Herman(Ötödik fejezet)

Herman már hetedjére jött a dokihoz. Úgy vélte, szépen haladnak, az elmúlt hónapban egyszer sem jöttek elő a szorongásos tünetei. A hölgy, aki utána következett, is egyre jobban tetszett neki. Minden találkozás után megfogadta magában, hogy a következő alkalommal megszólítja.
A doki már a rendelőben várta és, hogy ne vesztegessenek több időt, egyből kérte Hermant, feküdjön az ágyra.
-Most egy kicsit kevesebb időnk van, ezért injekcióval és nem a tablettával, kell elkezdenünk a kezelést. Ezzel már indult is a fecskendővel. Herman olyan gyorsan pattant talpra, mint aki az életéért küzd.
-Aaaazt neeeee – dadogta.
-Nem mondod, hogy félsz egy picike szúrástól? – nevette a doki, és közben felvillant előtte a tegnapi időutazás.
Herman tízéves lehetett. A szobában játszott az építőkockákkal. Hatalmas tornyot épített. Egyszer csak egy tántorgó alak közeledet, és valamit ordibált. Leseperte az asztalon lévő kancsót, poharakat, és mindent borogatni kezdett. A gyerek a sírástól remegve kuporodott a sarokba, amikor a férfi a lovaglócsizmájával tönkretette a várát. Tőle nem messze valaki feküdt az ágyon. Az arcát nem lehetett pontosan kivenni, de az biztos volt, hogy idős és beteg.
A részeg férfi néhány percre eltűnt és egy műanyagkannával tért vissza.
A benne lévő sárgás folyadékot szétlocsolta a padlón és a bútorzaton, ami pedig megmaradt, az ágyra öntötte, nem kímélve a benne fekvőt sem. Mikor ezzel végzett odaállt az ajtóhoz, kivett a zsebéből egy darab papírt, meggyújtotta és egy határozott mozdulattal, bedobta a szobába.
A lángok egyre gyorsabban terjedtek, a fiú először megpróbálta a heverőn fekvőt menteni, de az eltolta magától. A tűz ekkora már hatalmas nyelveivel nyaldosta a szekrényt, az asztalt… éppen csak annyi idő maradt, hogy az ablakon kiugorjon, és néhány métert szaladjon, amikor hatalmas robbanással minden az égig repült.
A fiú, futott bele a semmibe, menekülni akart a tűztől. A kora tavaszi levegő még hűvös lehetett, mert éjszakánként mindig a száraz ágakból rakott tűz mellett topogott. De látszott rajta, hogy a szabad ég alatt akkor is jobban érezte magát, mint a családjával. Gyerek volt még, aprócska, mégis olyan rutinos mozdulatokkal élt az erdőben, mint egy remete. Ha enni akart, rovarokat gyűjtött vagy madarak tojásait, ha fázott, tüzet rakott.
Nem tudta, mi lesz, csak azt, hogy mit akar. Egy jobb és nyugodtabb életet, és abba nem tartoznak bele a szülei. A doki mindezt látta és átérezte, ha csak néhány percre is, de azonosulni tudott a gyermekkel.
Ekkor némi áramkimaradás lehetett, mert leállt a számítógép. A doki sokáig ott ült és meredten nézett maga elé. Ha nem tudja, hogy ez tényleg megtörténhetett, azt gondolja csak egy film.
Herman eddigi múltjából jól kivehető volt, milyen sokat szenvedett. És most a jelenben pedig fél egy injekciótól. Ez a kettősség olyan megmagyarázhatatlan volt számára, mintha azt kérdezték volna tőle, a fáról miért esik le a falevél, mitől, merre és meddig repül? Az ésszerű válasz ott volt és mégse.
-Na, tényleg ne viccelj. Ez abszolút nem fog fájni, és ígérem, legközelebb megint a gyógyszeres módszert alkalmazzuk, de most sajnos nincs annyi időnk. – tért vissza emlékezéséből a Hermanhoz
-Ha tényleg muszáj, legyen – a férfi most inkább egy kétéves gyerekhez hasonlított, nem pedig a harmincéves önmagához. Beletörődötten feküdt ismételten az ágyra és engedte, hogy a tű belemélyedjen a karjába.
