Ház az út végén

Kezdetben volt a barlang, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetnék háznak, de őseinknek ez volt a biztos menedék, megvédte őket az elemek játékától, a vadaktól, és az ellenségtől. A tűz táncoló fényében gyermekek játszottak, asszonyok ételt készítettek, a férfiak, vadászó szerszámaikat élesítették. Otthont teremtettek az istenadta helyen, ahol gyermekeik születtek, és nevelődtek fel erre a folyton változó világra.
Néhány ezer év és az ember nem ment tovább már barlangról barlangra. A kenyérbe harapó ember letelepedett, nem élesítette fegyvereit a vadászatra, állatainak karámot épített, magának házat, és földet művelt. Így indult el az emberi civilizáció, melyet mi, mai emberek, fejlődésnek hívunk.
A világban mára már mindenki házban él. Ki miben, kunyhóban, nyomornegyedek összeeszkábált bódéiban, kis falusi házakban, szépséges csoda palotákban, társasházakban, hatalmas felhőkarcolók kisebb nagyobb lakásaiban, és még ma is laknak barlanglakásokban.
Létezésünk során sok háznak lépjük át a küszöbét, azután, hogy anyánk, életünk első házában beletett bennünket a bölcsőbe, ez lett létünk első színpada, a biztos menedék, az első otthonunk, melyet bizonnyal több fog még követni. Majd az életünk végén, egy díszes koporsóban, begördítenek az utolsó házba, a siralom házába.
Az első ház, ahova, mint ordító csecsemőt, bevitt anyám, mórtéglából épült a század elején. Kívül belül fehérre meszelt, szobakonyhás, cseppnyi ablakos, nádfedeles, padlója mázolt döngölt agyag. Megbújt a jegenyefák között, mint az alföldi tanyák legtöbbje, apró kis gazdaság, mely a háború utáni nyomorúságban igencsak nagy szegénységet mutatott. Az ólak csendesek, hátul a kaszálón, egy soványka tehén legelészett, nem messze tőle egy kis kövér mangalica túrta lelkesen a száraz füves homokot, mindkettő kipányvázva. A foghíjas, léccel kerített udvart egy nagytestű, morc kuvasz őrizte, többnyire szunyókált, de azért a fülét nyitva tartotta, néha föleszmélt, szemmel tartva a kotlóst és néhány csibéjét.
Kisasszony havának derekán tombolt a hőség, a forró szél porördögöket kergetett a ház körül, én meg csak ordítottam a hűs szoba mélyén. Anyámnak nem volt teje, kénytelen volt naponta talpalni, hol velem, hol nélkülem, a szomszéd tanyáig, egy kis kecsketejet koldulni. Később kevéske krumplival kipótolva, életben tartottak. Hosszú életet jósoltak, mert kétszer is a halál torkából húztak vissza. Egyszer, még csecsemőkoromban, ráfeküdt az arcomat védő pelenkára az öreg kandúr, mire anyám észrevette, már kékültem. Másodjára a vén javasasszony segített vissza az életbe, mert a has puffadás, a nem nekem való étektől, majdnem átvitt a másvilágra. A házról nem maradtak saját emlékeim, mások meséiből festettem meg magamnak a hajdani képet. Egy valamire azért tisztán emlékszem, a hézagos kerítésre, ha tehettem kibújtam rajta, és a ház mögé rejtőzve figyeltem az utat, a vonuló hangyákat, a madarakat. Ezt a házat, az eszmélés házának hívnám, itt csodálkoztam rá először, erre a keserves világra.
Az új háznak, ahová négy esztendős koromban beköltöztünk, már minden kis zuga kitörölhetetlenül belém vésődött. Ezt a házat, melynek az udvar felöli vége hiányzott – bombázáskor leomlott, mondták – a kitelepítés előtt, svábok lakták. A gerendába beégették az 1886-s számot. Anyám szerint ekkor épült. Olyan volt ez a ház, mint egy öreg cipő, amit rendre talpalni kellett, ahelyett, hogy kidobták volna. Ha jött a tavasz, jött a kőműves is, valahol mindig falaztak, javítottak rajta, pedig jobb lett volna, porig romboni ezt a vénséget. A ház, melyet hiába renoválgattak, öreg maradt, dohos szagú, a mennyezet sötét fagerendás. Ebből az időből, a bezártság, nyomorúságos szegénység, szürkesége maradt csak meg bennem.
De mégis, egy más világot adott nekem ez a vén ház, gyermek játszótársaim lettek, emberek vettek körül, nem csak állatok. A falusi nyüzsgés elvarázsolt. Gyermekéveim összes emléke ide köt, a testvéreim születése, az öreg, róka kinézetű Kadét kutyánk, a hatalmas orgonabokor, a tégla kerítés mellett, a tövében elbújhattam, békére lelve, olvashattam kedvemre. Emlékeimben a házat a szegénységgel és reményteli fiatalságommal kötöm össze. Életem útján, már a ködös messzeségbe veszik. Ha nevet adnék a háznak, akkor a reménység házának nevezném el.
Az évek szaladtak, úgy hulltak egymásra, mint az agyonolvasott könyv lapjai. Az úton sietve hagytam el a gyermekruháim, a leányságom, és immár hárman költöztünk be egy irdatlan nagy tömbház, apró szobájába. Ez a ház is öreg volt, mint a többi, mint a város maga. Zajos, csatorna szagú, dohos lakásaival, patkányok hadával együtt is szerettem. Életem itt, mint a kora tavaszi nap ragyogása, nem láttam fényében a nyomorúságos szegénységet. Ebben a házban vidám gondtalannak tűnő évek teltek, melyek oly könnyedén eliramlottak, mint a nyáresti könnyű fuvallat. Ez a ház, a boldogság háza volt.
A kis szobát kinőve, mentünk az úton tovább. Egy tó partjára érve tudtam, hogy hazaértem. Felépítettünk egy csöppnyi házat, eddig nyújtózhattunk, a mi takarónk eddig ért, de a ház nem hozott szerencsét, csak gyászt és magányt. Így vált ez a kicsi ház, a boldogtalanság házává.
Új életem kezdődött, új házat építettünk a kicsi ház elé. Nem költöztem többé, ez a ház már csigaházként tartozott hozzám. Taposómalommá vált az életem, munka és munka, nehézségek és gond, szürke hétköznapok, és apró örömök töltötték meg. Már több, mint harminc éve élek ebben a házban, ezalatt megváltozott a világ. A mai életünk már nem sokban hasonlít az első házban éltre, de mi emberek, nem sokat változtunk, csak a körülményeink.
Már rég nem csörög az óra hajnalban, szabad vagyok, unokák boldogítanak, az öregség nyomorít. Ez a ház a dolgos évek háza, mely biztos menedéket nyújtott mindig, melyből egyszer majd elvisznek, életem utolsó házába, az öröklét házába, mely ott áll az út végén, és rám vár.