Hazaút

Az asszony karja egyre jobban zsibbadt a kisgyermek súlya alatt. Az időérzéke cserbenhagyta, nem tudná megmondani, mióta vánszorognak a poros országúton. A kislánya a vállán nyugtatta fejecskéjét, a kisbabák nyugodt álmát aludta édesanyja védelmező ölelésében. A lövések már mintha egyre messzebbről hallatszottak volna, az asszony mégis igyekezett lépteit megszaporázni. Ez nem volt könnyű, hiszen fia, aki nemrég töltötte be a negyedik évét, folyton meg-megállt. Botokat keresett és a távolból hallatszó fegyverropogásra lelkesen eljátszotta, hogy ő egy hősiesen harcoló katona. Az asszony szemében könnyek gyűltek, akaratlanul párjára gondolt. Mióta kivitték a frontra, jószerével nem hallottak róla semmit.
Ahogy megpillantotta falujuk lebombázott templomtornyát, hevesen dobogni kezdett a szíve. Mikor otthagyták a falu határában megásott védőárkot, még arra gondolt, hogy haza mennek a saját házukba. Úgy érezte, nem bírja már idegekkel tovább, a szabad ég alatt. Két kisgyerekkel nem volt egyszerű napokig a nyirkos árokban, a fél falu népével együtt összenyomorodva várni, míg az orosz alakulatok átmasíroznak a falun. Hiába kérlelték, marasztalták az idősebb asszonyok. Őrjöngeni tudott volna a tehetetlen félelemtől. Még a bizonytalanság és a reménykedés, hogy meghúzhatják magukat saját otthonukban is jobb volt ettől. Rettegve, elevenen eltemetve várta a véget. A sorozatos robbantások vagy még inkább a nyomorult életük végét.
A templom csonka tornyának látványa elbizonytalanította, dermesztő rémület szállta meg. Megdidergett, mint aki lázas, pedig a tavaszi napsugár kellemes meleget árasztott magából.
Vajon áll-e a házuk egyáltalán? Mennyire dúlhatták szét a katonák? Mi lesz velük, ha szembetalálják magukat fosztogató egyenruhásokkal? Megannyi kínzó megválaszolatlan kérdés gyötörte. Gyomrában megint érezte azt az ismerős görcsöt, mely akkor jelentkezett először, mikor a postás meghozta párja sorozólevelét.
Eleinte csak szurkálódott, majd egy idő után tompán, de vasmarokkal szorította valami. Ez a valami aztán eluralkodott egész bensőjén, kiverte a hideg veríték, majd a torkáig kúszott fel a félelem. Most sem történt ez másképp. Alig maradt ideje, hogy alvó kisbabáját vigyázva az árokpartra tegye. Öklendezve meg-megránduló testtel próbálta kipréselni gyomra nem létező tartalmát. Szemét a kín könnyei lepték el. Nem emlékezett rá, hogy mikor evett utoljára. Két napja, két hete… Teljesen mindegy. Az ugráló fekete karikák, melyek táncoltak a szemei előtt, lassacskán megfogyatkoztak. Füleiben is alábbhagyott a sípoló morajlás. Számára a gyerekek sorsa volt egyedül meghatározó. Ha sikerülne épségben hazaérniük – a kamra padlásán még volt egy kis krumpli, bab, liszt – meleg étel kerülhetne az asztalukra.
Mintha vízből bukkant volna fel hirtelen, fokozatosan visszatért a hallása. Élénk gyerekhang vibrált a levegőben:
– Édesanya! Édesanya! Betegnek tetszik lenni? – ugrált aggodalmaskodva a görnyedező nő körül a fiúcska.
– Semmi baj, Istvánkám! Csak egy kis hajszál került a számba. Az birizgálta meg a torkomat. Emlékszel? Te is így jártál a Morzsi szőrével. Sokat játszottál vele, simogattad, aztán a szádba vetted a kis kezed, ami tele volt kutyaszőrrel. Lásd, te is kiadtad magadból az ebédet. Utána meg vígan játszottál tovább. Velem is hasonló történt. No, igyekezzünk most már hazafelé! Nem lesz semmi baj, meglásd. – adta meg mintegy magának is a bíztatást, és kiegyenesítette megfáradt derekát.