Néhány perc elteltével egyenletesen szuszogott. A doki leült a helyére és izgatottan várta, hogy a monitoron elinduljon az agy által generált képek sorozata.
A kép, ami most jelent meg, egy egészen más környezetet mutatott. A hold még csak most volt felkelőben, ezért a táj szürke homályban fürdött. Kellett még néhány perc, hogy a telihold mindent megvilágítson. Az ezernyi csillag fényei egy használaton kívüli vagonra tévedtek. Mocskos, elhagyatott környéken. Herman itt tizenhat-tizennyolc éves lehetett. Elsőre a doki fel sem ismerte a szakadt ruhás férfiban. Arcát dús szakáll fedte. Egy másik emberrel ült a farekeszből készített asztal előtt, és jóízűen falatoztak. Amikor az evéssel végeztek, mind a ketten szedelőzködni kezdtek. Kerestek egy zsákot, amit gondosan összehajtva Herman a kabátja zsebébe tett. Eközben a másik férfi, zseblámpát, feszítővasat, spréyt dobált a szatyorba. A következő kora hajnali óra azzal telt el, hogy a két férfi lassan, de tudatosan kereste a megfelelő házat. Amikor elértek egy csendes környékre, légies könnyedséggel ugrottak át az ideálisnak tűnő portára. Amíg az idegen férfi a bejárati ajtónál a zárt szerelte, addig Ö őrködött. A házba bejutva különböző irányba indultak. Herman egy szobába ért, amiben sötétség volt, csak a kinti fények törték meg erőtlenül. Csendben pakolta mindazt a szatyorba, ami értékesnek tűnt. Ekkor a háta mögött megmozdult valaki az ágyban. Herman szinte nem is gondolkodott, csak cselekedett. Amikor a két férfi teljesen átkutatta a házat, és elvettek mindent, útnak indultak haza, a vagonhoz. Ez a néhány perces jelenet többször megismétlődött, más-más helyszíneken. A rendőrség nagy erőkkel nyomozott utánuk, de nem sok eredménnyel.
A dokinak nem kellettek szavak, hogy megértse: Herman egészen, megváltozott mióta megérezte a vér édeskés illatát; arra ingerli, hogy még többet öljön. Ettől kezdve, mint egy másfajta gondolkozásra képtelen lény, újra és újra akarni fogja a vért és a szenvedést a tekintetekben. A doki kezét a szájához kapva rohant ki a fürdőbe. Gyomra felkavarodott, a mosdó felé hajolva megszabadult az ebédjétől. „Nem, ez túl sok… ilyet nem…”- kavarogtak gondolatai, képtelen volt szabadulni az eddig látottaktól. Ahogy Herman odalép az alvó ember mellé és belevágja a kést. A következő pillanatban minden tocsog a vértől és a test élettelenül, fekszik tovább a paplan alatt.
Kissé szédelegve ment vissza az orvos a székéhez, pedig eddig elég sok mindenen keresztülment. Azt hitte, az élet már nem tartogathat számára újat. Ö maga sem volt egy szent, hisz fogságban tartott egy embert, de erőszakot sosem alkalmazott rajta. A monitoron fehér szemcsés kép jelent meg. Herman már olyan mélyen aludt, hogy nem lehetet tovább folytatni a kezelést.
Ekkor az ajtó résnyire nyílt, és Frida széles zavart mosollyal bedugta fejét.
-Zavarok? Tudom, hogy nem mára volt megbeszélve, de erre jártam és gondoltam, elmesélem a múltkori elrohanásom okát.
-Éppen végeztem, de itt nem tudunk beszélgetni. Gyere, menjünk át a másik szobába. Vagy jobb szeretnéd, ha a sarki kávézóba ülnénk le?
-Nem, most jobb, ha csak ketten leszünk. – a nő némán követte orvosát, gondolatai minduntalan messze kavarogtak. Tudta, nehéz percek várnak rá, de minden el akart mondani a dokinak.