Halottak napja

Borús volt aznap az idő. A felhők komor, kíméletlen közönnyel vonultak egy irányba, mintha azt mondanák: „Na és aztán? Így van ez mindenkivel.” Nap elbújt, mint aki attól fél, hogy felelősségre vonják. Szégyenkezett, mert őt egész nyáron csak a mókázás érdekelte, pedig hát…
De a férfi nem nézett az égre. Mióta kilépett a rendelő ajtaján csak a földet bámulta, és úgy tűnhetett, hogy ezt nagy figyelemmel teszi, pedig semmit nem látott, nem hallott és nem érzékelt. Mondhatnánk, hogy gondolataiba mélyedt, de ez sem volna igaz, mert agya is tompa volt, nem akart vagy nem is tudott gondolni semmire. Lába, az a két hűséges láb vitte hazafelé, ő volt az egyetlen, aki megőrizte hidegvérét, és jól ismerte a hazavezető utat. Amíg járda volt alatta, ment egyenletesen, amikor a járdának vége lett, megállt. A zöld jelzés búgására gépiesen újra elindult, azt már nem vette észre, hogy ez a merőleges zebra zöld jelzése. Néhány autó dudálva kikerülte a férfit, aki hallotta ugyan a dudaszót, de a tudatáig már nem jutott el.
A lábak végül sikeresen elvitték egészen a házig, ahol lakott. A komor betonfal szürke volt – ellentétben a szomszéd ház élénksárga burkolatával -, mintha együttérzéséről akarná biztosítani a férfit. A férfi a hátsó bejárat felől érkezett, s közelebb érve neszezést hallott a konténer felől. A forgalom zaja, a dudaszó nem ébresztette föl, de erre a halk hangra felfigyelt. Az egyik lakó előző nap kitette néhány régi ruháját egy szatyorban a kuka mellé. Egy asszony hajolt most föléje, egyenként szedegette elő a ruhákat, magához mérte, majd eltartotta magától egyiket a másik után, kicsit talán mosolygott is közben. A férfi megállt, nézte, hogyan pakolja, nézegeti az asszony finoman, vigyázva a ruhákat, és arra gondolt, vajon tudnivaló-e melyikük a szegényebb ebben a pillanatban, melyikük igazából az élet koldusa. Furcsa érzékelő-rendszere, amely hazáig vezette, azt súgta neki, hogy az egész forgalmas városban és az egész tízemeletes panelházban nincs senki, csak egy koldusasszony, akinek ruhára van szüksége és a férfinak az első igazi gondolata mióta elindult, most fogalmazódott meg: segítenie kell rajta, mert nincs senki más, akin segíthetne. Elővette a pénztárcáját, és remélte, hogy nagyon sok pénzt talál majd benne, annyit, amennyivel bepótolhatja azt a sok-sok elveszett évet. Egy tízezrest talált, meg némi aprópénzt. Jobban örült volna, ha többet adhat, de ki gondolta volna, mikor elindult, hogy ennél is többre lesz majd szüksége. Kivette a tízezrest és odament az asszonyhoz.
– Kezicsókolom, tessék, fogadja el! – és az asszony felé nyújtotta a pénzt.
Az asszony nagyon meglepődött, eddig észre sem vette, hogy a férfi nézi őt. Ránézett, aztán a pénzre, aztán újra a férfi szemébe, és halkan mondta:
– Köszönöm.
Lassan nyúlt a pénzért talán a bűvölet hatására, talán mert időt akart adni, hogy jótevője meggondolhassa magát, de a keze végül odaért a pénzhez, ujjai megfogták, a férfi elengedte.
A férfi tért előbb magához, zsebébe nyúlt, elővette a kapukulcsot és bement. Hívta a liftet, felment, belépett a lakásba. Akkor már képes volt gondolkodni, vagy legalábbis azt képzelte, képes rá. Fiára gondolt. E-mailezzen neki? A tengerentúlra? Miért? Nincs értelme. Leült és bekapcsolta a tv-t, ahogyan a magányos emberek teszik, akik felejteni akarnak.
Teltek a napok. Gondolkodott, tépelődött, enyhülést keresett, nem talált.
