Ham István

– Nem vagyok majom! – kiáltotta Ham István, amikor egyik reggel belenézett a tükörbe.
Pedig való igaz: egy szőrös képű, kerekfejű, hajlott vállú csimpánz nézett onnan rá vissza.
Ahogy tekintetét végigjáratta saját testén, meg kellett állapítania, hogy bizony a tükör nem téved. Végtagjai hosszúak, méghozzá aránytalanul. Tenyere a padlón pihent, ahogy kinyújtotta a karját. Testét teljesen szőr fedte, és akárhogyan próbált, nem volt képes felegyenesedni. Ráadásul állandóan vakaróznia kellett, ami roppant módon idegesítette.
Most aztán mitévő legyen?
Első gondolata (és félelme) az volt, hogy mit fognak gondolni róla a többiek. Csak nem ugrabugrálhat be az irodába úgy, mint egy csimpánz! Ráadásul végig a város legforgalmasabb részein vezet az út!
Jó, rendelhet mondjuk egy taxit. Az háztól házig szállítaná, és egész úton csak egyetlenegy ember furcsálló pillantásait kellene elviselnie.
De kollégái elől hogyan rejtse el magát, amikor nyilvánvaló, hogy nem tudja elkerülni munkája során a velük való érintkezést?
Hosszasan tanakodott magában, mígnem úgy döntött, a fenéket fog ő bujkálni: inkább igyekszik elrejteni ezt az igencsak csúfos majomtestet.
Az nyilvánvaló, hogy a ruházat a test legnagyobb hányadát sikeresen eltakarja. Egyedül a kézfej, ami látszódhat (kivéve akkor, ha zsebre dugja azt), valamint az arc és a fej többi része. Nyár volt, ráadásul rekkenő hőség, de nem akadt más választása: meleg téli sapkát kellett felvennie, valamint sállal az állát és a száját minél jobban eltakarni. Miután napszemüveget vett fel, már csak az orra és a homloka maradt fedetlen, ezekről meg úgy ítélte meg, nem fogják őt elárulni. Hajlott testtartására pedig azt a mesét találta ki, hogy cipekedett, és egy rossz mozdulat következtében most aztán nem tud kiegyenesedni.
Fel kellett készülnie arra, hogy a többi ember furcsa szemmel fog majd ránézni, ha meglátják ebben az állapotban. Ez azonban nem érdekelte. Úgy volt vele, inkább ezt választja, minthogy egyszer és mindenkorra elzárja magát a külvilágtól.
Felkészült a lehető legrosszabbra. Vett egy mély levegőt, végül sikerült magát rászánnia, és kisétált – vagyis inkább kiugrabugrált – a nyílt utcára.
Igencsak meglepődött.
Odakint mindenki – de kivétel nélkül! – hasonló, téli öltözetben, napszemüvegben járt-kelt – vagyis inkább ugrabugrált, ahogy a csimpánzok szoktak.
Ettől aztán végtelenül megkönnyebbült. Egyáltalán nem kellett többé attól rettegnie, hogy valaki rossz szemmel fog ránézni a megjelenése miatt.
Hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy van valami, amitől még inkább retteg, mint a többiek véleménye.
Az egyik mellékutcából váratlanul kiugrabugrált valaki, aki egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy ő csimpánz. Egyszerű pólót és rövidnadrágot viselt (még cipő sem volt a lábán), és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát a bőrében. Cseppet sem félt attól, hogy valaki megszólja.
– Meneküljünk! Egy őrült! – ordította valaki a tömegből, mire mindenki futásnak eredt. Egymást lökdösték, taszigálták nagy rémületükben. Néhányan rá is tapostak a másik emberre, annyira eluralkodott a káosz.
Szerencsére az ámokfutó hamar eltűnt a láthatárról.
Így kisvártatva mindenkinek visszatért a lelki nyugalma.
Ham István is folytatta szokásos napi útját a munkahelyére, ahol, hála a magasságosnak, senki sem vállalta fel önmagát.
Este, amikor lefeküdt, azért imádkozott, hogy másnap kerüljék el lehetőleg a maihoz hasonló, horrorisztikus figurák.
Az ég meghallgatta könyörgését.
Telt-múlt az idő, és Ham István néhány hónap alatt szinte teljesen meg is feledkezett arról, hogy ilyesféle félelmetes egyedek is járhatnak-kelhetnek (vagyis inkább ugrabugrálhatnak) odakint.
Persze, a félelem egy pillanatra sem költözött ki a szívéből…