Hang a túlvilágról

A kicsi Észtország fővárosa az évszázadok során annyiszor váltogatta a nevét, ahányszor az urait; mindegyik hódítónak az volt az első dolga, hogy a városnak új nevet találjon. Kalev, a mondahős volt az első a sorban, a livek, dánok, svédek, keleti szlávok Lindát, a szelíd feleséget választották névadóul; a Rääveli finn névből Reval lett, majd egyszerűen Tallinn, alsó város. Volt egy felső város is, Toompea, ahol egykor a nemes lovagok és püspökök éltek; manapság azonban ezek nem divatos foglalkozások, például a lovagok teljesen visszavonultak a régi könyvek lapjai közé. Püspök akad még elvétve, bár nem igazán tudjuk, hogy mi a dolguk. Persze elég sok idő elmegy azzal, hogy kitalálják, hogyan különbözhetnének még jobban a közemberektől.

R. lutheránus püspök a nap legnagyobb részében arra volt büszke, hogy ott él a Castrum Danorum, a régi királyi palota vagy a Kiek in de Kök árnyékában, és fizikai rosszullét fogta el, ha le kellett szállni a nép közé, a Raekoje Plats nyüzsgő forgatagába. Ha még maradt egy kis ideje, eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nagy tudós; elsáncolta magát a könyvei közé, néha még írt is, bár abból egyetlen sor sem látott napvilágot. Békésen teltek R. napjai, és nagyon megdöbbent volna, ha megkérdezik tőle, ugyan mondja már meg, szokott-e imádkozni? Az imádkozást majd elvégzik a lelkészek, meg mindenki más, a lelkésztől lejjebb.

Az asszony korán meghalt, alig néhány hónappal az esküvő után, és R. szerette, ha a síron túli hűségről beszélhet, rendkívül meghatottan. Jól megvolt egyedül, sokkal jobban, mint a pápista kollégái. Az asszony csak nyűg, kellemetlen szokásai vannak, folyton szül vagy szoptat, ha pedig nem, akkor éppen tisztátalan. A gyerekek beszélnek, szaladgálnak, követelőznek, amikor nem kellene; zavarják a tudományos munkát. Néha még énekelnek is, amitől Isten óvjon, éppen elég a templomban a sok keserves nyervákolás.

Feleségnél, gazdasszonynál sokkal fölemelőbb a barátok társasága, természetesen csak akkor, ha sikerült összeválogatni a megfelelő embereket. Egy barát mindig akkor érjen rá, ha én akarom, mi az, hogy nincs otthon, vagy nem veszi föl a telefont? Álljon rendelkezésre, és ne tegyen föl kényelmetlen kérdéseket. Az meg eszébe se jusson, hogy ő keres engem. Nekem rengeteg elfoglaltságom van, ebben a pillanatban nem is tudom pontosan, hogy mennyi. Legutoljára egy nagyon fontos rendezvényen voltam; igaz, hogy ennek már vagy három hónapja, de azért nem kevésbé fontos. Nem vagyok köteles beszámolni arról, hogy mivel töltöm a napjaimat, az viszont magától értetődik, hogy én mindent tudjak a barátaimról. És van még egy fontos dolog, kerüljék el nagy ívben, másoknak se ajánlgassák megtekintésre a Kadriorgot, nagy Péter cár egykori palotáját. Az egész hely úgy vulgáris, ahogy van. Leminősíti a látogatót.

Talán nem meglepő, hogy a püspöknek nem volt sok barátja, az a kevés is csak azért tűrte a szeszélyeit, mert valamit elvárt tőle, egyházi hivatalt vagy előléptetést. Daniel K. azonban már olyan régen élt a püspök vonzáskörzetében, hogy el sem tudta képzelni, másként is lehetne. Együtt jártak iskolába. Daniel mindig eminens tanuló volt, R. inkább csak erős közepes. Daniel szülei panelben, R. szülei elegáns villában éltek. Daniel vajas kenyeret evett, R. öt fogások ebédet. Danielből szegény lelkész lett, R.-ből gazdag és befolyásos ember, püspök és tudós. És ezt mindketten helyénvalónak érezték. Az Úr a maga végtelen bölcsességében úgy rendelkezett, hogy Danielnek semmi ne sikerüljön. Bizony, annak adatik, akinek van, attól vétetik el, akinek nincs. De valahol odafönt van egy nagy klíring elszámolás, és a végén senkinek sem lesz többje, mint amennyit megérdemel, az elmaradt járandóságokat pedig hiánytalanul kifizetik.

