Hatvankettő (befejezetlen)

– Mondj egy számot egy és kilencven között!
– Megint nem nyertetek – mosolygott munkatársaira Gábor -, és valami újjal próbálkoztok?
– Most mit vagy úgy oda? – kérdezte tettetett sértődöttséggel Sanyi, aki saját magát mindenféle lottószisztéma atyjának tartotta, ennek ellenére minden héten egyetlen szelvénnyel játszottak – Ráütsz a hasadra, mondasz egy számot, aztán csinálsz amit akarsz!
– Miért én, amikor tudjátok, hogy a lutri nem érdekel! Öten vagytok, mindegyikőtök mond valamit, azzal kész is.
– Ez igaz, így is szoktuk – válaszolt Sanyi, de közben a szája szélesen elhúzódott, huncutul kacsintott – De a szűz kéz!
Gábort elkapta a csínytevés boldogsága, magával ragadta, és önkéntelenül csúszott ki a száján:
– Hatvankettő.

*

– Képzeld, Petikének már barátnője is van! – újságolta örömteli arccal Bea, miközben bújt be mellé Gábor.

Hétközben este szokták megbeszélni a napi történéseket, teendőket. Reggel, amikor Bea munkába indul, Gábor és Petike még alszik, délután pedig Gábor van a munkahelyén.
– Na, és ki az áldozat?
– Áldozat? Ne bolondozz már! Ti, férfiak csak a zsákmányt látjátok a nőkben?
– Aha! – mondta sejtelmesen Gábor a feleségének, majd nyomott egy puszit az ajkára. Bea viszonozta.
– Na, de tényleg, ki az a leányzó?
– A kicsi Fanni. Tudod, az a hullámos hajú, mosolygós kislány a csoportjából.
– Jó ízlése van a lurkónak. Az apjától örökölte – vigyorgott Gábor – Lehet, azért alszik ilyen békésen. De holnap reggel, amikor viszem az óvodába, kifaggatom ám a kis szoknyapecért!
– Aztán finoman! – súgta Bea, miközben a takaró alatt lassan Gáborra feküdt. Ő végigsimított a hátán, majd belemarkolt a fenekébe:
– Úgy lesz.

*

Szép, szikrázó napsütést hozott a hétvége, igazi kirándulóidőt. Nem is gondolkodtak sokat, mit csináljanak, hiszen a közelükben volt egy kis liget, barátságos fás, bokros részekkel, patak is folyt rajta.

Bea jót mulatott magában, hogy Gábor milyen csajozós, lányfogós tanácsokkal látja el a még alig óvodás kisfiát. Emlékezett, amikor még kettesben jártak ide, kéz a kézben sétálgattak.
– Aztán jól figyelj apádra! – mondta Petikének, miközben csípőjével meglökte Gábort – Sokat tanulhatsz tőle.

Mert emlékezett arra is, hogy idővel nem csak sétálgattak a parkban…

Azon a hétvégén sem a rádiót, sem a tévét nem kapcsolták be, így Gábornak fogalma sem volt róla, hétfőn miért fogadják munkatársai fülég érő szájjal.
– Mondtam, hogy a szűz kéz szerencsét hoz – veregette meg a vállát Sanyi.
– Mi van?
– Nem is tudod a nyerőszámokat? – csodálkoztak a többiek – A hatvankettest kihúzták.
– És, mennyit nyertetek? – kíváncsiskodott, amikor már eljutott a tudatáig, minek örülnek annyira.
– Semennyit – válaszolt kissé szomorkásan Sanyi, de a kezét nem vette le Gábor válláról – Csak a te számod volt a nyerők közt.
– Látjátok, Fortuna tudja, ki mellé kell szegődnie.

Sanyi csak legyintett, de a szűz kézre hivatkozva ismét kért egy számot.

*

– Ti meg mit néztek? – kérdezte Bea csodálkozva, amikor belépett a nappaliba.

Petike ott ült Gábor térdén, kíváncsian kérdezgette apját, mi az a lottó, kik azok a bácsik, nénik ott a tévében, és mit csinálnak.
– Tudod, ez olyan, én gondolok valamire, és ha te eltalálod, akkor nyertél, ha pedig nem, akkor én nyertem. Csak itt számokkal csinálják.
– De apa, te olyan sok mindenre gondolhatsz, azt nem is lehet kitalálni! Ez nem igazság!
– Most figyelj! – magyarázta türelmesen Gábor – Ha adsz egy szem cukrot, és nem találod ki amire gondoltam, akkor enyém a cukorka. De – és itt felemelte mutatóujját -, ha eltalálod, akkor sok-sok zacskó cukrot kapsz érte.
– Az jó! Játszunk ilyent!
– Nem, nem. Én több mindenre gondolhatok, mint ahány szem cukor van a zacskókban – azzal finoman megrázta Petike buksiját, mert szomorkásan hajtotta le – De ne búsulj, holnap kapsz egy egész zacskó cukorkát. Milyen legyen?
– Savanyú! Meggyes – pillantott fel immár széles mosollyal Petike.
– Csak magyarázom az élet furcsa dolgait – fordult Gábor Beához, aki még mindig csodálkozva figyelte őket.

