Hangyafürdő

Szöszmötölésem, apró köhentéseim felkeltik figyelmét. Hamarosan megjelenik az emeleti ablakban. Aszott, sovány teremtés, beesett arccal, szürke hajjal.
– Ma zárva tartunk – mondja. – Nyitás hétfőn.
– Tudom – mondom. Kényelmetlenül forgatom a nyakam. – Csak azt szeretném megtudni…
– Micsodát?
– Lenne-e… lenne-e kedve…
– Pillanat – mondja, és eltűnik az ablakban. Nem sokkal később visszatér, csillogó, drótkeretes szemüvegében. – Maga az Ábel?
– Ühüm… – nyögöm.
– Mondja, mit szeretne… azonnal kinyitok…
– Nem…
– Hogy mondja?
– Nem azért keresem, csak… Volna kedve a jövő vasárnap…
– Elígérkeztem… – mondja.
– Ühüm…
– Ne haragudjon, de szeretnék a jövő hétre gyakorolni.
– Hogyne…
– Bizonyára érti…
– Ühüm…
Senki. Mindenki más a családjával tölti a Megpihenés Napját.

Csak annak lehet igazán a Megpihenés Napja, aki létrehozott már maga körül valamit ebben az életben. Nem másoknak, társaságoknak, megbízásra, netán más ellenszolgáltatásért, hanem csakis a maga kényére-kedvére, a maga boldogulására és örömére.
Mióta Mimi elment, nem sok mindent tettem. Az állandó jövés-menés, a túlélés töltötte ki napjaim. És most képtelen vagyok bármit is kezdeni az érzéssel, hogy már semmit nem kell csinálnom.
A gépezet nem forog, így az alkotó sem pihenhet.
A hitem erős és megingathatatlan – a '21-es Mária-jelenés óta mindenki hite az – de ezt a momentumot képtelen vagyok beépíteni mostani életembe.

4. AZ ELVÉTETT CSODA

Szellő sem rebben. A természet is gyakorol a 260 milliárdodik vasárnapra.
Csak a madarak verdesnek a kocsma falának tövében. Heten. Százaz kenyérbelet találtak, azon osztozkodnak.
Még nem húzták rá a városra az acélháló burkot. Szabadon járhatnak-kelhetnek, burukkolhatnak, civakodhatnak az üres tereken és örökké kihalt háztetőkön. A kocsma is zárva. Iván becsületkasszát helyezett ki a bolt elé, és tizenkét rekesz sört, egy hordó bort, málnaszörpöt, és vörösesbarna hordóban pálinkát, az egyik pántjára nyomott viaszpecséttel. Bárki büntetlenül fogyaszthat belőle a mai napon, ahogy azt a jövő vasárnap is megtehetjük, megrovással sem kell senkinek számolnia, ha nem egyenlíti ki a számláját, legfeljebb a saját lelkiismeretével kell lerendeznie égbekiáltó tettét.
Jobbról érkezik Jeromos – a Mintai Hírhozó egyik szerkesztőriportere. Jobb kezében két zöld palack nyaka. Mindkettő üres.
Nehézkesen letérdel a hatalmas hordó elé, és kihúzza a csapból a szeget. Habos lé tölti meg az üveget.
– Maga nem „pihen meg” – kérdez, anélkül, hogy megfordulna.
Csak állok és nézem.
– Mindig tudom, ha figyelnek – mondja. – Megvan ez a különleges képességem.
– Gyorsan csinálnom kell valamit az elkövetkezendő egy hétben, hogy nyugodtan pihenhessek – mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut – elhallgatok.
Hiába is tagadnám. Ezért a kacsák leszállítása a pincébe, az egész délelőttös társaság-vadászat. Nem érzem, hogy rászolgáltam a pihenésre.
– Én is valahogy így vagyok… – dadogja Jeromos. – De a jó bor segít. Statisztikát készítettem a lakosság körében. Száz emberből nyolcvannégy nem érzi úgy, hogy készen áll a Nagy Megpihenésre…
– Értem – mondom.
– Elvégre, ez olyan, akár egy filmelőzetes – a Halálra. Persze, semmi esély arra, hogy a tanulmányom napvilágot lásson még vasárnap előtt, a Hírhozóban. Hittel és cselekedettel – így mondja az ige..
Valahol megnyugtató, hogy mások így éreznek. A gondolattól már nem vagyok annyira egyedül.
– Menjen el a Leves-tónak. Gyerekek ülnek a köveken, és nem mernek a vízparton heverő kavicsokért nyúlni.
Az arca sziklaszilárd, tekintete elrévedő.
– Értem, mire gondol… – mondom neki.
– A tekintetük mindent elárul – bólogat.
– Nem kétlem – bólogatok.
Már épp indulnék, mikor újra felkiált:

– Mint a '21-es Mária-jelenésnél!
Visszafordulok. Eresztek magamnak egy pohár bort, és melléülök a fal tövébe.
– Vészmadár Jeromos! Így neveztek! Így neveztek, mikor megkérdőjeleztem a Szűzanya szavahihetőségét.
A Szűzanyáét? Ami szent, az szent! Az én ábrázatom is megnyúlik:
– Mit csinált, ember?
– Hazudott. Vagy tévedett. Egyre megy.

