Három tünet – November 2/2

Ó, jaj és ah! meg irgum-burgum! hogy utálom én ezt a megszólítást! Van persze, aki imádja, van, aki úgy tessék-lássék elvan vele, én egyenesen utálom. Azokban a terhes percekben pedig épp kifejezetten nem voltam sem ismerkedős, sem újraismerkedős formámban. Az arcomon ugyan aligha, mert szinte egészében elfedte a szájmaszk (ami egyébiránt találóan fekete alapon egy behúzott, fehér villámzárat ábrázol), a tekintetemen azonban annál inkább meglátszhatott a zavarba ejtő tanácstalanság. – Farrah Fawcett? – nyögtem végül, utalva a gyönyörű frizurájára.

Ő lopva körülpislantott, majd a szájmaszkjáért nyúlt: – talán nem látja meg hivatalos közeg. Csak megúszom bünti nélkül.

Én rögvest az arcom elé kaptam mindkét kezemet, mintha egy horrorisztikus rémképet látnék megelevenedni: – neeeee! Árrrrrgh!

Miért csináltam? Csak a lökött kollégáim társaságában szoktam így viselkedni. Mindenesetre a hölgy olyan hahotában tört ki, hogy törzsében hol előre, hol hátra, hol oldalirányba hajlongott. Ennyire azért nem volt vicces – gondoltam -, tehát ennek a "nem ismersz meg, ugyé"-nek meglesz az ára. Ettől a tapasztalati sejtéstől eltekintve azonban nekem is mosolyognom kellett, jól állt neki a vidámság, s most már természetesen meg is ismertem őt. – Piroska*! Szervusz!

– Hát – akasztotta vissza füleire a szájmaszkot -, Laci, te semmit nem változtál.
– Dehogynem – vágtam komoly képet. – Például már nem is Lacinak hívnak.
– Ne mondd! – hökkent meg nagyon. – Hát akkor hogyan?
– Ma már, kérlek, Lacának.
Értetlenül pislogott. – És? Mi a különbség?
Lesajnálóan legyintettem. – Látom rajtad az igyekezetet, ifjú tanítvány, de… hidd el, még nem állsz készen a válaszra.

Újra sikerült megnevettetnem, de ezúttal már a karomat is finoman megfogta. Talán azért, hogy el ne fussak? Mert bevallom, megfordult a fejemben. (Némelyek azt vallják, hogy bizonyos időmennyiség letelte után már késő megfutamodni; ott kell maradni és elvérezni a harctéren, ha már nem figyeltünk a kürtjelekre. Nos, ezen bárgyú férfitársaimnak üzenem, hogy az idő relatív, ezért aztán sohasem késő megfutni. Úgyis mindig mindenben a nők győznek, úgyhogy ha akad egy józan pillanat: futás!!!)

– Hát, te tényleg semmit nem változtál – sóhajtotta végül az immár ismerős ismeretlen, s elengedett, de (nem tudom, hogy csinálta) mintha egyszeriben sokkal közelebb állt volna már, mint előtte.

– S mi újság veled? – folytatta. – Hallod! Nagyon jól tartod magad. Remek formában vagy – dicsért meg, s én már kezdtem is egészen büszke lenni magamra, amikor játékosan megfenyegetett az ujjával: -, ez sohasem jó jel egy férfinál.

Bevallom, ezt a két dolgot se' hallottam még összeboronálva egy mondatban. – Hogy ez nem jó jel? Nahát, ezt nem is sejtettem.

– Pedig bizony így van. Mert ez annak a jele, hogy bőven jut magadra időd. Szóval vagy elhanyagolod az asszonyt, vagy… nincs is asszony.

– Á, szóval ezért! – néztem fel könyörgőn az égre, de persze a világért sem szakadt volna rám. (Bezzeg ha majd egyszer nagyon jól érzem magam, valamikor, valahol, akkor biztosan a fejemre fog rogyni az egész hóbelevanc, ahogy van.) – Igen, hát tudod, az utóbbi, a nincs is asszony.

– Hm, a nincs is asszony – bólogatott Piroska. Én pedig kezdhettem rettegni, mert láttam a tekintetében azt az ijesztő pillantást, amivel a nők többsége azon nyomban méregetni kezd egy szegény ördögöt, amikor szóba kerül a nincs is asszony. Abban a pillanatban, hogy ez kiderül, máris úgy méregetnek minket, mintha azt latolgatnák, vajon beleférünk-e a sütőjükbe. – Azért… nem lep meg – vallotta be kissé vonakodva, mintha mentegetőzne. – Az igazat megvallva ugyanis hallottam, hogy elváltál.

Helyben vagyunk. Az persze nem is érdekli, hogy előtte megnősültem. Ugyan mi érdekes volna egy nős pasiban. Egy nőtlen azonban… a mi korunkban… annál érdekesebb. Én szegény bezzeg alig tudtam valamit az osztályunk egykori napsugárhajú üdvöskéjéről. Voltaképpen idestova harmincegynéhány éve, amióta kijártuk az elemit, semmit sem tudtam róla. Láttam néha, de ennyi. Most azonban ott álltam egy minden kétséget kizáróan kétségbeesett negyvenessel szemben, és éreztem, mintha máris csapdába szorult volna a lábam.

– Igen, elváltam – bólintottam nagyot, s közben máris leszámoltam az életemmel. – De annak már jó ideje. Mennyi is? Három éve? Három, vagy négy is megvan már.

– Ez igen! – respektálta a "teljesítményemet". – És? Hogyhogy azóta nem nősültél újra?

Még a maszkom dacára is jól láthatta, mennyire elhúzom a számat. Neki azonban esze ágában nem volt megfutamodni; jól szórakozott.

– Miért is? Miért is? – húztam az időt. – Nem tudom. Nem is nagyon randiztam. Nem is nagyon volt rá időm. Tudod… gondjaim voltak. Meg kellett oldanom őket. Ki kellett másznom a gödörből. Minek… minek rángattam volna bele bárkit magam mellé? Érted, ugye.

– Lópikulát! Beijedtél, kisfiam, erről van itt szó! – mordult fel, miközben a szemöldökét is haragosan összevonta.

Most én nevettem el magam. S közben azt is láttam, mivel szemben álltam az egész sorral, hogy a néni, akit hátraküldtek, mindegyre nyújtogatja a nyakát, lesi az ajtót, s valahányszor visszahúzza a fejét, mindig bosszúsabb egy kicsit, mint korábban. A sokadik nyújtózásánál bekattant, hogy már nem is az ajtót figyelgeti, hanem minket kettőnket. Te jó ég! Én nem akarok paranoiás lenni, de csak nem gondolja tán, hogy miattunk áll a sor? Vagy pusztán miattam. Igen, magam elé engedtem azt az anyukát, de nem teljesen mindegy neki? Az őelőtte állók sorrendjét bármilyen kombinatorikai módon variálhatnánk, az ő sorra kerülését ez semmilyen mértékben nem befolyásolná. Ha pedig a jó öreg magyaros irigységről lenne szó, nos, ahhoz, hogy őt is előreengedjem, egy tucatnyi várakozó sorstárssal kéne hadba szállnom. Ő nem közvetlen utánam következne, az ég szerelmére! Vagy pusztán az zavarja, hogy miközben ő belelovallja magát a mindegyre növekvő (s láthatóan hivatásszerű) elégedetlenségébe, azalatt mi itt elöl egész jól elvagyunk a beszélgetésünkkel? Ha már neki ennyire rossz kedve van ott hátul, akkor mi itt elöl mégis milyen alapon vesszük magunknak a bátorságot, hogy nekünk meg jó kedvünk legyen! – erről lenne szó? Egyik lehetőség rosszabb volt, mint a másik. De ahhoz kétség sem fért, hogy újra és újra engem fürkészett. Azzal a rajzfilmfigurával bezzeg semmi baja nem volt, aki olyan tiszteletlenül bánt vele, s azóta is oda-vissza rohangált a sor és az autó-inkubátora között. S úgy tűnt, az sem lágyította meg a lelkét, hogy időközben már ketten is feladták a várakozást, és kiállván a sorból inkább mentek egyéb dolgaik után, ergo mintha mégiscsak sikerült volna beelőznie két "egyedet". Hát már ez sem teszi boldoggá?

Valahogy visszatereltem a figyelmemet Piroskához. – Légy szíves, takarj el, mert az a néni úgy ver engem a szemével, hogy félek, még valami csapás fog érni.

Piroska hátranézett, bemérte a szöget, majd úgy lépett, hogy elfedjen a néni elől (ami persze csak féligmeddig sikerült neki, hiszen eltörpült mellettem). – Tessék! Most jó? Így engem fog szemmel verni. Remélem, nem éget lyukat a hátam közepébe.

Én egy kicsit még jobban elbújtam, próbáltam behúzódni a sor teljes takarásába, csak azután vigyorogtam egy sort, amitől meg azonnal ráfeszült az orromra a belülről már jól átpárásodott maszk. – Nos, úgy látom, te sem változtál semmit. Vagyis… valamit azért mégis. Te megnőttél?

– Ügyes próbálkozás. De egyébként igen. Ezekkel – emelte meg egyik lábát, s mutatta a prémes, magasszárú lábbelijét. – Látod ezeket a sarkakat? – Jól láttam a krómosan fénylő micsodát, és legalább 12 cm-esnek saccoltam. Piroska hangja enyhe figyelmeztetést hordozott. – Bármit átlyukasztok velük, jobbak, mint egy szögbelövő. De ne tereld rám a szót! Szóval? Mi a helyzet? Mert úgy tudom, előtte sokáig…

Nem folytatta. Ez a nő valóban sokat tud rólam. – Igen, jó sokáig – zártam rövidre.
Némi szünet után próbálkozott csak újra. – És… mégsem jött össze. Nem volt az igazi, ugye?
– Nem ő tehetett róla – vontam meg a vállamat. – Egyikünk sem tehetett róla. Hülye próbálkozás volt.
Elégedetlenül méregetett. Talán a játékos Lacából visszamaradt komoly Laci nem tetszett neki, vagy pusztán a válasz bizonyult túlságosan kurtának az ő kíváncsiságához mérve. – De most komolyan! Harminc évente találkozunk. Legyél őszinte. Érdekel.

Hatalmasat sóhajtottam, s nem tudom, mi szállta meg a fejemet, de őszintén beavattam. Olyan dolgokról kezdtem beszélni neki, amelyekről, ha jobban meggondolom, voltaképpen még soha nem is beszéltem senkinek. Miért? Talán meggyőzött az érvelése? Talán közbeszólt a biológia? Talán, mert nem volt semmi tétje? Talán, mert egy észrevétlen pillanatban, mintha megnyomtak volna rajtam egy titkos gombot, egyszeriben mindent átértékeltem? Történt, ahogy történt, szavak jöttek ki a számon, s mintha gravitációjuk lenne, egyre közelebb húzták hozzám a hölggyé lett lányt, akit némileg ismertem egykor, ma már egyáltalán nem, s mégis olybá hatott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kiöntenem előtte a szívem minden rejtett keservét. Annyira belefeledkeztem a beszélgetésünkbe, hogy még csak nem is éreztem hülyének magamat. Az örökös lámpalázam is, ami folyton gyötör, ha emberek közé kell kilépnem, észrevétlenül oldódott fel ebben a néhány percben.

Szinte (s voltaképpen nem is csak szinte) megfeledkeztem a gyógyszertárról, ami előtt várakoztunk, a velem szemben kígyózó sorról és a kígyó mérgekkel teli fejét képező nénikéről, akinek a pillantása korábban a frászt hozta rám; valósággal megzavart és meglepett, amikor immár váratlanul feltárult a bűvös ajtó, és kigurult rajta a bűvtelen sárkány. Mosolygott, biztosan jól elszórakozott odabent (is), még egyszer köszönte szépen, hogy előre engedtem, illedelmesen elbúcsúzott tőlünk, mintha régi jó ismerősök lennénk, s vidáman távozott. Egy pillanatra utánanéztem, s már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Azután láttam, hogy máris nyúl a zsebébe a telefonért, és el kellett mosolyodnom; A SÁRKÁNYANYA TÁMADÁSA II. – a rémtörténet folytatódik.

Visszaperdültem Piroska felé. Mivel meg sem kérdeztem tőle, őt hogyan nevezik épp folyó életében, ezért most már maradtam a nosztalgikus Piroskánál. – Mondd, nagyon sietsz? Vagy…

Megragadta az alkalmat, hogy újra a karomba kapaszkodhassék: – Neeem! Nem engedhetsz magad elé mindenkit. Akkor örökké a sor végén fogsz kullogni, ugye érted? Menj! Te következel! Ne tartsd fel a sort! – nevetett, és belökött az ajtón.

Ami odabent történt, az csak azért tartott egy percig, mert a gyógyszerész hölgy nem talált meg mindent elsőre. Magamba se' szívtam a gyógyszerüzlet levegőjét, s már fordultam is kifelé. Odakinn azonban (helyesebben épp az odakinn és az odabenn között megrekedve) belebotlottam a küszöbön álló Piroskába, aki szó szerint elállta az utamat. Egy kis égszínkék valamit nyújtott felém, mintha csak úgy mellékesen tenné. – Hívj fel! Vagy írj rám! Rajta van az email címem és az irodám száma is, ott is kereshetsz.

Közeledett a zárás ideje, alkonyodott; alig láttam, mi az. Elvettem a kis micsodát, hogy jobban megnézzem, mire ő egy téglalapot rajzolt két mutatóujjával a levegőbe: – Ez-egy-név-jegy-kár-tya.
– Jó-jó, látom. Tudom, mi az, nekemi is volt, csak…
– Csak mi?
– … Se-semmi. Örülök, hogy találkoztunk. Sze-szervusz! – S azzal elmenekültem a helyszínről.

***