meg. Kint a szabad világban az erősorrend alapja a pénz, a hatalom, a tehetség és más ilyen kézenfekvő dolgok. Az egészségügy e tekintetben is saját arcát mutatja. A páciensek hierarchiájáról van nevezetesen szó, mert azt volt alkalmam belülről feltérképezni, míg a másik oldalon az orvosok, nővérek alá-fölé rendeltségi viszonyai (lefordíthatatlan szójáték) rejtve vannak előttem, azokról nem sokat tudok.
Tehát, a betegek között sok a hasonlóság. Ide tartozik az előbb már részletesen tárgyalt tény, hogy az életkort illetően nem nagy a szórás, lévén mindannyian gyermekkorúak. Az öltözködés sem nyújt igazi támpontot, bár a pizsamák, köntösök alkalmazott divatja némi differenciálási alapot teremthet, de nem olyan határozottat, amin el lehetne indulni egy szociológiai igényességű áttekintés során. Önként adódik tehát a következtetés, hogy a ház falain belül legnagyobb szerepet játszó jelenségről, a betegségről lehet csak szó, ha pontos képet akarunk kapni. Az éppen hordozott nyavalya jelöli ki a társadalmi ranglétrán a helyet. A betegség súlyossága, az azzal járó fájdalom, esetleg az azt kísérő külső látvány, stb. bonyolult kombinációi adják a végeredményt.
A mi kórtermünkben például az egyik kolléga egyszerű lumbágóval érdemelte ki a kórházi elhelyezést. Ez a diagnózis annyira hétköznapian hangzik, hogy azt hihetné a felületes szemlélő, hogy ezzel az intézményi felső tízezer tagjai közé emelkedni nemigen lehet. A mi esetünkben nem ez a helyzet. Kollégám betegségét olyan fájdalmak kísérték, hogy órákon keresztül csak nyögni tudott, kicsavart pózba merevedve. Fájdalom rohamai alatt az ápoló személyzet jelentékeny részét foglalkoztatta. A fájdalmak interpretációja olyan elemi erejű, olyan lenyűgöző volt, hogy a kórházi társadalom két ellentétes pontján helyetfoglaló egyedeket (lásd: alkalmazottak-betegek) egyaránt magával ragadta. Ilyenkor a nővérkék csak körülötte sürgölődtek, sajgó tagjai a figyelem fókuszába kerültek, ettől központi személyiséggé nőtte ki magát, rögtön hatalmasat ugrott előre a hierarchiában.
Én is viszonylag jó középosztálybeli helyre soroltattam. Bár a szédülés elég gyenge muníciót jelent a társadalmi mobilitásban sikeresnek lenni, de a kór ismeretlen eredete nagyban növelte tekintélyemet. Ehhez járult még, hogy kórházi tartózkodásom egy pontján az az ítélet született, hogy agyvizet kell venni tüzetesebb vizsgálódásnak alávetendő annak beltartalmát. Ez a beavatkozás azzal jár, hogy a szerencsétlen agyvíz tulajdonost hátulról egy irdatlan méretű tűvel tarkón szúrják, és így nyerik a fent említett folyadékot. Ezt követően 24 órán át nem szabad megmozdulni, mert a legparányibb mozdulatnak is kibírhatatlan fejfájás a következménye. Hiába a legapróbb társadalmi emelkedésért is nagy árat kell fizetni néha.
Van persze az arisztokráciának az az ága, amely a születés jogán mondhat magáénak valamilyen szörnyű kórságot. Ők hűvös nyugalommal szemlélik a többiek erőlködését, amit azok a ranglétrán való előre mozgás érdekében mutatnak. Az állami egészségügy kebelén töltött időm alatt volt szerencsém néhány ilyen odaátról hozott betegséggel bajlódóhoz, meg is nyomta a tapasztalat a lelkemet. Nem értettem, hogy mit vétettek ezek a szerencsétlenek, miért kell nekik ezt a nehéz terhet cipelni. Ma sincs még bombabiztos válaszom egy ilyen kérdésre, de mára talán már szélesebb perspektívából szemlélem a dolgokat, amibe sok olyasmi is belefér, amire még nem gondolhattam akkor.