Emlékszem én is az esetre, most, hogy így felemlegeti.. Egy történelmi tényről nyilatkozott egy interjúban, amiről csak két évvel később bizonyosodott be, hogy hamis állítások sorozata vezetett odáig, hogy a világ így emlékezzen bizonyos eseményekre. Ha valakinek, egy égi lénynek, illet volna tudnia az igazságot. Jeromos észrevette a bakit, és két évvel később is emlékezett a Szűzanya szavaira.

A részletek embere. A részleteké, melyben az ördög rejtezik.

Akkoriban Hangyafarm Péter szolgált megfelelő magyarázattal az esetre: Mária megjelenését követően nem szólt azonnal a néphez, előbb félrevonult a Vatikán követeivel egy tengerparti apartmanba, egyeztetés céljából. Hangyafarm Péter ebben látja a tévedés lehetőségét – Mária bizonyára valamelyik követtől elcsípett, hamis információt kevert nyilatkozatába.
– Mária rosszul emlékezett…
– Tudom, ember – mondom. – Arcátlanság!
– Igen – mondja. – Na, most már ideje menni. Otthon vár a család – suttogja. Majd egyszeriben elszundít.
Kiürítem a poharam. Ellöttyintem az udvari csapon, és fejjel lefelé visszateszem a többi közé.
Leolvasom a tábláról a tartozásom, kiegyenlítem, majd távozok.
– Hát hogy tévedhet egy égi lény – kiáltja Jeromos, még álmában.

A Főpróba nem olyan gördülékeny, de az emberek javarészt betartják az elő-vasárnapot.
A gyerekek tényleg borzalmasan néznek ki. Unottan rágják a fűszálakat.
– Hé – mondja az egyik.
– Pszt – szakítják félbe a többiek.
Siralmas látvány.
Az egyik ház nyitott ablakán gyereksírás hallatszik ki. Szülei hiába nyugtatgatják. Nem fog rajt az intő szó.
Ez nem siralmas. Inkább vicces. Magam is halkan felkacagok.

Pál atya a kápolna lépcsőjén ül. Összekulcsolt kezei a térdre vetve lógnak.
– Dicsértessék – intek felé.
– Mindörökké, ámen.
Int a kezével, hogy menjek közelebb. Leülök mellé a lépcsőre, és hallgatok.
– Próbáltam imádkozni. Közelebb kerülni az Úrhoz, de a kölykök nem hagynak.
– A gyerekek már csak ilyenek – osztom meg vele minden tapasztalatom a gyerekeket illetően. Nekünk, az én Mimimmel nem született egy sem.
– Tudom – legyint. – Nem is várom el, hogy engedelmeskedjenek… Jobban érdeklik őket még a kalandos, erőszakos részek a Bibliából.

5. ODAFENN

Az Úr odafenn pihent. Ritkán adódott csak dolga, odalenn minden ment a maga útján.
Akár az emberek életében, akik ebből sajnos vajmi keveset vettek észre.
Megteremtettek, ereikben megállás nélkül csörgedezett a vér, a szívük állandóan pumpált, a természet hússal és gyümölcsökkel látta el őket, a növények szüntelen termelték az életet adó oxigént, nem voltak egyedül és álmaik is megmaradtak.
Már majd’ 5 milliárd éve működött minden. Kelt és nyugodott a nap. És teremtményei többé-kevésbe békességben éltek egymás mellett, bűnösen, de nem a végletekig gonoszul, és az Úr úgy gondolta, ha nem is tökéletes, meghagyja őket olyannak, amilyenek, mert ők voltak azok, akikben kedve tellett.
Sosem gondolta, hogy eddig elhúzzák ennyire elkutyálkodva, de mindig újra és újra meglepte az emberi faj találékonysága és szívóssága.
A 7 bűnből is szinte valamennyit magáévá tette, de még ezzel sem tette eléggé tönkre a környezetét annyira, hogy képtelen legyen alapvető életfunkcióinak fenntartására.
Buják voltak, gőgösek, kapzsiak és irigyek. Két kézzel kaptak minden kanál után, és haragot tudtak táplálni szívükben bárki iránt, aki akadályozta őket kiteljesedésükben.
Csak a lustaság maradt, mely nem talált egyenes utat szívükbe.
Nem lustálkodhattak, mert még nem szerezték meg a hajdan elveszített halhatatlanságot, és tudták, ha megállnak, odaveszhet minden, amiért egész életükben dolgoztak.
Aztán jött ez az ostoba ünnep, amely lustaságra kényszerítette majdnem az egész világot.
És beteljesedett a hetedik bűn is. És az Úr érezte, hogy nemsokára újra dolgoznia kell.
Kimászott hintaszékéből, megropogtatta fájós ízületeit, és a hangyafürdőre gondolt, amit emberekből akart nyerni, a forrázás módszerével…