Daniel közömbösen figyelte, hogyan vétetik el tőle minden pénz, elismerés vagy önbecsülés. Végül már semmije sem maradt, csak az egészsége: most ezt is magának követelte az égi bank. Csak az adósságomat fizetem vissza, gondolta Daniel minden lázadás nélkül, úgy látszik, ez lesz a legutolsó részlet, 1 darab tüdő. Mert a tüdőbaj engem is elvisz, és a számlákat le kell zárni. – Daniel lefogyott, legyengült, már csak olyan volt, mint az Istenhez hanyatló árnyék. Orvos vagy gyógyszer, mire jó az? Csak azért, hogy meghosszabbítsa a földi szenvedéseket?

A püspök természetesen tudta magáról, hogy jó ember, és azt is tudta, hogy egy jó ember mivel tartozik a barátainak. Időről időre fölkereste Danielt, megütközött azon, hogy milyen rosszul néz ki, felszólította, hogy menjen már el a doktorhoz – mintha a doktor csak olyan lenne, mint egy isteni hatalommal rendelkező autószerelő, kicseréli a meghibásodott motort, tüdőt, akkumulátort vagy vesét, aztán már mehet is tovább a szekér. Még egy vagy két évvel több itt a földi siralomvölgyben, mire jó az? Dicsérem a megholtakat, akik már odaát vannak, mert jobb nekik, mint azoknak, akik még élnek. Prédikátor 4.2. Az Úré az igaz mérték. Példabeszédek, 16.11. Ilyenkor dohogva ment haza a püspök, mert szép-szép a Biblia, meg a kegyes tanítások, de az élet mégis fontosabb a túlvilág összes csodáinál.

Egyszer aztán eljött a nap, amikor odafönt úgy döntöttek, hogy lezárják a klíring számlákat, és olyan figyelmeztetést küldtek Danielnek, amely felől nem lehetett kétség. Már eddig is sokszor megmutatták neki, hogy milyen színű a vére, de ekkora mennyiségben még soha. Daniel nem bánta, hiszen sosem futott az egészség nevű kiméra után. Gondolatban bejárta az élete szánalmas kis állomásait, a csalódásokat, igazságtalanságokat, a sors vagy az emberi gonoszság tőrdöféseit, és megállapította, hogy a hosszú évek során csak egyetlen igaz barátja volt, R., a lutheránus püspök. Ő az egyetlen ember, akitől szeretne elbúcsúzni, akár csak néhány szóval. De hogyan? Danielnek már annyi ereje sem volt, hogy felüljön az ágyban. Jó lenne, ha eljönnél, még egyszer utoljára, ismételgette magában, mint az imádságot. Csak most az egyszer látogass meg, aztán nem kérek tőled semmit, amíg Gábriel meg nem fújja a harsonáját.

R. felébredt a püspöki palota püspöki ágyában, és nagyon csodálkozott. Milyen érdekes, határozottan úgy hallottam, mintha Daniel hívna engem. Megismertem a hangját. Ezért ugyan kár volt felébredni, egy ostoba álom miatt.

Becsukta a szemét, és már el is aludt. De egy óra múlva megint meghallotta Daniel hangját. Látogass meg! – Micsoda szamárság, gondolta R., csak nem kelek föl az éjszaka közepén, nem megyek ki a város szélére, Daniel maga csodálkozna a legjobban. Természetesen tudom, hogy beteg, meg is fogom látogatni majd egyszer, ha ráérek. Nekem egy csomó hivatalos elintézni valóm van, és nem hagyom, hogy dróton rángassanak.

Hajnalban még egyszer meghallotta Daniel hangját, és most annyi volt benne a fájdalom és a szemrehányás, hogy R. nehéz szívvel felkelt, felöltözött, beült az autójába, és kiment a város szélére, a szegénysorra. Egyre türelmetlenebbül csengetett, végre megjelent Daniel az ajtókeretben, félig az ajtó fáján kívül, félig belül. Későn jöttél, mondta meggyötört hangon, én már odaát vagyok. – R. megdörzsölte a szemeit, Daniel azonban már nem volt ott, csak a halottat őrző ajtó.

Gondolhattam volna, hogy az álmokat nem kell komolyan venni, mondta magában a püspök, és bosszankodva hajtott haza.