Ők pedig kíváncsian nézték a tévét, mintha még soha nem láttak volna lottósorsolást. És tényleg, eddig még soha nem láttak.

Érdeklődve nézték, mint amikor valaki az afrikai szavannákról készült dokumentumfilmet először látja. Lekötötte őket, de mégis távoli, valahogy megfoghatatlan dolog.

Azonban az ötödik nyerőszám az volt, amit Sanyi a szűz kézre hivatkozva kapott. Gábor a tarkójában megmagyarázhatatlan, jóleső bizsergést érzett.

*

– Nincs több szűz kéz – jelentette ki önelégült mosollyal a megrökönyödött munkatársainak -, ha ilyen balfácánok vagytok!

Ugyanaz történt, ami előző héten. Csak az ő száma nyert.
– Most mit vagy úgy nagyra magaddal? – húzta fel az orrát Sanyi – Nyertél egyszer, nyertél kétszer, de harmadszorra már úgy sem találnád el azt az átkozott nyerőszámot! Ráadásul mire megyünk, ha mindig csak azt az egyet találjuk el? Semmire.

Semmire. Ez visszhangzott Gábor fejében. Ők semmire se mennek. Ők.
– Na, ne húzd fel magadat annyira! – csitítgatta közben Sanyit – És igazad is van. Nyertem egyszer, nyertem kétszer, de harmadszorra már biztosan nem nyernék. Akkor pedig tényleg csak az esélyeiteket rontanám. Gyere, igyunk egy kávét! – intett barátságosan, majd elindult az automata felé.

Útközben a saját szavain jártak a gondolatai. Nyertem egyszer, nyertem kétszer, de harmadszorra… Mi lenne harmadszorra?

Amint elkészült a kávé, odanyújtotta Sanyinak, megvárta a sajátját, majd elkezdtek mindenféle apróságról diskurálni. A közelükben valaki éppen a híreket hallgatta, de csak néhány hangfoszlány szüremkedett el hozzájuk:
– … ma … helyi idő … tizennyolc óra negyvennyolc perckor…

*

Egész héten meggyes savanyúcukorkát szopogatott. Ahogy megígérte, vett a fiának egy csomaggal, Petike azonban nem vetette rá magát, jól beosztotta, és jó szíve is volt. Gyakran adott neki egy szemet, de mindig amikor nyújtotta, huncutul hozzáfűzte:
– Gondolj valamire, és én kitalálom!

De még mielőtt akármire is tudott volna gondolni, befejezte a mondókáját:
– Á, úgysem találnám ki. Tartsd meg nyugodtan, nekem van elég. Mit kezdenék egy vagonnyi cukorral? Mert ugye annyit nyernék, igaz apa?
– Bizony, egy vagonnyit, vagy akár többet is! – mondta, miközben fia már ott is hagyta a savanyúcukorral kezében.

Nézett utána, majd nézte a savanyúcukrot a kezében. Szavak cikáztak a gondolataiban. Vagonnyi … egyszer … kétszer … nyertem … harmadszor … ők nem … Fortuna. Kezdte érezni a megmagyarázhatatlan, bizsergő érzést a tarkójában.

Azon a héten, életében először vett egy lottószelvényt. Hétköznap délelőttönként szinte mindig egymaga volt otthon, volt ideje alaposan meggondolni, melyik számokat tegye meg. Sokat rágódott a maradék három számon, de végül hosszas gondolkodás után kitalálta azokat is. Feladta a szelvényt.

Azt a hétvégét ismét a parkban töltötte az egész család, miközben mindhárman meggyes savanyúcukorkát szopogattak. Petikének még akkor is volt belőle.

Este Gábor izgatottan, de titokban, hogy senki észre ne vegye, nézte meg a kihúzott számokat.

A tizennyolc és a negyvennyolc nyert, a másik három nem.

*

A savanyúcukor csak elfogyott, azonban az utolsó szem papírját, maga sem tudta miért, nem dobta el, a zsebében őrizte, rejtette el. Azt nézegette, forgatta az ujjai között, miközben a gondolatai kavarogtak a lottószámok körül.

Az első nyert. A második nyert. A harmadik és negyedik nyert. Az utolsó három viszont nem. Miért? Van magyarázat? És ha igen, akkor mi az? Vagy Fortuna tényleg kiszámíthatatlan, csalfa nőszemély? Lehet. De lehet, hogy nem.

