Hatalom

Éjféltájt járt az idő. Fullasztó köd hömpölygött a város utcái közt, beborítva annak minden zegzugát. Néma csend uralkodott abban a sikátorban, melybe egy fekete köpenyes férfi befordult. Csuklyája alól ősz hajtincsek csüngtek ki, jelezvén, hogy az illető jócskán túljárt már az ötvenen. Szeme nem mindennapi mágiával volt felvértezve, így szúrós tekintete könnyedén áthatolt a gomolygó köd sűrűjén. Szinte nesztelenül haladt egyre beljebb a sikátor mélyére, ahol továbbra is kietlen némaság honolt. Szokatlanul, túlságosan könnyed léptekkel mozgott, külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha nem is érintené lábával a földet, csupán egyszerűen elsuhan felette.
Váratlanul megtorpant, amikor egy fiatal férfit pillantott meg, aki két szemetesláda közt, mondhatni, majdnem fetrengett a koszban. Szemmel láthatóan egy hajléktalan volt, legalábbis erről adott tanúbizonyságot visszataszító külleme: jó néhány hónapos borosta pihent az arcán, zsíros, hosszú haja csomókba gyűlve lógott a szemébe. Rongyos nadrágján valószínűleg több volt a foltozás, mint ahányszor életében mosakodott. És az a bűz, amit árasztott… nos, elképzelhető, hogy a borz is sírva kérte volna a receptjét.
A mágus nagyon is furcsállta, hogy nem érezte meg a csavargó jelenlétét, de mivel saját dolga nem tűrt halasztást, így nem törődve a jöttmenttel, tovább állt.

– Jó ember! – szólt utána a hajléktalan, kinyitva a szemét. – Van egy kis apród? – Választ nem kapott, ezért feltápászkodott a kis fészkéből, és erőteljesebben kiáltott az egyre távolodó köpenyes férfi után: – Jellemző… Annyira büszkék, hogy még csak válaszra sem méltatnak. Legalább egy annyit mondhattál volna, hogy: sajnálom, de nincs apróm. Persze én erre azt válaszoltam volna, hogy: semmi gond, a darabos is megteszi. – Ezt azonban nem mondta ki, ehelyett megragadott egy negyedes üveget, melyből már amúgy is régen hiányolta az itókát, és a csuklyás férfi után hajította, miközben tintát aligha tűrő szavakat harsogott. A mágust a vállára érkező üveg meggyőzte arról, hogy mégiscsak érdemes lenne közelebbről is megismerni a jöttmentet. Szótlanul megfordult, és néhány szívdobbanásnyi ideig nem mozdult, csupán koromfekete szemével a csavargót bámulta.
– Csak nem akarsz halálra nézni? Most bezzeg lenne kedved társalogni, ugye? – Végigmérte tekintetével, hogy kivel is van dolga. Nem volt messze a mágustól, így a ködfátyolon keresztül is jól láthatta a bőrköpenye alatt feszülő keménykötésű idomokat. Kissé lejjebb sütötte a fejét, és folytatta: – De bizonyára fontosabb dolgod is akad most, ezen a késői órán. Nem is tartalak fel, úgyhogy, ha nem haragszol, akkor én… – Ezzel sarkon fordulva felhúzta a nyúlcipőt. A mágus megrázta a fejét, majd egy könnyed mozdulattal előre emelte jobb kezét. Behunyta a szemét, és egy pillanat múlva hangos robajjal elképesztő energia hagyta el a tenyerét. Septiben utolérte a fejvesztve menekülőt, aztán túlhaladva rajta néhány lépésnyivel, egy áttetsző falat hozott létre, melybe úgy belerohant a jöttment, hogy majdnem igaz lett rá a fejvesztett kijelentés. Szédülten esett hátra, majd a hasára fordulva felnyögött, és egy darabig nem mozdult. Közben a köpenyes férfi feléje indult.