Egy alkalommal, mikor már ráunt a tv-re, dvd filmekre, internetre, könyvekre, kinyitotta az ablakot, hogy a semmibe bámuljon és friss levegőt szívjon. A lakótelep a szokásos képet mutatta: autók, üres ablakok, fák, kutyasétáltatók. Csak egyvalami volt furcsa, más, ha nem is új: a konténer mellett ott állt a koldusasszony, kezét kabátja ujjába húzva, mozdulatlanul. Most nem turkált, nem keresett semmit, olyan volt, mint aki vár valakit.
„Pénzt akar.” – gondolta a férfi. – „Nem minden nap nyomnak tízezreseket a kezébe.”
Régi énje, amely egyre halkabb lett ahogy múltak a napok, most ismét megszólalt: „Na, most aztán nem szabadulsz meg tőle!” De a férfi nem őrá hallgatott, hanem arra, ami csak nemrég született benne, kicsi volt még, de egyre erősebb, és ami most azt mondta: „Már nincs sok lehetőséged jónak lenni. Nem szalaszthatsz el egyet sem.” Megnézte, mennyi pénze van otthon. Volt még egy húszezrese, amit most megint kevesellt, de hát ő is a bankban tartotta a pénzét, mint mindenki. Kivette a bankjegyet, és elhatározta, hogy lemegy. Ha egyszer alaposan átgondolnánk, miért vannak emberek, akik mindenüket odaadnák, nem értenénk. Ha másodszor is alaposan átgondolnánk, akkor igen. Ahogy kilépett az ajtón, szomszédjával találkozott, Sándor bácsival, az ősz hajú öregemberrel, aki tiszteletre méltó öregkorát gyerekei és unokái körében töltötte, és aki hetente vitt friss virágot elhunyt felesége sírjára.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot kívánok! Azt tanácsolom, az utca felőli oldalon menjen ki, ne használja a hátsó kijáratot! – mondta Sándor bácsi jelentőségteljesen.
– Miért? Elromlott a zár?
– A zárral semmi baj, de képzelje csak, valami rosszul öltözött nő álldogál ott újabban minden nap.
– Minden nap? – csodálkozott a férfi, bár Sándor bácsi nem értette, hogy miért ez volt a legérdekesebb információ az előbbi mondatában, amikor ő az igazi érdekességnek és veszélynek a „rosszul öltözött nő”-t szánta.
– Nem szeretem, mikor ilyenek ólálkodnak errefelé. Szoktak, persze, meg hát mi közöm hozzá, ha kell nekik valami, ami nekünk már nem, hát vigyék, csak ne csináljanak közben rendetlenséget, mikor lomtalanítás van, akkor úgy széttúrnak mindent, olyan csúnya olyankor az utca, az embernek hazajönni sincsen kedve…- kicsit összefüggéstelenül áradt belőle a szó. – Na, szóval gyűjtögessenek, ha ezt kulturáltan meg tudják oldani, nekem mindegy, de tudja, jönnek, aztán elmennek, és legközelebb másik jön. De ez a nő minden nap itt van. Látom az ablakból. Akar valamit. Nem tudom, mire készül.
A férfit egyre jobban nyugtalanította, elbizonytalanította régi énje, a gyanakvó, önző gondolatok, melyek önigazolást láttak Sándor bácsi szóáradatában. Mégsem győzhettek. A férfi tudta, hogy lemegy kezében a húszezressel, átadja és ez így lesz jó. Menekülni akart a kényelmetlen szavak elől, és sietős, bosszús lépést tett a lift felé.
Sándor bácsi észrevette a mozdulatot, nem lepődött meg, tudta, hogy az emberek mindig sietnek, ilyen ez a mai világ, csak még valamit el akart mondani:
– Ma lila liliomokból vittem csokrot a feleségem sírjára. – merengett. – Az volt a kedvence. De olyan ritkán lehet kapni. Lassan a feliratot is ki kellene cserélni, az időjárás igencsak tönkretette. Varga Sándorné, élt 72 évet. Hetvenkettőt! Ma eljönnek a nagyobbik unokámék. A két nagyobbik. Egyetemisták. És az Ön fia? Még nem is láttam.