Visszacsúsztatta zsebébe a cukrospapírt, indult dolgozni. Amikor leért a kocsijához, nézte az elhaladó autókat. Nézte őket, utánuk fordult, és sokáig csak állt, nézett mereven utánuk. Érezte, hogy lát valamit, de nem tudta, mit.

Beszállt, elindult. Gépiesen, rengetegszer tette már meg ezt az utat, szinte csukott szemmel is eltalált volna rajta. De a szeme nyitva volt. És látott is valamit, de nem tudta, mit.

Az egyik kereszteződésnél pirosat kaptak, megállt a kocsisor. Álltak, várták a zöldet, a szabad jelzést. Valamiért belenyúlt a zsebébe, a cukrospapírt tapintotta, miközben tekintete ráesett az előtte álló kocsi rendszámtáblájára.

Három betű és három szám.

Zöldet kaptak, indultak. Gábor gondolatai is zöldet kaptak, indultak.

Három betű és három szám. Három szám. Véletlen három szám. Ami csak úgy bevillan. Nem gondolkodik rajta, nem tesz érte semmit, csak úgy jön magától. Mintha küldené valaki. Neki.

Amikor megérkezett a munkahelyére és kiszállt a kocsijából, elővett egy papírt és tollat. Figyelte az elhaladó autókat. Amelyiknek el tudta olvasni a rendszámát, annak felírta a három számát. Szépen, folyamatosan egymás után.

Nem kapkodott, nem meresztette a szemét, csak amelyik bevillant, azt írta le. Elvégre Fortuna üzen neki. Előre nem vártan. Kiszámíthatatlanul.

Azon a héten annyi szelvényt vett, amennyi az előző heti kéttalálatosból kikerült. A hosszú számsort, amit a rendszámtáblákról leírt, felosztotta kétjegyű számokra, azokat tette meg.
– Apa – kérdezte tőle Petike hétvégén -, ma nem nézzük meg a lottósorsolást?
– Miért, savanyúcukrot szeretnél megint? – nevetett a fiára Gábor, de közben vadul elkezdett kalapálni a szíve.
– De most citromosat! – lelkendezett a fia.

Amikor letelepedtek a tévé elé, jókat mulattak a számhúzók esetlenségén, de Gábor így egyből tudta a nyerőszámokat, nem kellett később titokban megnéznie azokat.

Egyetlen számot sem talált el.

*

Este szótlanul bújt be az ágyba. A plafont nézte merengve, gondolkodón, amikor Bea megkérdezte:
– Valami baj van?
– Á, dehogy, nincs semmi baj – válaszolta, de a szavai üresen csengtek.
– Mert olyan furcsa vagy ma este, nem szoktál ilyen lenni – forszírozta tovább a dolgot Bea.
– Biztos valami időjárási front vonul, azt érzem.

Bea kételkedett ebben. Eddig soha nem panaszkodott ilyenek miatt. Sokáig nézte az arcát, de Gábor egyszer sem pillantott rá, végig a mennyezetet bámulta.

A gondolatai számok körül forogtak. Kiszámíthatatlan számok körül. Nem számolta, nem gondolkodott rajtuk, csak írta. Mégsem nyertek. Azt hitte, Fortuna üzent neki. Kiszámíthatatlanul. De mégsem. Hogyan lehet ez?

Egyszer csak érezte, Bea keze rácsúszik a mellkasára. Nem számított rá, meglepődött. De aztán eszébe jutott, amikor Bea elalszik, mindig ösztönösen ezt teszi. Fel sem tűnt eddig, természetesnek vette. Most mégis meglepődött. Elgondolkodott ezen.

Nem értette saját magát. Számokon gondolkodik, mesebeli számok illúzióját kergeti, amikor a világ számára legszebb nője itt fekszik mellette, kezét az ő mellkasán pihenteti, mint minden éjjel. És ő meglepődik ezen. Nem várta. Előre nem várta…

Szemei hirtelen kikerekedtek. Fortuna üzen neki. Kiszámíthatatlanul. Előre nem vártan. De ő igenis várta akkor. Papirral és tollal a kezében.

Megcsalta.

*

Tudta, hogy nem fog nyerni, mégis kitöltött egy szelvényt. A számokon ugyan nem gondolkodott, ami először eszébe jutott, azokat tette meg, de ő találta ki, nem úgy villant be valahol, nem úgy küldték neki. Amolyan engesztelésnek szánta Fortunának, hátha.

Elvitte feladni. Többen voltak előtte, sorba kellett állnia. Lehajtott fejjel nézegette a szelvényt, mint a férj, aki csokor virágot tart a kezében, mert azzal szeretné megbántott feleségét vigasztalni. De ő nem virággal feleségét, hanem szelvénnyel Fortunát akarja kiengesztelni.