– Huh, na ez igen! – emelte fel a mutatóujját. – Ezt nevezem! Esetleg elárulnád, mi is volt ez?
– Te, esztelen! – Hangja oly erős volt, mint a villámot követő mennydörgés. – Fogalmad sincs, kivel állsz szemben. Én Darmon vagyok, az egyetlen élő mestermágus. El sem tudod képzelni, mire vagyok képes, és mi mindent tudok művelni a törékeny emberi testeddel. – Megragadta mindkét kezével a hajléktalan nyakát, és a magasba emelte.
– Na, na! – mondta rekedtes hangon a hajléktalan, és megfogta a mágus kezét. – Álljunk meg egy percre! – A mágus látta, hogy már nem húzza sokáig a szerencsétlen, ezért elengedte, mert furcsa módon kíváncsi lett a mondandójára.
– Nekem ez így túl sok egyszerre! – mondta, ahogyan ismét levegőhöz jutott. – Először megjelenik előttem a semmiből ez az izé, aminek nekimentem, megjegyzem, nem volt kellemes. Aztán most kiderül, hogy állítólag mágus vagy, és nem utolsó sorban még perverz is. – Megbökte kezével a mágus homlokát, aki mindeközben értetlenül meredt rá, aztán leült és folytatta: – Erre aludnom kéne egyet, bár tény, hogy erre most nem igazán lenne időm. Hogy mik vannak… – súrolgatta a fejét, miközben maga elé motyogott még valamiket.
– Na ebből elég! Te ostobább vagy egy frissen csiszolt vízipipánál. Gyors lesz a halálod, mivel sürget az időm. – Ekkor néhány lépéssel hátrébb araszolt, és két kezét a magasba emelve lehunyta szemét. Kis idő elteltével feltekintett, de nem történt semmi.
– Most azt vártad, hogy fuldokolva terülök el a földön? Esetleg azt, hogy a testrészeim darabokra szakadnak? Mégis melyik átkot próbáltad rám bocsátani? A Fernont? Nem, tudom már. A Grizon átokkal akartál sújtani, ami a legtöbb áldozatoddal szokott végezni.
Igen. Jól tudom, hogy ki vagy. – Felállt a földről és néhány furcsa jelet rajzolt a ködbe, aminek hatására egy mágikus aura jelent meg a talpánál, majd áthaladva a testén a feje búbjánál eltűnt. Ezzel felfedte valódi külsejét a csavargó: ő is egy köpenyt viselt, ám jóval világosabb színű volt, mint a vele szemben állóé, és nem bőrből készült. Vállig érő, barna haját azonban nem fedte se csuklya, se kalap. Élénk kék szemét ismét végigfuttatta Darmonon.
– Bizonyára rájöttél, hogy én is mágus vagyok. Belzernek hívnak, de ahogy látom, ez érdekel téged most a legkevésbé.
– Az erőm… – mondta kérdőn, lekókadt fejjel Darmon. – Elvetted az erőmet! De… hogyan? – Néhány pillanat múlva úgy felkapta a fejét, mint aki megvilágosodott: – Te…
– Úgy van! Elvégeztem rajtad a rövid szertartást: a két kézfej, ezt követően a homlok érintése, majd a megfelelő varázsige, és az erőd egy pillanat alatt a részemmé vált.
– Te nyomorult féreg!
– Elhallgass! Még hogy én, féreg… Te voltál az, aki elérte a mágiában azt a szintet, amit évszázadok óta egyetlen varázsló sem tudott, mestermágussá váltál. De a hatalomtól elvakítva letértél arról az igaz útról, amit a fajtánk minden tagja hűen követett. Pusztításra és az emberek mészárlására kezdted használni az erődet. Minden jó, mi valaha a szívedbe férkőzött, az enyészet martalékává lett.
Te is tudod, hogy harcban sosem tudtunk volna legyőzni, ezért csak így sikerült téged megállítani. Most azonban végeznem kell veled, mert előbb vagy utóbb megtalálnád a módját, hogyan szerezd vissza a hatalmadat. – Darmon szemében a pokol katlanjánál is forróbb és gonoszabb láng gyúlt fel. Érezte, ahogyan a testét elönti a méreg és a düh. Keze ökölbe szorult. Bár tudta, hogy ez lesz az utolsó tette, mégis ütésre lendítette karját. De Belzer ezalatt a levegőbe egy kört formált ujjával, melyet erős, sárgán izzó fény töltött ki, és mielőtt még a feléje tartó ököl elérhette volna, egy mozdulattal ellökte magától a kört. Darmon felé haladt a végzet, aki nem tudott kitérni előle, így az izzó fény átsuhanva a testén, pillanatok alatt szénné égette.
– Így halt meg hát a hatalmas mágus, kinek elméjét a gonosz felemésztette – mondta Belzer a hamvak fölé hajolva, majd néhány röpke másodperc után könnyed léptekkel elindult kifelé a sikátorból. Csak pár métert haladt, amikor megtorpant, mert valami furcsa érzés kerítette a hatalmába. Feltekintett az enyhe fényű holdra, mialatt szeme hirtelen éjfeketévé vált.
– Mi értelme van segíteni az embereknek, vagy bárkinek is? Hisz abból semmi hasznom sincs. Sőt… Tán ideje lenne tiszteletre tanítani őket – mondta, aztán egy sátáni kacaj kíséretében megfordult és visszabaktatott a sikátor sötétjébe…