Hamis

Kint toporogtam a kapu előtt. Idegesen tördeltem a kezem. Most becsengetek, gondoltam egy határozott pillanatomban, de aztán elvetettem az ötletet. Valahogy mégis a csengőre talált a kezem, arra, hogy mikor nyomtam meg, nem is emlékszem tisztán.
Mintha évek teltek volna el, mire kilépett az ajtón. És még most is ő volt, még most is beleremegtem abba, ahogy hátratűrte a haját, ahogy rám nézett, s egy pillanatra talán még úgy is nézett. De azt hiszem, azt csak beleképzeltem. Sokszor eljátszottam már ezzel a jelenettel fejben, hogy elsírom magam vagy összecsuklok a fájdalomtól… de most, itt, a jelenben hirtelen erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
A kulcs csörögve fordult a zárban. Egy hosszúra nyúlt, kényelmetlen félpercig csak néztük egymást.
– Szia – bökte ki végül.
– Szia – motyogtam tétován. Na nem, nem most fogunk elgyengülni! – Még mindig nálad van, és szeretném visszakérni.
– Mit? – pislogott megjátszott értetlenséggel. Csak én képzeltem tekintete mögé bűntudatot?
– Amit elloptál.
Éreztem, ahogy pillantásom fagyossá és vádlóvá válik. Felháborodásában vesztett szégyenkezéséből.
– Hogy mit loptam el?! Te adtad ide!
Dacosan elhúztam a számat. Farkasszemet néztünk egymással. Aztán elfordult, intett, hogy menjek vele. Néma csendben haladtunk tovább. A házba belépve megcsapott az ismerős illat – otthonszag, mindig ez jutott eszembe róla. Nem mertem széjjelnézni, nehogy elöntsenek az emlékek. Inkább megálltam az előszobában.
Sokáig vacakolt odabent, pedig már nagyon ki akartam menni. A múlt árnyai körém gyűltek és fojtogatni kezdtek odabenn. Az üresség szorító gombóccá változott. Hányingerem lett.
Végre kijött. Egy tál volt a kezében.
– Ez mi? – kérdeztem színtelen hangon. A szemem befogta a látványt, de az agyam nem bírta értelmezni, annyira sértő és fájdalmas volt.
– A szíved – mormogta ő, felém nyújtotta, hogy elvegyem.
– De ez mi? Mit csináltál vele?! – hisztérikussá vált a hangom, de nem nagyon érdekelt.
– Összetörtem. Sajnálom.
Nagy kedvem lett volna egy akkora pofont adni neki, hogy még hetekig fájjon, ahogy nekem fájt, ahogy nekem fáj. A kezem nem indult el mégsem.
– Még van képed…? – felszaladt a mondat végén a hangszínem, könnyek bukkantak elő. Haragudtam magamra, amiért ilyen gyenge vagyok. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy vigasztalhasson.
– Ne haragudj – mondta, és komolyan a szemembe nézett. Már nyúlt volna hogy megöleljen, de elütöttem a kezét. Elvettem tőle a tálat és magam mögött hagytam.
A szív még vérzett.