Hangulat mozaikok

Talán február volt. Vagy az is lehet, hogy még mindig az van. Nem is tudom. Nem is érdekel. Azt tudom, hogy reggel még volt életem, vágyaim, álmaim. Már nem is tudom. Öreg lettem. Nagyon az. Legalábbis legbelül. Mélyen.
Egy kemény és koszos ágy szélén ülök, a padló mozaikja fekete-fehér. Szokásos. Nem tudom, mit is keresek itt – most még azt se nagyon tudom, hogy hol is van pontosan az-az itt- csak azt, hogy sötét van, lehet hogy este. A kő mozaikja hideg, ez némileg józanítólag hat. Talptól felfelé.
A folyosó visszhangos némasága a fülembe cseng. Kop-kop-kop. Mintha a harang csak egy irányba verne. Meglehet, tévedek. Akkor viszont a fejem zúg.
Kinyitom a szememet. Nem számítottam szép látványra, de a valóság meghaladta a fantáziámat. Szánalmas üresség vesz körül ezen a néhány négyzetméteren, mely látótávolságomon belül rekedt. Szemügyre veszem. A fal régi, teljesen elhasználódott. Kopott, pont, mint én.
Végigjáratom a tekintetemet a hangtalanul máladózó falakon. Vajon miket mesélhetnének ezek a kövek. Tudnának? Biztosan. Ha soká ülnék itt hallgatásba burkolódzva, elárulhatnának egy s mást. Időm, mint tenger. Akár meg is várhatom.
Hanyatt fekszem az ágyon, tenyeremet végigsimítom kiserkent borostáimon, fejem alá hajtom karjaimat és lehunyom a szememet. A világ képtelen egysége semmivé foszlik és kiegyensúlyozódik. Most nem érzem önön létezésem puszta súlyát. Csak vagyok. Tök egyedül. De a létezés nem érzése pusztán csak illúzió. Egy apró buborék légcsövemben holtpályára téved. Akut fulladási rohamokkal küzdök, mialatt méregzöld karikák kígyózva vigyorognak szemem előtt. Aztán már csak a tüdőm zihálása okoz némi hasadást az éjkék színben pompázó végtelenségben. Szívem megveszve kapálódzik. Lüktet az energiaáramlás. És szétrobban a fejem, melyet hirtelen ezer kérdés duzzaszt: Mit keresek itt? Miért? Hogy juthattam ide? Hogy fogom ezt túlélni? Akarom-e túlélni…
Kapkodok utánuk, de mire elcsípném valamelyiket is már újabbak és még újabbak kerülnek lelki szemeim vetítővásznára. Ezek meg honnan jöhettek? Ezt hívnák talán kétségbeesésnek? Nem túl korai még? Hisz alig egy-két… mióta is tart ez az állapot?
Hirtelen felpattanok és kóvályogni kezdek a mozaikpadló hidegén. Minden lépésem cuppanása visszhangot kavar maga körül. Az ablak fonákjáról pedig kíméletlen közönnyel les rám a hold. Sápadtabb, mint én. Sajnálhatnám is. Nem teszem. Tovább rovom a végeláthatatlan köröket. Néha bele-beleütközöm egy-egy kiálló berendezésbe. Vagy csak mindig ugyanabba. Nem számolom. Tétova kóborlás a semmi határában. Akár végtelen is lehet. Évezredeknek tűnő pillanatok telnek el, vagy valódi évek múlnak közben? Nem is tudom, nem is érdekel.
Ismét letelepedek a még mindig kemény ágyra. Durva pokróc hever alattam. Kilátástalanság szag árad mindenből. Mindenfelől. Mi lesz velem?  teszem fel az abszolút helyénvaló kérdést. Helyénvaló? Mégis hol az a hely? Ez már valóban a kétségbeesés!
Meztelen talpammal tapicskolom a földet. Eszembe ötlik a gyermekkorom. A konyhaasztalnál is ugyanezt csináltam. Sosem húztam papucsot. Most meg már nincs is. Felnőttem. Kíméletlenül és visszafordíthatatlanul. Az ágyon mellettem szépen egymásra hajtogatva egy garnitúra ruha fekszik. Tisztán. Használtan. Egy élére vasalt boxeralsó. Ez nyomban eszembe juttatja saját meztelenségem szánni való mivoltát. Kezembe veszem az ízléstelen színű (szalmasárga) ruhadarabot és megforgatom tenyeremen. Azt hiszem ez sem egy új keletű darabja ruhatáramnak. Ha beszélni tudna, mint a falak? Régi kalandok, régi életek. Hallgatnak ők is. Én is. Szépen sorban magamra öltöm a ruhákat. Egyik kicsit szűk, a másik néhol lóg. A méretem. Úgy átlagosan.
Elfekszem az ágyban és lehunyom a szemem. Most már tudom. A múlt gyönyörű pillanatai egy csapásra elszálltak. És akkor ez még csak az első nap. Az első. Itt. Így. És ki tudja hány lesz még. Ha most tehetném, elátkoznék mindent. Az átkokat is. Tulajdonképpen tehetném. Nem teszem.
Fázom. Magamra húzom a takarót. Áporodott szag csapja meg az orromat. Hamarosan nekem is ilyen szagom lesz. Állott és fásult. Talán így lesz a legjobb. Beletörődhetnékem van.
Doh rágta huzatom könnyű álmot ígér.