Felnyalábolta ébredező csecsemőjét, kézen ragadta kisfiát és indultak tovább a falu felé. A Csóré-dűlőt elhagyva, a kanyar után hatalmas fekete füstfelhő borított mindent. Az asszony önkéntelenül szorosabban fogta fiacskája kezét, aki hangot is adott fájdalmának.
– Csöndbe legyél fiam, mert meghallják a ruszki katonák, hogy pityogsz! Aztán még elvisznek mindhármunkat.
A kisfiú megtörölte alkarjával könnyes arcát és már ő volt az, aki a félelme miatt még erősebben szorította édesanyja kezét.
A szeretett kis falu, amint elérték a határát, nem a megszokott képét mutatta nekik. Kihalt volt az egész, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Mindenfelé a rombolás nyomai látszódtak. Lábuk alatt cserép- és téglatörmelék roszogott. Egyetlen ablaküveg sem volt épen a házakon. Tetők és falak leszakadva mindenütt. Gerendák és lécek meredeztek a kék ég felé. Több épület üszkösen, a felismerhetetlenségig összeégve rogyadozott. Az asszony döbbenten forgatta a fejét, próbálta felfogni az eléje tárulkozó iszonyatos látványt. Ráébredt mekkora könnyelműség volt részéről, hogy visszatértek ide, ahol életnek nyomát sem találták. Torkot-szemet maró bűz áradt mindenhonnan.
A könnycsepp akkor gördült le észrevétlenül az arcán, mikor odaértek, ahol azelőtt a szülei háza állt. Telitalálatot kapott a korábban takaros parasztporta, helyén csak egy mély lyuk tátongott. A nőnek nem sok ideje volt az álmélkodásra, halálsápadt kisfiát szorosan magához ölelte, hogy több iszonyatot ne lásson. Remegés járta át egész testét. Belésajdult a felismerés; itt nem lesznek biztonságban. Belátta, egyedül nem birkózik meg ennyi megpróbáltatással. Irgalmat csak egy embertől várhatott. Megszaporázva lépteiket a parókia felé vették az irányt. A templommal és sok házzal ellentétben a parókia épülete meglepő módon kevés kárt szenvedett. Ablaküvegei ugyan ennek az épületnek is hiányoztak, de a teteje és falai viszonylag épen maradtak. A parókia alatt egy régi bolthajtásos pince húzódott. A pap és a faluból jó páran itt húzták meg magukat, ha veszedelem fenyegetett. Békeidőben rendszeresen járt takarítani a templomot, ezért remélt cserébe jóindulatot. Az oroszlánfejes kopogtató hangja és a mardosó éhség sírásra késztette kislányát. Az asszonynak riadtan rebbent körbe a szeme, nem hallotta-e őket idegen. Mintegy vezényszóra ekkor adta fel a kisfiú is küzdelmét az addig visszatartott könnyeivel. Anyai szívének ez már sok volt. Végső kétségbeesésében a pincelejáróhoz legközelebbi ablakot bedobta egy földről felszedett tégladarabbal. Az így keletkezett nyíláson kiabált befelé. Magában erősen a Teremtőhöz fohászkodott, hogy mielőbb meghallják a hangját odabent.
– Plébános Úr! Plébános Úr! Legyen szíves! Engedjenek be minket!
Órák vagy csak pár perc múlva – az idő megállni látszott számukra – csoszogó lépteket hallottak.
– Plébános Úr! Én vagyok az a Marosiné, az Annus. Meg a két gyermekem.
A tömör tölgyfaajtó óvatosan résnyire nyílott és egy mélyen barázdált arcú reszketeg fejű anyóka nézett rá riadt, kérdő szemekkel.
– Annuska! Mit kódorogsz ilyenkor a gyerekekkel, lelkem?- csodálkozva vonta kérdőre a nőt a sekrestyés asszony.