6. ODALENN

És megpihent a világ. Szunnyadtak a műholdak és lokátorok. Monokróm sisteregtek a televízió képernyők, a rádióállomások pedig előreprogramozott nyugtatózenét sugároztak huszonnégy órában.
Sétára indultam, titokban, a kertek alatt.
Mindenki az ágyában heverészett, tarkóján összekulcsolt ujjaival. Péter hintaszékéből figyelte az afrikai levélnyíró hangyákat, mint szorgoskodnak új környezetük igényeikhez alakításán. Mellette, ott kucorgott a sarki vegyeskereskedést vezető özvegyasszony, és csillogó, drótkeretes szemüvegén át ő is a hangyákat nézte.
Békés pillanat volt. A legbékésebb, mióta a jó Lujzája elment. Arcom a nappali ablakának nyomva, szívemben parányi irigységgel figyeltem a jelenetet.
Csak ültek, és csodálták az öreg keze munkáját.
– Milyen csinos méhecskék – szaladt ki egyszer Marika száján, de a nap további részében ő sem beszélt.
Kényelmetlenül éreztem magam, hát hazamentek – le a kacsáim közé, az alagsorba – imádkozni.
A kacsák is csendben voltak

Csak a gyerekek kacagtak harsányan az árok partján. Elegük volt már a megpihenésből, épp elég volt számukra az előző heti főpróba. Az artézi kút vizével locsolták egymást, és a Leves-tó partjáról hozott nádakkal vívtak meg egymással a kocsma elől csent málnaszörpös üvegek lekupakolási jogáért. Karikát hajtottak, és kézen jártak a vasárnapi ruhájukban, és senki nem mert kimenni utánuk megmondani nekik, hogy ez nem való. És csak ők látták a keleti horizonton közelítő vadászgéprajt, és a dróthálón elrobbanó tűzijátékot.

Mert a külvilág nem pihent. Senki nem ült a minisztériumokban, a radarok képernyőinél. Senki nem dolgozott a határőrségeken. Csak későn vették észre, az eget elborító repülőrajokat, és csoportokban szálló rakétákat.
A legtöbb településre egyszerűen ráolvadt az elektromos acélháló. Lángoltak a házak és középületek, parkok és alagutak.

A kacsák meg sem nyikkantak. Annyit sem, hogy – háp.
Ahogy jött a csapás, ugyanúgy tovább is vonult. Csak a déli verőfény maradt és a szitáló eső.
Kimásztam a ház romjai alól, és kezem szemellenzőnek használva felnéztem az égre.
– Miért – kérdeztem az Úrtól.
Hatalmas fényesség támadt, s mire kinyitottam a szemem, már előtte álltam. Persze, nem egymagam, voltunk egy párszázan. Netán, pármillión.
– Óva intettelek benneteket a hét bűntől – mondta. – Nem a magam szórakozására, hanem, mert ezen bűnök kombinációi képesek az élét végét jelenteni számotokra. Nyugaton győzött a lustaság, keleten pedig csordultig telt az emberekben a kapzsiság, az irigység és a harag…
Nem látszott szomorúnak. Csak annyira volt az, amennyire én az lettem volna, ha a csapásban egyetlen kacsám is megsérül.
Persze, mire számítson az ember egy 1831 milliárd 25 millió napos égi lénytől.
– És most? – kérdeztem bátortalanul.
Meggörnyesztette magát, kiroppantotta pár ízületét, majd így szólt:
– Ezt a párat már nem hagyom meg. Inkább újrateremtem az egészet. Már rég meg kellett volna tennem. Azt hiszem, meg is teszem, ha nem ódzkodom annyira a gondolattól, hogy valami újat hozzak létre.

Hát, így húztuk idáig. Nem volt kedve váltani. Annyi babra lett volna: újat alkotni!
– Még szerencse, hogy a tervek már megvannak, így alig lesz az egész több, mint egy óra – mondta az Úr, majd köpenye bő ujjából pálcát húzott elő, és mint egy képzett karmester elkezdte eredeti formáiba visszarendezni a világot.
Mikor mindennel végzett, még egyszer körülnézett a megújult paradicsomban. Egy darabig gondolkodott, majd kapta a szekercéjét, és megindult az Örök Élet Fája felé. Lendült a szekerce, de útközben megállt, majd a földre hullott. Nem irtotta ki, csak egy hatalmas kőszikla mélyére temette, száz lakattal zárta le, kulcsait pedig egyesével lenyelte. A falára pedig ezt írta: