Hát eljött…

Igazából nem akartam leltárt készíteni az eltelt éveimről. Mégis akarva akaratlanul
valami motoszkálni kezdett a fejemben. A fenébe, mi is van most? Ötven év! Nem is hangzik az rosszul. Fél évszázad?! Mást érzek. Hosszabbnak tűnik, pedig ugyanannyi..Olyan történelmies. Van nekem történelmem?
Elindulok hát vissza felé, és azon kapom magam, emlékezem. Amikor kislány voltam, az ötven éves embereket öregnek láttam. El is gondolkodtam akkor, én vajon majd milyen leszek?
Arra is emlékszem tisztán, nem a tizennyolcadik születésnapomat vártam, /általában a lányok azt érezték dátumnak, hiszen a nagykorúság bűvös száma./ én a huszadikat. Valahogy kerekebbnek érettebbnek tűnt. Kikupálódva, a kamaszkori lezserségből, a nőiesedés, a megfontoltabb gondolkodás, cselekedetek vették át a szerepet az életemben. Előtérbe helyeződött, a nő!
A húszas éveimet járva, megtapasztaltam sok szépet és jót, virultam boldogan két gyermek édesanyjaként. Az élet adta akadályokat, könnyedén átugorva megoldottam. Bármekkora is volt, sikerült. Az a tíz év megtanított sok mindenre, egyre több tapasztalattal rendelkeztem.
No nem kezdtem bölccsé válni, de alakulóban volt az afelé tartó igyekezet.
Amikor a harmincadik évemben jártam, megszületett a harmadik gyermekem, kerek húsz év a kor különbség közöttünk. Bűvös szám ez a húsz? Lehet! Újra annyinak is éreztem magam. Imádtam azokat az éveket. Nem éreztem igazán fáradtságot, dolgozni jártam, építettem a karrieremet, volt kitűzött célom, hát tettem a dolgomat. Képeztem magam tovább, és tovább. Család, gyereknevelés tanulás, vizsgák, egy kis szórakozás, kikapcsolódás, ez így hömpölygött körkörösen.
.Rég nem látott ismerősökkel találkozva jó érzés volt szembesülni azzal a mondattal teli vagy energiával, jól nézel ki, szárnyalsz! S hát szárnyaltam is. Mi tagadás, amikor hazaértem egy alkalommal, biztosan hiúságból, elé álltam a tükör elé, amolyan nagy, egész alakomat megmutató tükör elé, és szemügyre vettem magam. Azért volt némi változás, de alapjában véve, rendben találtam a dolgokat.
Arra is emlékszem, mosolyogva nyelvet öltöttem a saját képmásomnak.
Negyvenes éveimet taposva értem karrierem csúcsára, s érett asszonnyá is váltam. Még mindig nem voltam bölcs, ajjaj, de hosszú az út odáig… Csak kitartás!
Szerencsére a betegségek is elkerültek, egy epeműtét volt a listán, de fityfirittynek éreztem. Laparoszkópos műtéttel kiszedték belőlem azt, ami nem volt odavaló.
Akkor kissé visszavettem a tempót, majd jött a következő lendület. Azóta is tart rendületlenül. Még
mindig azokat a kedves bókokat hallom, te nem változtál semmit. Milyen jókat kuncogok ezeken a kijelentéseken.
A tükröm is megvan ezt megsúgom, s még azt is, újból szemügyre vettem magam a minap.
Ami a szemem elé tárult, mit is mondhatnék, megteszi. No mit is láttam?
Puha kis zsírpárnákat fedeztem fel. Mélyülő ráncokat, szarkalábakat a szemeim körül, s bizony élesedik amikor hunyorítok, vagy éppen nevetek.
Ráébredtem ott akkor, szeretve viselem én ezeket a felszedett kilókat, a ráncaimat, a szarkalábakat a szemeim környékén. Hozzám tartoznak, az enyémek.
Ötven éves lettem! Büszkén kürtölöm ki a világnak. Olyan szép! Köszöntöm mindazokat akik velem együtt ebben az évben értek el idáig.

Szabad egy „röpke” időt előre képzelődni?
Százévesen mi lesz? Nem tudom. Akkor már reményeim szerint bölcs leszek, s bár nem szándékom az ijesztgetés, visszatérek, s majd innen folytatom.