Hányszor elkezdtem ezt a mondatot, de eddig nem tudtam befejezni. Most is határozatlanul nyomkodom a betűket, nem félelem, a mohóság remegtet, írni minél többet, elmondani mindent. Csakhogy a gondolatok nem akarnak alakot önteni, bennem ragadnak. Nem elég már a szó, de ha csak ez van, hogyan tudja meg? Csak nézek és ölelek, abban minden benne van. Borzasztó gyönyör a tudás, ez is benne lehet. Mint mindig, most is átvettem minden fájdalmat és félelmet, egy hatalmas zsákba raktam őket és most a vállamon cipelem én tovább. Én így szeretek. Csak most a szívem szakad meg, legalábbis úgy gondolom.
Látom magam éjszaka az utcán, ahogy hazafele sétálok. Sietek. Telihold van, a fénye megvilágít mindent a sarkokon, félek, mert így én is látszom. Pedig az előbb még jó volt, most pedig már reszketek. Érzem a leheletét, az ízét és undorodom. Sietek, hátha előbb hazaérek, vagy valahova, ahol biztonságban vagyok. A kabátot szorosabbra húzom, átölelem magam, így ballagok. Könnyek folynak végig a szememen, aztán egyre jobban sírok. Hol vagyok? Észre se vettem, hogy eltévedtem, hol léptem máshova? Hátranézek, de mögöttem már nincs semmi, csak egy tükör, amiben már nincs senki. Majd szaladok, szélsebesen, hogy minél távolabb legyek.
Nem figyeltem, megint máshol vagyok. Nem látom az arcom, de ahogy fognak az jó nagyon. Élvezem és reszketek, egyszer csak vége, és én rohanok, ölelésekből ölelésekbe menekülök, de mindig továbbcsúszok. Hát nem akartok? Akkor magatok maradhattok, nem köttök le engem sehova, csak ha én akarom. De én nem akarom. Vagy már nem tudom, hogyan kell. Csak táncolok és sodródok, és egyre boldogtalanabb vagyok. Hová lettem? Idegeneket látok az arcokban, a sajátomban. Hol hagytam el őt, aki egykor voltam? Kiabálnék, de nincs hangom, valaki! Valaki szeressen nagyon!
Telihold van. Egy padon gondolkodom, hideg a tél idén, a füstöt kifújom és nézem, ahogy száll a fagyban. A leheletem alakokat rajzol, ezeken mosolygok. Egy szempár mosolyog, én pedig csak álmodozok, hogy eltalálok hozzám. A hold, mint egy röntgen átvilágít a mellkasomon, és észreveszem magam. Egy idegen rész, már évtizedek óta. Megint kiveszem és forgatom, aztán azon gondolkodom, hogy kerül ide? Kié lehet ez a nagy darabka, amit már hosszan itt hordozok magamban. A fülemhez tartom és hallgatom, hogy ver, egyre izgatottabban. Majd hirtelen táncolok és a karomba omlok, csúsznék tovább de nem tudok, megfogott. Kicsit erősebben akarom, de nem enged, ránézek és meglátom magam, mosolyog, ahogy régen szokott. Megcsókolom, de nem szabad, nem tehetem tönkre magam. Azonban nem mehetek, jó itt, hát elszenderedem. A kezében ott a szívem: "ezt kerested?", "igen." Hát nálam volt, és most itt vagyunk, és megszakad a szívem. Ha tudtam volna, hogy keresed, odarepültem volna, hogy ne szenvedj. Az enyémet sokan használták, de a tiedre vigyáztam nagyon. Őriztem, mint egy kincset, pedig nem is tudtam, hogy a tied. De most a tied, és én örülök, mert itt vagy, és szeretlek.