– Amerikában él a családjával. – válaszolt a férfi halkan, de többet nem szólt. A beteg emberek hallgatagok. Vagy a hallgatag emberek betegek.
– No, nem tartom ám fel – fejezte be Sándor bácsi, a győzedelmes. – Viszontlátásra!
– Viszontlátásra. – válaszolt a férfi, de még jóval azután is ott állt, hogy Sándor bácsi belülről kétszer ráfordította a kulcsot.
Nem Sándor bácsira haragudott. Az öregember csak mesélt mindennapos dolgokról. Nem tudhatta, milyen sebekbe tapos bele minden szavával, hiszen ezek a sebek csak pár napja keletkeztek úgy igazán. Sándor bácsi, a példás életű Sándor bácsi, mindenkinek úgy kellene élnie, ahogyan ő tette. Neki is úgy kellett volna. Nem sikerült. Ő nem adhatja az életét példaképpen senkinek. Nem mutathat fel semmit. Hiszen nem a lehetőség hiányzott! Talán az erő. Talán a hit. De erről nem Sándor bácsi tehet.
A férfi a húszezresre nézett, és eszébe jutott, miért is indult el. Beszállt a liftbe, lement, és kinyitotta a hátsó ajtót. Ott állt az asszony és a férfi érkezésére öröm suhant át az arcán. Igen, őt várta, ki mást.
A férfi köszönt neki, majd felé nyújtotta a bankjegyet, és kérte, fogadja el segítségképpen.
– Köszönöm, nem kérem. – válaszolta szelíden az asszony.
Pénzisten megremegett a férfi kezében. Az első visszautasítás! És ráadásul egy ilyen senkitől! Mikor neki annyi híve van! Köztük sok neves, nagy ember!
– Segíteni akartam. – szólt a férfi talajveszetten.
– Tudom, uram, köszönöm szépen a kedvességét.
A szelíd hang furcsán érintette a férfi lelkét. Megint úgy érezte, egyedül van ebben a hatalmas sivatagban és az egyetlen ember, aki rajta kívül itt bolyong, ez az asszony, akinek simogató hangja van.
– Talált azóta munkát? – kérdezte a férfi, miután nem sok ötlete volt arra, hogyan folytathatná a „beszélgetést”, és a sok bágyadt gondolat közül ez nem tűnt olyan rossznak.
– Igen, van munkám, és drága férjemnek is van már. A pénzből, amit adott, ruhákat meg tejet vettünk a gyerekeknek. – hazudta, mint a vízfolyás. Ó, ha az ember előre eltervezi, milyen folyékonyan tud hazudni!
– Van hol aludniuk? – kérdezte a férfi. „Hülye!” – mondta régi énje. – „Ha azt válaszolja, hogy nem, akkor az egész pereputtyot beengeded a lakásodba, mi?!”
– Igen. – hazudta tovább az asszony. – Nem fázunk éjjelente.
Ha már a férfit így félrevezették, legalább az olvasó jó, ha tudja, hogy az asszonynak nemcsak minden szava, hanem még a szavak toldalékai is mind hazugságok voltak. Vagy álmok? Sose legyünk túl szigorúak!
– Barthy Ferenc vagyok. – mondta a férfi hirtelen elhatározásból.
– Fehérné Margit. – hangzottak el az asszony szájáról az első igaz szavak.
Lassan, észrevétlenül beszélgetés alakult ki, és a férfi napok óta először valamiféle megnyugvást érzett. Talán a szelíd hang. Talán az, hogy beszélgethet. Talán az, hogy nyomorult koldusnak érezte magát, és ezért az asszony lelkét most közel érezte a sajátjához. Talán, hogy jót akart tenni, és ez kivételesen önhibáján kívül nem valósult meg. A férfi nem tudta magának megfogalmazni, mi se próbáljuk meg. De a férfi a következő héten is lement, mikor az ablakból megpillantotta az asszonyt. És az azt követő héten is.
Néhány héttel később igazán hideg lett. Mindenki télikabátban és csizmában sietett dolgozni, iskolába. Súlyos őszi köd lepte be reggelenként a tájat, nap alig akart mutatkozni, csak dér vont időnként csipkét a fák ágaira, remélve, hogy mosolyt ébreszt.