Korábban a lehetséges kérdéseket fel sem tettem, egyszerűen nem fogalmazódott meg bennem vagy észre sem vettem a szituációt, aminek a miértjét kellett volna keresni. Ha mégis voltak kérdéseim, azokra rendszerint nem találtam kielégítő választ vagy elintéztem egy kézenfekvő magyarázattal. Persze az addig szerzett tapasztalataim, ismereteim nem is nyújtottak kellő alapot máshoz. Az a világ, amit addig építettem magamnak egyszerű volt, viszonylag áttekinthető. Eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy ez a betegség mit mond nekem. Pedig elég hangosan üvöltött a fülembe, csak süket voltam meghallani. Ha valaki azt mondja akkor, hogy próbáljak analógiát keresni a szédülés okozta bizonytalanság érzése, a felborult világ látványa, illetve az életem céltalansága, tarthatatlansága, ingoványos talajra építettsége között, valószínűleg csak jólneveltségem okán nem nevetek a szemébe, de hogy nem veszem komolyan az biztos.
……..
A kint és a bent elég kusza,
zötyög velem a lét busza,
a csomagtartóban sorsom rébusza.
Szédülten dülöngél a táj,
már szinte fáj,
hogy nem lehet belőle semmit kivenni,
ki mondja meg hol lehet innen kimenni?
………
Többször bebizonyosodott az életemben, hogy hiába történt meg velem valami fontos, valami ordítóan figyelmeztető esemény, tapasztalat nem lett belőle, mert a tudatom nem fordult felé. Egy hét kórházi ápolás után a betegségem amilyen titokzatosan jött, olyan titokzatosan el is távozott. Itt volt hát az ideje hálát adni a sorsnak, hogy megúsztam és úgy, ahogy van elfelejteni az egészet. Ezt meg is tettem a fenti recept szerint. Megint visszaállt minden a régi helyére, én is visszavettem az addig viselt álarcomat. Folytatódtak az események a már jól ismert, és ezért biztonságos helynek számító kulisszák között.
Sokszor azért nem változtatunk kétségbeesett helyzetünkön, mert azt legalább ismerjük, még ha mérgezett is a levegője. Mit lehet tudni egy új helyzet nem lesz-e ezerszer rosszabb? És maradunk a régiben, mert erre a kérdésre nem adunk választ. Választ adni pedig csak úgy lehet, ha kipróbáljuk. Az életünket nem lehet elméletben építeni. Mai tetteink határozzák meg a holnapunkat. Ha ma valamit elmulasztottunk megtenni, az a pillanat ugyanúgy már soha nem tér vissza. Életünk végéig van lehetőségünk próbálkozni egészen addig, amíg végleg le nem hunyjuk a szemünket itt ezen a világon. De azt tudni kell, hogy az elszalasztott alkalmak miatt a következő pályák nehezítettebbek lesznek. Kezdetben az élet szelíden figyelmeztet, suttog, simogat, bökdös. Ha nem vagyunk elég éberek ezeknek a jelzéseknek az érzékelésére, megértésére, később már keményebb eszközökhöz nyúl.
……..
Álldogálunk bénán, ködbe mártott aggyal,
barátkozunk a tagjainkban terpeszkedő faggyal.
Szuroksötét fényben tartunk terepszemlét,
nem bolygatja itt az elmét a lét és a nemlét.
………
Én olyan voltam, mint a középkori nehézlovasság egy katonája. Jól fel voltam páncélozva, semmi nem hatolt át rajta. Csak sajnos csalóka biztonságot adott ez a páncélzat, amit magam köré növesztettem. Főleg attól védett, ami pedig hasznomra vált volna. Elszigetelt másoktól, fontos történéseket tartott távol tőlem, nem lehetett észrevenni tőle a sors finom, figyelmeztető kopogását a mellvérten. A sisakrostélyon át a világnak csak egy darabját láttam, a páncél állandó zörgése lehetetlenné tette, hogy a fém kongó hangján kívül mást is meghalljak. Lefokozott lét. Mégis az emberek túlnyomó többsége így él. Én legalábbis így éltem.