Három történet

Vezsenyi nagyapámról és Apukámról

Sajnos, Nagyapámról csak két emlékem maradt.
Az egyik, hogy kézen-fogva elkísérem, ballagunk.
A volt Sztálin utca végéhez közeledve járunk (utóbb lett Alkotmány), ahol majd vissza kell fordulnom.
Valamit mond, beszél hozzám.
Felnézek sárga, sprőd bajuszára, miközben, igen, azt hiszem, boldog vagyok.

4-5 éves lehettem

A másik maradandó képet a ravatalánál készítettem róla. Többérzékletes. Sok, fekete- ruhás, kendős, ember és asszony (a fekete kalapok, kucsmák, felrakva a sarokban, a fogason), nagyapám házának földes szobájában, a két ajtó közötti ravatal körül ácsorog, a konyhából a szobába ki-be lábujjhegyen járkál. Valaki pálinkát és pogácsát kínál halkan, dünnyögve beszél. Egyszer csak Apukám odajön, kivon, lócán üldögélő, megszeppent magányomból, s néhány pillanat múlva, ugyanazt a sárga, sprőd bajuszt nézzük ketten, a hófehér selymekkel borított ágy magasságában, mozdulatlanul fekvő nagyapám beesett arcán. Suttogás, csendes halk léptek, apukám kezének szorítása, szemének felejthetetlen, nedves pillantása, s a tanácstalan, dermedt üresség vigasztalansága, legbelül. Átérzem, milyen lehet most Apukámként, halott Nagyapám gyermekének lenni. De vigaszt nyújtani nem tudtam, magam is vigasztalhatatlan voltam.
Ez lett egyik, örök tartozásom felé.

10 éves voltam akkor

Egyszer, mikor Apukámmal a fás-pusztai határban jártunk, hazafalé jöttünk gyalog az Ombódi* tanyáról, az egyik közeli szénaboglya alá hasaltunk be a hirtelen ránk tört zivatar, és a szakadó eső elől. Addigra jócskán vizes lett a ruhánk.
Féltettem Őt, hogy átázott inge lehűl, és megfázik. Netalán, meghal miatta. Ifjú kora óta erős dohányos volt, sokat köhögött, mint akkor is, ott is, abban a helyzetben. Szerencsére, élt még vagy 55 évet.

De, a zivatar idejére, már rég eladta Nagyapám házát földjét és lovait, 6 testvérrel osztozkodott, s mert inkább méhészkedett, abban látott jövőt, és mert unta is szívességből ekézni a nagy család, a rokonság földjeit.

Nem voltam 14

*Anyai Nagyanyám családi neve