A fiatalember is nagykabátban érkezett, akit Sándor bácsi még sohasem látott azelőtt. A nagy, szürke panelház bejáratára ragasztotta a kis papírdarabot, amit hozott: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy kedves édesapám, nagyapánk, apósom, Barthy Ferenc, életének 59. évében elhunyt. Temetése október 20-n 14 órakor lesz a Hajnalcsillag úti temetőben.” Kis gyászkeretes papír kereszttel, borostyánnal. A fiatalember kiragasztotta, majd könnyes szemmel távozott. Arra gondolt, hogy milyen váratlanul… hogy nem is tudta… apja nem szólt… csak egy e-mailt írt volna, és ő hazarepül, és még elbúcsúzhat.
A kis papírt egy asszony olvasta el elsőnek, aki kopott ruhában olyan gyakran „ólálkodott” a ház körül.
Szép temetés volt. Furcsa lehet szépnek nevezni egy temetést, de el kell ismerni, hogy sok-sok virág, koszorú és szép, fehér kőből való fejfa jelezte a halott helyét a hatalmas temetőben. A gyászolók kevesen voltak. A rokonság nem volt nagy, rajtuk kívül néhány barát jött el.
Az idő továbbhaladt, mert ő mindig továbblép, ki lassúnak, ki gyorsnak érzi, de ő mégiscsak az élőké, és meggyőzi őket, hogy végül minden seb begyógyul. A férfi fia és annak családja visszarepült Amerikába nem sokkal a temetés után.
Idő hamarosan elhozta november 1.-t, hogy az élők megemlékezhessenek azokról, akik már nem lehetnek közöttünk. A temetők megteltek élettel. Jöttek családok, egyedülállók, ki virágot ültetett, ki a sírt kapálta, ki vizet öntött a kővázákba, ki a mécseseket rendezgette, ki imádkozott, ki emlékezett. A temetők egyre díszesebbek lettek. A sírban nyugvó párok újraülhették lakodalmukat kálla helyett ezúttal krizantémmal, gyertyatánc helyett pislákoló mécsesekkel, puha fehér ruha helyett kemény fehér kővel. Estére készült el igazán a temető képe. Minden síron friss virágok tarkállottak, koszorúk terpeszkedtek, mécsesek világoltak. Mindenki itt hagyta keze és szíve nyomát. Fehér krizantémok, lila liliomok és piros mécsesek voltak Varga Sándorné sírján is, aki a felirat szerint 72 évet élt. Csak egyetlen síron nem volt sem virág, sem koszorú, sem mécses. Hideg földjén nem látszott a keze nyoma senkinek. A fejfán ez állt: Barthy Ferenc, élt 59 évet. A mécses- és virágtengerben nem tűnt fel a fényes holdnak sem, hogy ez az egy sír csupasz maradt.
Másnap csak nagy sokára akart világos lenni. Nap betegen, sápadtan, kimerülten ébredt, ő az életet szerette, az őszi halált, és különösen november 2.-nak reggelét nem akarta látni. Látnia kellett pedig minden évben, így most sem szabadult a szokásos képtől, ami a temetőkben fogadta: a mécsesek szétpattantak, élettelenül feküdtek a köveken; a virágok, mint üres, szép menyasszonyi kirakatbabák bámészkodtak. Egy élő lélek sincs már itt azok közül, akik előző nap oly nagy számban érkeztek. Nap mindig borzadva nézte a holtak esküvőjét az évnek ezen a napján. Aznap mégsem fordult el a Hajnalcsillag úti temetőtől, mint rendesen. Mégis leküldött egy halvány sugarat egy léleknek, akit nem ismert, de megszeretett ebben a pillanatban.
A síron – amelyen még élénk volt az aranyvésett szöveg: Barthy Ferenc, élt 59 évet -, továbbra sem volt virág, sem mécses. A sír mellett ott feküdt kopott ruhájában Margit asszony. Arcán béke volt, fél keze a sír fölötti földhalmon nyugodott. Akik tegnap itt voltak, csak látogatni jöttek. Ez az asszony hazaérkezett.
Nyugalmát nem zavarta senki. Szeretném azt mondani, hogy akkor sem zavarta volna senki, ha az emberek tudták volna, hogy egy tízezres van a zsebében.