– Bözsike néni, drága! Szóljon az Atyának, hagy húzhassuk meg magunkat nála a pincében, míg elmúlik a veszedelem. Nem merek hazamenni. Lehet, hogy már nincs is otthonunk…
A sötét kapualjban egy reverendás alak sziluettje bontakozott ki. Az asszony könyörgő nézéssel ismételte el kérését a házigazdának is. A pap arcán nem látszott a vasárnapi miséken oly megszokott nyájasság. Merev tekintettel, vonallá keskenyedett ajakkal, szinte a fogai közt szűrte pattogó mondatait:
– Marosiné, már megbocsásson ez parókia. Nem holmi menhely. Már így is itt vannak a jegyzőék, a tanító úr a családjával, a boltosék… Beláthatja, hogy éppen elegen vagyunk. Menjen szépen haza, vagy ahova akar. Eriggyen, mert még ránk is bajt hoz! Bözsi néni zárja be a kaput!
Már csak a fekete ruha surrogását hallotta, amint távolodott a pincelejáró felé. Az öregasszony szégyenkezve a pap viselkedése miatt, az orra alatt halkan mormolva bocsánatot kért a megszeppent, reményt vesztett nőtől.
– Ne haragudj meg rá Annuska. Tönkre mentek neki is az idegei. Már kétszer volt közel a Feljebbvalójához. Hanem iparkodjatok, a kocsmárosék borospincéjében is sokan menedékre találtak a napokban. Isten megáldjon benneteket!
Hangos dübbenéssel vágódott be a parókia ajtaja.
Az asszony ernyedten állt. Üveges tekintettel bámulta a paplak bejáratát. Évszázadnyi távolságra érezte magától reggeli elszántságát, mikor a védőárkot maguk mögött hagyták. Minden porcikáján ólmos fáradtság vett erőt. Legszívesebben ott helyben a földre vetette volna magát. Valaki megrángatta a szoknyája szegélyét.
– Édesanya! Miért nem megyünk már be a pap bácsihoz? – kisfia könnytől, portól maszatos arcocskája nézett vele farkasszemet.
Mintha álomból ébresztették volna fel fia szavai. Nem adhatta fel ilyen könnyen, hiszen két kisgyermekéért volt felelős. A kisfia bízott benne. Tudta, hogy majd megoldást talál szorult helyzetükre, hiszen ő a felnőtt . A felnőttek azok, akik irányítják az élet dolgait.
Ekkor távolabbról ugyan, de félelmetes erejű puskaropogás riasztotta fel gondolataiból. Hamarosan sorozatos gránátrobbanások rázták meg a környéket. Karján a kicsi lány éktelen sírásra kezdett, fia pedig szorosan átölelte a lábát. Arcát a szoknya redői közé temette. Az asszonyt megszállta újra az erő, szorosan ölelte, csitítgatta babáját. Fiát karjánál fogva húzni kezdte a kertek alatt húzódó földút felé. Ezen az úton át lehetett leghamarabb megközelíteni a kocsma pincéjének lejáratát. Azelőtt a sörös kocsisok is itt hajtottak be, ha árut hoztak.
Az út sem volt olyan mint régen. Itt is dúlások nyomait látták mindenütt. Állati tetemek, dunyha, rossz lábas, megsárgult fényképek, alsóruhák…Egy falu élete illetlen összevisszaságban hevert szanaszét.
A kocsma hátsó kertkapujánál nem várt akadályba ütköztek. Az asszony önkéntelenül halk sikolyt hallatott. Az alacsony léckapu előtt egy orosz katona feküdt. A lába a teste alá szorult. A feje természetellenes tartásban, szinte teljesen a bal vállán pihent. Fültől-fülig mély vágás tátongott rajta. A rengeteg, vöröslő vért a nedves tavaszi föld nem tudta elnyelni.