Csak amikor sorra került, akkor nézett fel. És a tekintete megakadt.
– Ez lesz – nyújtotta be a lottószelvényt -, és kérek abból a sorsjegyből is egyet – mutatott arra, amin az előbb megakadt a tekintete.

Miközben egy oldalt eső pulton forgatta, nézegette a sorsjegyet, a tarkójában ismét megmagyarázhatatlan, jóleső bizsergést érzett. Ismét odament a pénztárhoz.

Aznap délelőtt ezt az aprócska kört sokszor tette meg. Észre sem vette, hogyan repül az idő, de azért még idejében észbe kapott, pontosan ért a munkahelyére.

Pár forinttal ugyan, de ezt a keringőjét pozitívan zárta. Fortuna ismét a kegyeibe fogadta.

*

– Hamarosan itt van Petike születésnapja – mondta Bea egyik este a hitvesi ágyban, amit újabban korántsem érzett annyira melegnek, mint korábban.
– Tudom – válaszolta Gábor egykedvűen.
– Szerinted minek örülne a legjobban?
– Nem tudom.
– És mit nézzünk meg, hova menjünk kirándulni?
– Nem tudom.
– Egyáltalán menjen együtt a család valahova? – kérdezte immár türelmetlenül, kissé felháborodva Bea.
– Igen – jött a válasz Gábor szájából, de ugyanolyan monoton volt, mint eddig az összes válasza.

Bea nem erőltette tovább. Rossz érzéssel aludt el, az ilyenfajta esti beszélgetések egyre sűrűbbekké váltak köztük, szinte ezek váltak mindennapossá.

Aznap éjjel először fordult elő, hogy a kezét nem csúsztatta Gábor mellkasára. Fel sem tűnt neki.

Másnap délelőttjét Gábor új szokása szerint, a sorsjegyekkel töltötte. Amikor elindult otthonról, észre sem vette, hogy a telefonját az asztalon felejtette.

Sohasem nagy összegeket nyert vagy vesztett, és ez szúrta az oldalát. A vagonnyi savanyúcukorka járt a fejében, amit egy szem fejében kap. Ha nyer. De itt két, legfeljebb három savanyúcukorkát nyerhet képletesen egy fejében.

Az egyik fajta szelvényen már többször nézegetett egy szót: kaszinó. És ez az egy szó járt a fejében, amikor később beesett a munkahelyére.

Pár percet késett.

*

Más is történt aznap délelőtt.

Bea, miközben dolgozott, természetesen locsifecsizett mindenféléről az ottani barátnőivel. Petike születésnapja is szóba került. Mindenkinek volt ötlete a kirándulással kapcsolatban, sőt, többen nem csak egy helyet javasoltak. Pár célpont el is nyerte tetszését.

Úgy vélte, a jelenlegi helyzet alapján, ami közte és Gábor közt van, este nem tudják majd megbeszélni kirándulásuk lehetséges helyét. De ha addig Gábor gondolkodna rajtuk, akkor a véleményét már meg tudná mondani. Ehhez azonban ismernie kell a javasolt helyeket. Felhívta.

A telefon kicsengett. Senki sem vette fel. Bea semmi rosszra nem gondolt, hiszen Gábor akármit csinálhat, egyszerűen nem hallja, nem veszi észre a telefon csengését. Többször történt hasonló eset, olyankor mindig visszahívta őt. De most nem.

Bea izgatott lett. Mi van ha történt valami Gáborral? Baleset vagy rosszullét. Fiatal ugyan, de mindenfélét hall az ember, ilyenkor a legképtelenebb gondolatok is felmerülnek benne. Aznap délelőtt még háromszor próbálta meg felhívni. Sikertelenül.

Már az elkéretzkedés gondolata is felmerült benne, de tűrtöztette magát. Elvégre pár sikertelen hívás még nem világrengető katasztrófa. A gyomra azonban gombóccá rándult.

Amikor kétségbeesve hazaérkezett, riadtan szaladt körbe. Minden a legnagyobb rendben volt, semmi szokatlant, semmi rendkívüli dologra utaló jelet nem talált.

Aztán észrevette Gábor telefonját az asztalon. Megnézte. Négy nem fogadott hívás, az ő hívásai. Nézte a telefont a kezében, ami az előbb még az asztalon hevert.

Négy nem fogadott hívás. A telefonon, ami az asztalon hevert. Azaz egész délelőtt az asztalon hevert. Úgy, hogy Gábor meg sem hallotta. Lehet, itthon sem volt. Sőt, nem is innen ment dolgozni, mivel magával sem vitte.

És szokatlanul, hidegen viselkedik vele mostanában.

*