Három fiú között

(Részlet „Emlékek” c. kötetből)

Bizony, az úgy történt, hogy három fiútestvérem között nevelkedtem. Ezért aztán mindenféle fiús játékban benne voltam. Együtt járkáltunk mezőn, és az erdőben. Együtt másztunk fára, métáztam velük. Hasonlóan ők is részt vettek az én játékaimban, sokszor babáztunk az én játékaimmal. Különösen Pista bátyám (középső a fiúk között) szerette a lányos játékokat. Ezért az egyik karácsonyra ő is kapott egy fiúbabát. Kanyónak neveztük el, mivel nagy orra volt, hasonlított a szomszédunkra.

Hármunknak külön nyelvet találtam ki; a szótagokat cseréltük ki egy-egy szón belül. Például: gyere helyett azt mondtuk, hogy re-gye, harap helyett azt, hogy rap-ha, Gyuszi helyett Szi-gyu, Kati: Ti-ka, Pityu: Tyu-pi, Gyugyi helyett Gyi-gyu, egy szótagból álló szóra is találtunk módot, pl. a kert nálunk terk lett, a só pedig ós, stb. Olyan jól és gyorsan tudtunk így beszélni, mint saját anyanyelvünkön. Az volt jó az egészben, hogy mások nem értettek bennünket. Bármit elmondhattunk ily módon egymásnak, az hármunk titka maradt.
Igaz, ennyi fáradsággal megtanulhattunk volna akár egy idegen nyelvet is, de akkor nekem ez nem jutott eszembe. Milyen kár…

Amikor három fiú unokatestvéreink látogatóba jöttek hozzánk, velünk együtt másztuk meg a hatalmas kertünk fáit; a nagy diófa ágain uzsonnáztunk, oda vittük föl a vajas- vagy zsíros kenyeret, ott aprítottuk hozzá a kertből frissen szedett zöldhagymát-retket.

Guszti Miskolcon megismerkedett első szerelmével. Nekem elmondta találkozásuk, ismerkedésük részleteit. A tanítóképző ablakaiból le lehetett látni a zárda udvarára, ahol Fajcsik Márta tanult. Természetesen a fiúk nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, hogy ott leskelődjenek és keressék az alkalmat az ismerkedésre. Jöttek-mentek az üzenetek apró levélkék formájában, ők is így kerültek közelebbi ismeretségbe. Márta egy évvel volt nálam idősebb. Én is leveleztem vele. Aztán mikor valamiért összezördültek, az én feladatom lett a békítgetésük.

Guszti volt legidősebb köztünk. Ő már 1940 tavaszán megkapta tanítói diplomáját. Mivel egyelőre más állás nem kínálkozott, ezért Losoncon egy siket-néma intézetben helyezkedett el, nevelőként. Amikor hazajött látogatóba, sokat mókáztunk vele, mert nekünk is mutogatva kezdett magyarázni. Lassan aztán átragadt az egész családra és gyakran mindnyájan mutogattunk társalgás közben.

Bandi köztünk a legfiatalabb, de ő nőtt a legmagasabbra, s egy kissé mindig testesebb volt mindnyájunknál. Egy alkalommal az erdőben járkálva, arra figyeltünk föl, hogy nagyot ordít és termetét meghazudtolva magasakat ugrálva futásnak eredt. Egy lódarázs csípte meg. Akkor azonban még ez sem ártott nekünk. A szokásos módon jártunk el: kéznél levő fűvel-falevéllel bekentük és hamar elmúlt a duzzanat tőle.

Egymás iránt érzett szeretet, összetartozás elkísérte életünket. Háború alatt menekülnünk kellett, s szüleim minden vagyona elveszett, vagy a határon túl maradt. Sosem tudtuk bepótolni a nagy veszteséget.

Pityu bátyám még Marosvásárhelyen megkapta a tanítói képesítői diplomáját, én pedig egy év múlva befejeztem a középiskolai tanulmányaimat, ezért mi a legközelebbi városba költöztünk és állást vállaltunk, hogy szüleink nehéz gondjait enyhítsük.
Én előbb ideiglenes, majd végleges állást kaptam, ahol aránylag jól fizettek. Pityu pedig (nem a tanítói pályát választotta, hanem még a korábbi tanulmányai alatt megkezdett aranyművességet akarta befejezni; hiányzott a mestervizsgája) alkalmanként készített egy-egy aranytárgyat, azzal járult hozzá a kiadásokhoz.
Mivel akkor én kaptam a legtöbb fizetést, öcsémnek (aki akkor Jászberényben a tanítóképző másodéves hallgatója volt), rendszeresen adtam, vagy küldöztem zsebpénzt, mivel Apukám egy ideig igen alacsony jövedelemmel rendelkezett, amíg évek múlva Szirákra, egy nagy általános iskola igazgatójának kinevezték.
Pityu Budapestre költözött, mivel ott tudta letenni az ötvös-aranyműves mestervizsgát, azonban addig, mint tanuló, ő is alig jutott némi pénzhez, ami a létfenntartását nem fedezte, ezért neki is kellett juttatnom a havi fizetésemből.

Azt eddig nem említettem, hogy Guszti bátyám sajnos, orosz fogságba került, három évig ette a hadifoglyok keserű kenyerét, csak azt követően tért haza.
Aztán ahogyan a helyzet javult, mindnyájan keresethez jutottunk, ami ha szűken is, de a megélhetésünket fedezte.
Az élet őrlőmalmából mindnyájan kivettük részünket, az utána következő háborús viszonyok megedzettek bennünket, és becsülettel, szorgalommal láttuk el feladatainkat.
Azonban a gondtalan, gyermekkori élmények a nehéz időkben is mindig elkísértek, és még ma is élénken élnek emlékezetemben.