Halálmadár

Jósnőként keresem kenyerem, s ha kell, hazudok, hogy megmásítsam a jövőt. Felesleges, a halált sehogy sem kerülhetik el. Emberek folyama látogat el hozzám, hogy tudja, mi vár rá, …pedig jól tudják ők maguk is: A vén kaszás, semmi más. Néha látok elfeledett kedvest, régi barátot, fellendülő karriert, néma gyászt, de többnyire csak a halált. Látogatóm halálát, vagy testvéréét, barátjáét, elhulló rokonokat, ismerősöket. Így ragadt rám a név, varjú, halálmadár, ki halált kiált.
Egyre többen jönnek, elárasztanak. Fejem görcsöl, előttem árnyak suhannak el. Megőrjít a látás, s kaszás barátunk, ki a jövőbe nézve jó ismerősként fogad.
Csak egy dolgot nem enged látni, csak egy dolgot nem láthatok: végzetem, végem, sorsom, jövőm. Nem merem meglátni, s ha merném, sem láthatom. Büntetésként hullt rám az átok, amiért segíteni próbálok.
A sor egyre dagad. Már nem számolom a napokat. ,,Nézz a jövőbe, kérlek!" Mit látsz? – kérdik. Felelet helyett hallgatok, mert már csak egy dolgot látok, a halált. Mindenütt. Őrület, vagy sem, értük jön. Ahányszor a jövőbe nézek, hogy a mohó kíváncsiságot csitítsam, a halál rebben fel előttem, mindig más alakban. Megfakult, megsárgult női alak, rongyos, sírhanti ruhában, hörgő, halk moraj, sikolt, aszott arca enyémhez közelít, elrántom fejem, s hanyatt vágódom, a földön ébredek. Másszor férfi, ómódi szmoking, féregrágta bőr, csonka mosoly, csontkezével kalapot emel, s elsuhan előttem.
Halálmadár.
Egyre többször látom, mégis többen és többen jönnek. Elborítanak. Összefolyik előttem jövő és múlt, sorsok szőtte háló tart fogva, követhetetlen, megbolygatott, nagy Gordiusz-csomó, közepén kaszás pók ül, s csúfondárosan vigyorog.
Hazudok, csodás meséket költök. Hazug halálmadár. Csak lenne vége már, csak lenne vége már…