Az asszony gyomrában megint elkezdett dolgozni az ismerős fájdalom. Keserű gombóc kéredzkedett a torkába. Nagyot nyelt. Tudta, hogy most már nem szabad elgyengülnie. Felemelte kisfiát is és a két gyermekkel egyensúlyozva átlépdelt a halott katonán. Amint a kocsmaudvarra értek, leállította Istvánkát maga elé a földre, háttal a halottnak. Lehajolt hozzá, hogy a szemük éppen azonos magasságba került. Fojtott hangon nyugtatgatta sápadozó fiát:
– Kincsem! Az a bácsi nem bánt téged. Nem kell félned, amíg engem látsz. Ne nézz vissza! Csak engem figyelj. Vegyél mély levegőt! Úgy – úgy, Istvánkám. Mindjárt jobb lesz, meglásd.
Megcsókolta mindkét gyermeke arcocskáját, mintegy erőt merítve az elkövetkezőkhöz. Futva közelítették meg a kocsma hátsó ajtaját. Az asszony szeme riadtan pásztázta a környéket. Attól tartott, valaki bujkál az udvaron és megtámadja őket. Amint meggyőzte magát, hogy rajtuk és a hullán kívül nincs ott senki, óvatosan megzörgette az ajtót. Miután nem nyitották ki, egyre hangosabban és elkeseredettebben verte a deszkaajtót. Nagy sokára csattant a retesz, résnyire nyílt az ajtó és szembenéztek egy rájuk meredő puska csövével. Önkéntelenül hátrébb ugrott, magával rántva a kimerült fiúcskát is. Az ajtó hirtelen szélesre tárult és feltűnt a puska gazdája teljes nagyságban. Az idős, kövér kocsmáros megkönnyebbülten eresztette le fegyverét.
– Annuskám, a frásznyavalyát hoztátok rám. Mit kóricálsz ilyenkor? Hova tetted a maradék sütnivalódat? – szegezte a kérdéseket az asszonynak.
– Jani bácsi, maga az utolsó reményünk… A pap elzavart…- csuklott el a hangja a feltörő zokogástól Annának.
– A Krisztusát! Nem is kellett volna oda menned. Mit itatjátok itt az ajtóban az egereket? Még a végén idecsődítesz mindenkit. – azzal határozott mozdulattal beterelte a kis családot az épületbe.
Az ajtót gondosan bereteszelte és göngyöleges ládákkal eltorlaszolta. Nyirkos hideg volt a pincelejáratban. Gyertyával világítva mutatta a kocsmáros nekik az utat. Két lépcsőforduló után elértek egy boltíves faajtóhoz, mely lakattal volt kívülről bezárva. A férfi egy furcsa ritmusképletet kopogott le a fán, majd kinyitotta a pinceajtót. Először csak a füst és dohszag valamint étel párája csapta meg az orrukat, de a szemüknek még szoknia kellett a sötétséget. Aztán ahogy beljebb léptek megannyi villogó szempár nézett vissza rájuk. A pince minden négyzetméterén emberek kuporogtak. Az asszony nem tudta volna megszámlálni őket, mert szorosan, mint a heringek minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Az egyik sarokban a kocsmárosné egy üstből néhány asszony segítségével levest mert edényekbe. A kocsmáros szinte mentegetőzve fordult az asszonyhoz.
– Láthatod Annus, szűkösen vagyunk. Ha megfelel, itt a lépcsőn még tudunk helyet szorítani nektek.
– Hogy megfelel-e?- kérdezte megilletődötten a nő. Megragadta a kocsmáros párnás kezét és az arcához szorította, s szinte rálehelte:- Köszönöm.
A férfi szeme gyanúsan csillogott. Elrántotta a kezét, mintha parázs égette volna meg.
– Ne bolondozz, te asszony! – zavarát leplezve a fiúhoz hajolt. – Aztán szereted -e a rántott levest?
– Szeretem hát! – vidámodott meg a gyerek.
– No, akkor hiba nincs! Az lesz a mai ételünk. Üljetek le! Mindjárt osztjuk az ebédet.
A nedves pincében kuporgó kis családnak új reménnyel telt meg aznap a szíve. A csorba kis lábosban gőzölgő üres rántott leves ízét, mely életeket mentett, soha nem felejtették el.